Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
A filmen szinte napról-napra új sztárokat reklámoznak be. Az új sztárokról aztán majdnem mindig kiderül, hogy többé vagy kevésbé jó megjelenésű senkik, akik színészi értéket alig tudnak felmutatni. Ennek az indokolatlan sztárképződésnek jellegzetes esete volt Kertész Mihálynak, a külföldön élő kitűnő magyar rendezőnek új csillaga, Lily Damita, aki már két filmben mutatkozott be a magyar közönségnek. Az egyik film a "Párisi baba" volt, a másik a Kertész Mihály legszebb képességeit reprezentáló "13-as bérkocsi".
Lily Damita nyúlánk, karcsú és határozottan szép nő. Legszebb a háta. Ezért minden filmje bővelkedik olyan képjelenetekben, amelyek hátulról, lehetőleg meztelen hátal viszik a nézők elé. Általában testi szépségét nagy gonddal igyekszik érvényesíteni a szcenáriumíró és a rendező. Minden ruha jól áll rajta és ezért egy-egy filmjében többször cserél toalettet, mint öt operettprimadonna együttvéve. Új filmjében, a fürdőtrikót leszámítva, a kombinétól a bundáig minden elképzelhető öltözékben láthatjuk. Minden második second-plan selymeitől ragyog.
Játszani azonban nem tud Lily Damita. Csak affektálni, de többnyire azt se jól. Legjobb eset az, ha nem teszi valószínűtlenné és így nem rontja el a jelenetet, amelyben szerepel. Mégis filmsztár lett.
Lily Damita karrierje nem véletlen eset, hanem tipikus tünete a mai filmfelfogásnak, amely a színészek szép és mutatós külsejét fontosabbnak tartja minden tehetségnél, minden színészi erőnél és karakterábrázoló képességnél. Ez a filmfelfogás Amerikában uralkodik igazán, száz százalékban. Lily Damita csak véletlen európai tünet. Amerikában, ahol a nagyon szerény tehetségű de szép Rodolpho Valentino népszerűsége néhány évig felülmúlta Chaplinét is, aki pedig amellett, hogy páratlan tehetségű színész, a mai idők egyik legnagyobb és legoriginálisabb alkotó zsenije. Amerikában, ahol egy milliós számú közönségszavaztatáson Emil Jannings, a filmjátszásnak Chaplin és Asta Nielsen mellett harmadik legnagyobb alakja, tizenötödik helyre került a népszerűségi ranglistán. A szép fiúk mögé.
Ez a filmfelfogás, a szép emberek forszírozott szerepeltetése a filmen, ez maga sem véletlen jelenség. Csak egy megnyilvánulása annak a szellemnek, amely a film egész mai primitív korszakának lassan múló betegsége: a látványosság-keresés. Szép arc a karakterisztikus és kifejező arc helyett, éppen úgy, mint látványosság a mélyebb és drámaibb életábrázolás helyett.
Ez a felfogás szülte meg a jó filmarc fogalmát. A jó filmarc szép és normális arc, amelynek minden eleméről azt írják be az útlevélbe, hogy rendes. Jó filmarc az, amelyik rendes és szép, még pedig plasztikailag szép. Mert lehet az arc elsősorban színekben, pikrotiálisan szép, a monokróm filmen azonban közönyössé vagy esetleg kellemetlenné és válhatik.
Mindez az elv és az elmélet, amelyet azonban Európában, ahol a külső szépség kultusza még a filmen sem tudta elnyomni a belső szépségnek, a színészi kifejezésnek a kultuszát, keresztülhúzott a valóság és a közönség ízlésének jobbik fele. Vagy talán a közönség jobbik felének ízlése.
A jó filmarc a szabályok szerint nem csontos vagy zsírpárnás, az orrnak normális nagyságúnak és keskenynek kell lenni.
Nézzük az európai filmnagyságokat a "jó filmarc" szempontjából. Asta Nielsennek és Pola Negrinek erős pofacsontú, szögletes arca van, Emil Janningsnak és Henny Portennek arca zsírpárnás. Conrad Veidtnek csontos, Paul Wegener feje szögletes tuskó, nyak nélkül, apró szemekkel, Severin Mars arca minden volt csak szép és szabályos nem. Ivan Mosjoukinnek előreugró hatalmas orra van és nyúlszája, Nathalie Lissenkónak pedig abnormálisan széles orrtöve. Ami a "filmszerű" megjelenésüket illeti, valamennyien megbuknának egy filmiskola szigorúbb felvételi vizsgáján. Nincs jó filmarcuk, de annál több és mélyebb lélekkivetítő, lélekábrázoló erejük.
Nem lehetne talán bizonyítani, egy erős belső érzés mégis azt mondja: nem is lehet "rendes", "szabályos" arca egy nagy valakinek, agy színésznek, aki egyéniség, karakter és mélység. Ha az arc a lélek kifejezése, akkor kétségtelen, hogy egy "rendes" és "szabályos" arc csak "rendes" és "szabályos" lelket takarhat. Ez pedig jó lehet a látványosság, de szegényes és haszontalan a művészet számára.
A rendes, szép és jó filmarc sine que non-ja likvidálódni fog és már nagy részben likvidálódott is a komolyabb és mélyebb filmművészet kialakulásával. A javulás jelei pedig már Amerikában is mutatkoznak a Valentino, Nivarro és a babaarcú szépségek hazájában. Az utóbbi években ott is megfigyelhető néhány hatalmas kivétel. A messzeszemű és pisze Lilian Gish, a kacsaorrú Gloria Swanson, az abnormálisan nagy alsóállkapcsú és aprószemű Rod la Rocque, a könnyzacskósszemű, görbeorrú Adolphe Menjou és a vaskosorrú Norma Ralmadge sikerei mind határozottabban elérik vagy túlszárnyalják színészi tehetségük révén a Navarrók és a babaarcú női sztárok sikereit,
Ezek a példák magukban még nem sokat bizonyítanak, mert hiszen kivétel minden szabály alól akad. Érdekesen erősíti azonban meg ezt a véleményt Cecil B. de Mille, a legnépszerűbb amerikai rendező, aki pedig teljességgel az amerikai filmízlést képviseli. Kijelentette egy világlapnak adott interjújában, hogy a plasztikus szépségű, de semmitöbb filmszínészek kora vége felé jár és az új filmszínész-generációban sokkal fontosabb lesz a karakter és a tehetség, mint az átlagértelemben vett szépség. Nagy szó ez, mert éppen Amerikából jön.