Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Kedves Nagy Lajos!
Az ön megértő, meleg és lelkiismeretes kritikája a Belvárosi Színházban előadott "Szedjetek szét csillagok!" c. darabomról ad kitűnő alkalmat rá, hogy önnek mondjak el bizonyos komoly panaszokat, amelyeket a többi kritika és egyéb tapasztalatok, amelyek vonatkozásban vannak az ön becsületes megállapításaival, támasztottak bennem. Az alkalom azért kitűnő, mert ön az egyetlen kritikusom, aki nem űzi a Pesten annyira szokásos összehasonlító, osztályozó kritikát, amely idegen írók hatásait állapítja meg tényképpen - a kritikusnak (és nem az írónak) saját olvasmányai alapján. Ez a módszer kétségkívül a magas világirodalmi műveltség előkelő attitude-jét biztosítja a kritikus számára, de nem biztosítja a kritika igazságosságát. A kritikus felül az irodalmi műveltségére és azt mondja: Jó, de engem nem lehet becsapni, ezt megírta X és Y és miután én ismerem X és Y műveit, az író írása - enyhén szólva - utánérzés az író olvasmányai nyomán. A legjobb indulatú kritikusom is, aki úgyszólván lelkesedéssel ír a darabról, azt mondja, hogy "szerzője magával vonszolja irodalmi emlékeit".
Hogy konkrét legyek, az "irodalmi emlék" az én esetemben Wedekind "Tavasz ébredése". Általánosan ismert darab, a kritikusok tehát azt mondhatják, hogy ehhez nem kell magasabb műveltség, itt nem lehetett elkerülni a leleplezést, ezt minden laikus tudja. Csakhogy a kritikusok megelégedtek a laikus utalással (ehhez egyébként könnyű ziccert nyújtottak a rosszul fogalmazott színházi kommünikék) és az összehasonlító módszerrel élve, nem hasonlítottak össze. Nem mondták meg, mi a különbség a két darab között, csak rámdorongoltak Wedekinddel. (Hogy milyen nagy különbségek vannak a két munka között, annak megállapítása természetesen nem lehet az én feladatom.)
A fontos azonban ez:
Mikor a "Szedjetek szét csillagok!" című darabomat megírtam, akkor még nem olvastam és nem láttam színházban Wedekind "Tavasz ébredésé"-t!
Ennek a szégyenletes egyoldalú műveletlenségnek pedig az a magyarázata, hogy mikor az első írásaimat bemutattam, a mesterek már akkor rámhúzták Wedekind-et. Az udvariasak azt mondták: "Úgy látszik, sokat foglalkozik Wedekind-del." A jóhiszemű hívek: "A magyar Wedekind." Ebben az időben Wedekindnek csak egy egyfelvonásosát ismertem, a "Kammersänger"-t és ez a darab nem volt különösebb élmény számomra. Ellenben a mesterek megbélyegzése után elhatároztam, hogy Wedekind-et pedig nem olvasok; lesz, ami lesz, ha olyan vagyok, mint ő, elég baj, de bukjam meg becsületesen, legyek Wedekind-epigon, de független; talán a fejlődés más útra vezet, de ha a munkáinak olvasása által egészen a hatása alá kerülök, akkor végem van. Ily gondolkozással kerültem el messzire Wedekind-et hosszú évek során, míg egy nő elcsábított Bécsben a "Schloss Wetterstein" előadására. A darabot azután megnéztem mégegyszer, azután elolvastam, azután sorra olvastam Wedekind jelentős munkáit, köztük a "Tavasz ébredésé"-t is. A "Szedjetek szét csillagok!" akkor már készen volt, Mégis, a Wedekind-varázslat megszűnt: mikor a műveit megismertem, már pontosan láttam, hogy mi a különbség közöttünk világszemléletben és megfigyelésben. És - mondjam szerénység nélkül - pontosan láttam, hogy mi a különbség a "Tavasz ébredése" és a "Szedjetek szét csillagok!" között. (Talán ha előbb ismerem a "Tavasz ébredésé"-t, meg sem írom a "Szedjetek szét csillagok!"-at, amit most nagyon sajnálnék.)
