Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám
A könyörtelen júliusi nap leterítette a falut. A házak kimeszelt fala vakít, a nádtetők szinte füstölögnek. A poros piactér tompa, sárga fényben alszik, csak a torony gombja csillog, meg a sárgaréz borbélytányér. A köves úton kétlovas szekér zörög. Fiatal gazdalegény hajtja, nem is hajtja, csak fogja a gyeplőt, unva, lazán. Csak mikor a Bergerék faraktára elé ér, akkor ránt egyet a szíjon és - hé te! - befordul a "purtus" nyitott, nagy kapuján a hosszú raktárudvarra.
- Aggyisten! Hun a gazda?
A legény leugrik a szekérről, kiakasztja a gyeplőt és körülnéz. A nagy udvaron senki. Az utca felől van a Bergerék lakása, arra le meg, a telek lábjában, az emeletes deszkásszín. Senki sehol. Az udvarra nyíló ablakokon leeresztették a csíkos vászonrolettákat, a kis iroda üvegajtaja is zárva, előtte a széles tornácon, ahol Bergerék így nyáridőn ebédelni szoktak, legyek hada hemzseg.
- Na, mi lesz? Tán mind meghóttak?
A legény kelletlenül lépked az irodához, bevizslat a piszkos üvegablakon, azután lenyomja a kilincset.
- Van itt valaki?
A hangos szóra az alacsony íróasztal mellől felriad könyökéről az öreg Berger.
- Na mi az? Aggyisten!
A szemeit dörgöli, restelkedik, hogy elnyomja a délutáni vakmeleg.
- Maga az, Sándri? Lám, az ilyen víncsont a meleget sem állja. Mi kéne? Üjjík le, itt mégis csak hűvösebb. Itt a lóca ni!
Az apró sovány öreg tarkójára illeszti a zsíros, kis bársonysipkát, szürkés, dohánynyomos szakállát szaporán megsimogatja párszor, pislant néhányat, nyújtózik is egyet s mikor úgy érzi, hogy véglegesen ébren van, újra megkérdi a vevőt:
- Mi jót adjak?
De hogy mohónak ne tűnjék, aki csak mentül elébb pénzt akar látni, elfordítja a beszéd sorát, mielőtt még feleletet kapna.
- Mit csinál az öreg Karap? Bántja-i még a köszviny? Hát az öregasszony? Esztendeje, hogy nem láttam...
A legény megbiggyeszti a száját: érti ő a csíziót! Egyenest kiböki:
- Ipítkeznénk.
Az öregben megdobban a szív. Építkezni, nagy szó! Milliós üzlet, egy hónapban egy ha akad. Hát még, ha Karapék építkeznek! Régen tervezik, kicsibe nem fognak. Négy szoba legalább, kerítéssel, óllal, istállóval, fészerrel! És cserépfedés! Ezek be nem érik zsuppal, zsindellyel. Nem azért vártak eddig...
- Nacsak nem!? Mennyit? Kinek? Mikor?
A legény tudja, hogy nagy harc előtt áll, hát nem vesztegeti a puskaport. Fukarul, olvasva löki a szót.
- Rögtön kéne.
*
- Oszt milyen lenne?
- Cserép, öt szoba.
Az öreg erőt vesz az izgalmán és hadállásba helyezkedik.
- Hát - mondja egykedvűen - lehet.
Karap Sándornak hirtelen úgy rémlik, hogy most egy lépést vesztett. Neki kell kérdeznie.
- Van minden?
Az öreg Berger már nyeregben érzi magát. Legyint.
- Ajjé...
- Az ára?... Hogy lesz?...
- Nem veszünk össze!
- Hát akkor írja össze az egíszet cakkumpakk, oszt számítsa ki búzába.
- Meglesz.
Berger ceruzát ragad, a köblábkönyvecskét forgatja és szaporán számol. A legény félszemmel gyanakodva lesi a plajbász mozgását. A kereskedő egy-egy kérdéssel vonja bele a munkába.
- Mennyi a front?
- Hát... vagy húsz méter...
A ceruza sebesen szalad, összead, szoroz, aláhúz. Újabb kérdés.
- A szobák?
- Nígyötven körül...
A csontos ujjak sebesen forgatják a köbözőkönyv elnyűtt számtengeres lapjait.
- Pados konyha?
- Affene... fődes...
- Istálló?
- Nígy lúra.
- Fészer?
- Kell.
- Kerítés?
- Léc... kilenc méter...
Az ablakok?
- Hát... ahogy szokták... tudja mán azt maga...
A plajbász rohan... jobbra, balra, fel, le... Berger sebesen motyog, számol magában, latol, méricskél, porcióz. A homloka gyöngyözik, a szeme csillog, otthon van, hal a vízben. A legény le nem venné a szemét a mozgó ujjakról. Nem látja, nem érti, mit ír az öreg, de odanéz, oly makacsul, mintha már a pillantása is biztosítaná a ceruza becsületes útját.
Egy-egy kérdés?
