Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Fenyő könyvében nem kell vigyázó szemmel böngészni a szép sorokat: akárhol pillantunk belé - elég elolvasnunk néhány sort - az ember már bizonyossággal érzi, hogy tehetséges emberrel van dolga. Aki ilyen folyton feszülésben - alig egy-egy pillanatra megszakadóan - tudja tartani a nyelvét, ilyen állandó s ilyen messzi magasságban a prózától, akinek a képzeletében megvan a képesség, hogy olyan merész és új utakra forduljon képeiért, mint ahogy Fenyő teszi, az feltétlenül művész. Nem idézek példát: itt nem kunszt felfedezni őket, rájuk akad mindenki, annyi van.
De ahogy az embert az ápolt és szép sorok egyre beljebb csábítják a versek olvasásába, észreveszi, hogy Fenyőnek, hogy úgy mondjuk, inkább csak nyelve van, mint hangja. Mintha minden erejét friss és erős sorok építésére fordította volna, arra, hogy "dübörgő tetteket mintázó szavak"-ból tömör és ropogó sorokat építsen - s nem maradt volna elég gondja arra, ami a legfőbb: arra, hogy soraiba belelehelje a maga meleg életét. Talán kötelezőbbnek hiszi a meglepő szép képeket, mint amennyire kellene, talán a laposságtól fél? Ám lehet egy sor szép a szemnek és a fülnek s amellett megeshetik, hogy mégis hidegek maradunk mellette: mert nem érezzük benne a költő lelki atmoszférájának testté-sűrűsödését. Fenyő könyvének első felében, - ahol a kemény dalia képzetét ébresztő népies és régies buzogány-szavakat keresi, aminők: bitangol, morc, kujtorog, rian, pörnyehó, hej - mintha túlnyomó volna az ilyen hideg nyelvi szépség.
Úgy érezzük, a kötet második felében levő versekben közelebb van önmagához. A szép szavak között vér kezd keringeni: a kemény és duzzadt pátosz öngúnyos és lágy kesernyésséggé olvad s a nyelv hanggá éled. Ott érzem legmelegebbnek Fenyő verseit, amikor mintha valahonnan nagyon messziről és kántálva gyászolna maga fölött:
Sápadt az én arcom és vándorol
hol hamvveder a csend tűz remeg s
a szeretet kiömlik -
ott bolyong szomjas homlokom
mondott szavak felporzó csatája
s betűk közt amikben üszök alszik és
csavargó fáklyafüst -
(Mintha halk énekszót hallanék - főleg az utolsó - sor mögött, énekszót, amely sír.) És varázslatos, mikor egyszerű mer lenni és meglepően mély és találó pszichológiájú sorokat ír le - a pszichológiai közlés Fenyő stílusának harmadik eleme -, ilyeneket, mint:
Nem az Eiffeltorony s Páris csodái
- - - -
suttogják néked a te gyöngeséged -
nem kell a gyöngeségnek mérték:
magában hordja omlása robaját.
Vagy:
Önző anya lesz a tiszta leányból
párja varázslatában,
Vagy:
- Hogyan lehetnél te világkormányozó,
hisz magadat se kormányozod el?
- Én is világ vagyok s mint a világot:
elkormányozni éppen annyi kell.
Az utolsó sorokból már sejteni: Fenyő költészete etikus gyökerű. Újra meg újra felbuggyanó motívuma a maga reménytelen megsiratása - amfimelasz -, az elcsodálkozás, hogy hol és mikor vesztette el egykori önbizalma lendületét ("alázatos ösvényekké ki tépte szökellő havasi-utam?") és a fájó vágódás hitt célok, végigtett mozdulatok, család, egy tiszta csók és szeretet, főleg szeretet után. Fenyőt talán meg fogja lepni, hogy első pillantásra kissé tarka könyvében ilyen központi élményre akadtunk. De épp az a garanciája az élménye őszinteségének és erejének, hogy szándéktalanul került a központba. Legújabb költőink között, akik többnyire annyira tudják, mit akarnak mondani, hogy szinte fölöslegesnek érzik magukra az élet megújuló meglepetéseit, jólesik egy költőt látnunk, akit semmiféle megcsontosodott világnézet nem akadályoz a világ nézésében, aki csak vágyódik - mert vágyódni azért kell utána - egy építő világnézet után.