A "kritikusok" összehasonlítása tehát elég régen túlhaladott álláspont volt számomra, legfeljebb egy kicsit elszomorított a magyar újságkritika felületessége vagy - hogy udvariasabban mondjam - papírhiánya.
Nem is írtam volna meg ezeket önnek, ha nem lett volna tegnap este egy élményem, ami - ölelkezésben a magyar újságkritikára való visszaemlékezéseimmel - már komolyan megdöbbentett.
Az élmény a "Dr. Szabó Juci" előadása volt. Valamelyik kritikusom azt írta, hogy neki egyformán művészietlen, ha valaki Wedekindet vagy Flers és Caillavet-t utánozza. Nos, ez mind semmi, én most abba a veszedelembe kerülök, a pesti kritika szempontjából, hogy a "Dr. Szabó Juci"-t készülök utánozni:
Darabot írok egy régi novellámból. A novellát 1921-ben írtam és ugyanabban az évben jelent meg a Lázár Miklós szerkesztésében kiadott "Új Könyv"-ben. A novellának az a mondanivalója, hogy a modern "fejlődés", az ártatlannak látszófejlődés is, milyen tragikus, de egészséges reakciót válthat ki. A haladás jelszavával kikelt forradalom árnyékában robban ki egy ilyen tragikus reakció. Egy orvoskisasszonyról van szó, aki a modern berendezkedés folytán tüdőbeteg katonák kórtermébe kerül. A doktornő megvizsgál és levetkőztet meztelenre egy parasztlegényt, aki a Doberdóról került a kórházba, háborús élményei folytán megcsappant respektussal az írott törvények iránt. A katona, aki nem veszi tudomásul a modern élet vívmányait és az orvoskisasszonyban csak a nőt látja, nem bírja elviselni férfiasságának ezt a megalázását és a forradalom első felszabadulásában leitatja a bajtársait és közös erővel leteperik az orvosnőt. A novellának és a belőle írandó darabnak is a sarka az a jelenet, amikor az orvosnő levetkőzteti és ezáltal megalázza a természetes gondolkozású egyszerű fiatalembert. No már most, ha ön látta a "Dr. Szabó Juci"-t, akkor tudja, hogy a második felvonásában van egy jelenet, ahol az orvosnő úgy szereli le az imádója támadását, hogy le akarja vetkőztetni és ezáltal megalázza.
Minthogy nem vagyok kritikus, nem vetem szemére a "Dr. Szabó Juci" szerzőjének azt, hogy fölvetette az orvosnő problémáját és a férfiúi megaláztatásnak ezt a jelenetét is bevette a darabjába. (Legfeljebb jobban örültem volna, ha egészségesebben és becsületesebben veti fel és nem úsztatja el a megalázási jelenetet egy szóvicc kedvéért.) Még azt is kibírnám, hogy egy ilyen szóvicces jelenettel csúnyított problémát tegyek meg új darabom derekának. Kibírnám, mert tudom, hogy mint író előbb jöttem a problémával. De különösen nem jutna eszembe avval vádolni Fodor Lászlót, hogy az én novellám hatása alatt írta a darabját.
Ellenben: mit fognak szólni a pesti kritikusok, ha netán eléjük kerül majd az én kész darabom? A pesti kritikusok, a felülethez való szerelmükben? Hogy én már nem is Wedekind-et utánozom? Dr. Szabó Juci, mint irodalmi emlék? El fogják-e hinni nekem, hogy e színdarab látása inkább meggyöngítette, semmint megerősítette bennem a vágyat, hogy a darabomat megírjam? Nem fogja-e valamelyikük azt írni, hogy neki mindegy, vajon Wedekind-et vagy Flers és Caillavet-t és Fodor Lászlót vagy... (itt igazán nem tudom helyettesíteni az egyenletet) utánozom-e?
Mit lehet ez ellen tenni? Ön azt fogja mondani: fütyüljön a kritikára, amelyik összehasonlít és ne hagyja magát megfélemlíteni. De ki mondja meg a kritikusoknak: Vigyázzatok, nehogy a fiatal író az első lépésnél végleg kiábránduljon a kritika komolyságából. Ne legyetek elnézők, ne írjatok "jót", csak alaposak legyetek és lelkiismeretesek!
Kassa, május 9.