Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: Seybold
Lengyel Menyhért vígjátéka a Vígszínházban

Fedák Sári nem a proteusi típusból való színésznő. Nem az a nagy qualitása, hogy beléfúrja magát a legkülönbözőbb karakterekbe, eszközeit folyton módosítja a folyton módosuló követelmények szerint s írói elképzelésekből mindig új meg új alakokat teremt. Neki abban van igen nagy és megérdemelt sikere, hogy önmagát mutogatja, a benne rejlő tudatos és tudatalatti erőket hozza felszínre. Ezért ő tipikusan az a színésznő, akire rá kell szabni a szerepet, mert különben ő szabja magára, hogy kihozza azt a széles skálát, amely benne van. Vagyis: az írónak, mikor számot vet az ő szerepeltetésével, belőle, a művésznőből kell kiindulni, az ő qualitásait kitapogatni s a szerepben arra törekedni, hogy ezek a qualitások lehetőleg gazdag és teljes érvényesülésre kapjanak alkalmat. Lengyel Menyhért ezt már kipróbálta az Antóniában s most a Seybold-ban még szélesebb teret igyekezett adni a művésznő egyéniségének. Azt csinálta, ami a színház és színművészet leghőbb kívánsága s ami a legritkább a mai drámában: nagy és sokszínű szerepet a színésznőnek, amelyben kedvére kijátszhatja magát. Hogy ez a szerep nem tisztán drámai, hanem egyes momentumaiban a vígjátékból átugrik a revue-műfajba, az is Fedák Sári miatt van, aki levetette ugyan magáról az egykori operett-jelmezt, de némi maradványai megvannak még rajta; operett-pályája kifejlesztett némely olyan qualitást, melyeket az íróknak nem volt szíve értékesítetlenül hagyni. Annyival is kevésbé, mert már kitapasztalta az Antónia sikerén, hogy a közönség tömegeit ezek vonzzák legjobban.

A darab alaprajza tisztára vígjáték, még pedig abból a fajtából, amely közel ér a komoly drámához. Az egyedülálló s az élettel kemény harcot folytató nő, akinek az ambíció, a munka és a siker nem elégíti ki az életét, mert nő, mert nem tud egyedül élni, mert életszükséglete, hogy legyen életének egy intimebb, melegebb oldala is, - olyan kiindulópont, amely csak az író akaratától függ, drámai vagy vígjátéki konfliktus vonalain fejlődik-e. Lengyel a vígjátéki stílust választotta. A nagy üzleti nő életének komikus vonásait vázolta fel az első felvonásban, az alázatos alkalmazottak groteszk alakjaival, a régi vetélytárs és régi imádó, Vladár intrikus-szerű beállításával s az üzleti ridegség és keménység lepattantásával a női lélekről, amint egy kedvére való, csinos fiú kerül vele szembe. Amint a szíved megszólal, te is csak olyan kis liba vagy mint a gépírónőid, mint minden nő, ha kigyulladnak az érzékei, - ezt mondja az első felvonás, amely egy jó vígjátéknak érdekes és sok tekintetben finom expozíciója. Hogy a cselekvény alapszövete tulajdonképp egy intrika, a Vladár intrikája, aki a csinos fiút azért csempészte be a Seybold-céghez, hogy ott a főnöknő szívén keresztül kikémlelje az üzleti titkokat, - az is szerencsésen árnyékba van tolva s éreztetve van, hogy Vladárnak nem is az üzleti titkok a fontosak, hanem a nő, akire már évek óta szívós akarattal vágyik. Az intrikus alakját az írónak sikerül ezzel rokonszenvessé tenni.

Ezt a szerencsés kezdetet az író nem merte ugyanabban a stílusban folytatni: minden áron alkalmat akart adni Fedák Sárinak olyan qualitások értékesítésére, melyek nem férnek bele egy stílusos vígjáték keretébe. A konfliktus életszerű továbbfejlesztését áldozta fel ennek az igyekezetének: a három személy, Seybold Vilma, Vladár és Máté Pista, a csinos fiú sorsának súrlódását nem mélyíti tovább, hanem a felületekre viszi ki, inkább csak jelzi s ehelyett beleékel egy revue-szerű intermezzót: a selyemvásár mozgalmas jelenetét. Nőket, akiknek kéjes boldogsága a drága selymekben turkálni, alighanem felizgat ez az intermezzo, Fedák Sári ragyogó ügyességgel játssza a ravasz pszichológiával dolgozó üzletasszonyt, a kereskedői eladás zsenijét. Közben mondat vele az író olyan szavakat, amelyekből lehetetlen ki nem érezni a kétélű iróniát, melynek egyik élét a közönség, a másikat önmaga ellen fordítja az író. Ez az önirónia már megszólalt A waterlói csatában, de akkor némi melancholiával, míg most az író mindennel beszámolt, fölényes mosolya érzik mögötte. De ez a második felvonás nagyon megnehezíti a harmadiknak a helyzetét, - ezen a nehézségen némi szelíden alkalmazott erőszakkal síklik át, alig érezni az átmenet hirtelenségét, amikor Seybold Vilma végre belehajol egy gavalléros gesztus után Vladár karjába, a csinos fiú pedig elküldik régi menyasszonyával.

Fedák Sári mellett Hegedüs Gyula emelkedik ki az előadásból. Főrészben az ő műve, hogy Vladár alakja mégsem tűnik fel konvencionális intrikusnak, fellépésének férfias erejével, beszédének, morgásának természetességével rokonszenvet és érdeklődést tud kelteni s előkészíti a nézőt a befejezés fordulatára. Neki elhisszük, másnak talán bajosabban hinnők el, mikor a végén egy elegáns mozdulattal visszaadja a ravaszul megszerzett gyártási titkokat az asszonynak. Néhány groteszk-humoros charge-szerepet is kever a darabba a szerző, ezek közül különösen Sarkadi könyvelője és Gazsi Mariska titkárnője igen jó színpadi karikatúrák. A fiatalságot Kertész Dezső és Ilosvai Rózsi hozzák a színpadra.