Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
A Rózsák Madonnája című kivételesen jó amerikai filmnek Viola Dana és Monte Blue a főszereplői. Viola Dana egy ún. bukott nőt játszik, aki felcsap táncosnőnek és egy festőnek lesz a szeretője. Léha és szeleburdi kis bestiának látszik, akit azonban egy csodálatos esemény lelke mélyéig meghat, megtisztít, anyai és nemesebb asszonyi hivatására eszméltet. A szerep tehát hálás, mert az érzésváltozások széles hangsorán játszik és a kis Viola Dana egészen sikeresem meg is oldja feladatát. A szeleburdiságot azonban nagyon szokványos eszközökkel és igen gyakran illúzió-rontó túlzásokkal fejezi ki. A férfi, Monte Blue, aki a festőt, Paul Granvillet testesíti meg, megkülönböztetett helyet foglal el az amerikai férfisztárok között. Valami megkapó közvetlenség és kedves Charm jut egész lényében kifejezésre, könnyedén, finoman és szellemesen játszik. Mindezek a tulajdonságai kiváltképpen vígjátéki színésszé avatják. Ernst Lubitsch két pompás vígjátékában, a "Kvittek vagyunk"-ban és a "Csókolj újra"-ban tett erről fényes tanúbizonyságot. Mélyebb és szenvedélyesebb érzések kivetítésére azonban kevés és halavány szín van Monte Blue színészi palettáján. Ezért a Rózsák Madonnájában csak a darab első részében volt jó, ahol nem kellett semmi többet ábrázolnia, mint egy kedves, szimpatikus, bohém festőt. A dráma végső részeiben gyengébbek és jelentéktelennek mutatkozott. Azt a hatást tette, mintha meg sem tudná érteni a nő nagy lelki átalakulását. Ezért itt, ezekben a jelentéktelen partnernek sem volt elég jó: a nő pátosza és felemelkedettsége sem kapott az ő játékában kellő visszhangzást.
A Rózsák Madonnája rendezésében egyike a legszebben sikerült amerikai filmjátékoknak. Nem kezdődik vontatott, filmszerűtlen párbeszédekkel, mint a legtöbb amerikai film, hanem elevenen belevág a drámai expozíció kellő közepébe. A mozgalmasságot nem a verekedések és az autóüldözések adják, mint ugyancsak legtöbb amerikai filmben, hanem a cselekményvezetés gyors lüktetése, a folytonos történések egymásba torkolló lendülete. A rendezésnek ezt a dinamikusságát mindig betartott filmszerű képsorakoztatás támasztja alá: egy-egy jelenetnek, illetve pontosabban szólva egy-egy gépbeállításnak fizikai mozgásmotívuma sohasem fejeződik be abban a gépbeállításban, hanem mindig átmegy, folytatódva, a következőbe. Végre egy csakugyan tempós amerikai film!
Motivációban persze a darab nem tagadhatja meg amerikai eredetét: szerelmesek viszonya, mégha egy csodatétel árán is, törvényesítődik, hogy elég legyen téve a kispolgári morál követelésének és így elháruljon utolsó akadálya is annak, hogy a moziközönség őszintén rokonszenvébe fogadja Jolinet, a megtévedt nőt. A megható, családias és szentimentális fordulatok és az elengedhetetlen "Happy end" szintén elmaradhatatlan amerikai filmkellékek. Kétségtelen azonban az is, hogy akármilyen naiv és érzelmes eszközökkel jött is létre, A Rózsák Madonnája, nemesítő és lélekjavító hatást tud tenni a közönségre.
Mindent összevéve, A Rózsák Madonnája kitűnően megkomponált és kitűnően megrendezett film. Természetszerűleg vetődik fel tehát a kérdés: ki a film rendezője? A filmet bevezető feliratok nem adtak erre a kérdésre feleletet. Láthattuk a felírásokat fordító hölgy nevét és nézhettük vagy félpercig a cég-embléma legyek után kapkodó, félelmetes oroszlánfejét, csak éppen a rendező neve nem volt sehol.
Mondja, kedves Metro-Goldwyn, nem súgná meg nekünk?