Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám
Ébredéseim immár egyre szebbek: a félignyilt ablakon át
Boldog bomlással özönlenek szobámba az aranykardos sugár-katonák,
S a bódító illatokkal s bódult döngésekkel teli
Levegőből riadva hullanak rám a kerge fecskék kürtjelei.
Konok szemem alázkodva nyílik: a világ csupa fény, csupa szín,
Tavaszi reggelek ostromában tárulnak átalkodott kapuim,
Kigyúlt zászlók piros lobogása veri fölpattant szivem,
Ellenséggel ilyen mélyrehajolva nem békült még senkisem.
Ellenséggel, vagy megtért szeretővel: hiszen éh szivünk úgy remeg,
Mint mikor távoli szobákból sietnek a szerelmesek
Egymás felé, s közöttük minden ajtó s minden fal és akadály
Lángba borul s belőlük sem marad más, csak két forró, piros, puha száj.