- Palával fedjük?
- Hát azt még nem tudjuk... Majd meglátjuk, hogy futja. Ha sokra megy, csak betoncserép lesz...
Berger felüti a fejét.
- Betoncserép?
- Hát.
Most a felháborodás következik, amelyet Berger minden ilyen alkuba beaplikál. Ő ugyanis a palagyár képviselője a megyében és dupla haszna van az eladásból. A betoncserépen éppen hogy nyer valamicskét.
- Betoncserép?! Hát elment az eszök?! Egy évre ípítenek... vagy kettőre?... Jövőre újra akarja kezdeni?... Betoncserép! Karapéknak!
Sándri meghökken.
- Nana... hát osztán mír?... Mihalkóék is betonnal csinálták!
Berger tüzel.
- De mikor, mikor? Tavaly! Tavaly ősszel! Majd jövőre nízze meg!... Csak két jó zápor, oszt úgy zuhog a nyakukba, mintha ürgét öntenének!
Egy huszáros visszavágás.
- Akkor meg minek tartja? Van lelke rásózni a szeginy emberre?! Hogy esztendőre átázzík?!
Berger bizalmasan mosolyog.
- Nízze, Sándri. Bolond is megy a vásárra, okos is. Hát belébúhatok én mindenkibe?... Hát hallgatnak énrám?... Beszilhetek én niméknek ezeregyig! Csak a maga feje után indul!... Hát ha nem, nem! Nekem így is jó!...
Még egy gyenge próbálkozás.
- Csige-Vargáék is...
Egy utolsó diadalmas roham mindent elintéz.
- Csige-Vargáék? Hát vót maga Csige-Vargáéknál? Hát felment maga a hásziára? Hát megnézte maga azt a rossz kondért, amit odaraktak, hogy abba csorogjon, ha átázik a tető?... Tudja maga? Látta maga? Nahát azt nízze meg! Csak azt!... Bűn, érti, bűn, ha mondom!... Nízze meg csak a Hulka doktor úr házát! Pala, de mint a patyolat! A főbíróét! Hároméves, de meg se moccant! Mint a feszület! Vagy a patikusét! Azonmód!... De a betoncserép!... Karapéknak!!
Csüggedten legyint az öreg: nem okul a világ! Sándri beadja a derekát.
- Hát... nem bánom... legyík pala... De nem lesz sok?
- Sok? Sok! Megíri! Hisz tudja, hogy ócsó húsnak híg a leve. Aszondom, többel köti be, ha most garasoskodik!
Ezután már csak apróbb részletek következnek. Kurta vita a faragott- és gömbfákról, a szarufáról, collos lécről, sukkos deszkáról, miegymásról. A neheze a tetőkérdés volt. S már készen is vannak, azaz hogy mindent összeírtak, amiből a palléri varázsige a megyére szóló Karap-portát fogja előhívni a böszörményi út elején, a községháza megett, rézsút szemben a jegyzőlakással. Készen vannak, de csak az összeírással. Az alku sikamlósabb része, a zöme, a sűrűje, a veleje csak most jön. Mindketten nagyot lélekzenek, gyűrkőzésképpen, a második összecsapáshoz.
Sándri kezdi.
- Hát osztán... mit kírne?
Ez a "kírne" azt jelenti, hogy először is kettőn áll a vásár; mert azért, hogy így minden együtt van, ha akarom, még semmi sem történt. Berger csak kér, de hogy aztán Karapék adják-e vagy sem, az megint más -- másodszor jelenti azt, hogy a feltételes mód jelében már előtte láthatja a boltos, hogy sokat ne számítson, mert itt résen állnak ám - hát csak akkurátusan, becsülettel, hogy fel ne kerekedjünk, oszt be ne hajtsunk Debrecenbe, oszt onnét szekéren ki ne hordjuk az egész miskulánciát!
Berger eléri a szót. A hangsúly, a hangszín, a szórend, a módjel, a mozdulat és a pillantás mind átcsap rajta, egyetlen minutában. Egy másik szemrebbenés elég, hogy végigfusson a Karap-család egész történetén, persze csak abból a szempontból, hogy kemény alkuvók voltak-e a famíliában, vagy könnyen kötélnek állók. És még csak ahhoz kell egy villanat idő, hogy a búzát mennyiben számítsa át és már le is tette a plajbászt, be is csukta a köbözőt, hátra is dűlt a széke s már mondja is szelíd, lassú, biztonságos hangon.
- Fa meg pala, az egísz... úgy ahogy van... ötvenkilenc mázsa.
Csend. Sándri a botja fején összekulcsolja a kezét és az állát ráfekteti tempósan, elszántan, gondolkozva. Nem tudja, csak homályosan érzi, hogy nem így kellene. Valami halk és bátortalan mozgás birizgálja bévül, hogy meg kellett volna ütődni, fel kellett volna háborodni ezen az ötvenkilenc mázsán, rögtön az első pillanatban, ahogy elkondult... taktikásan felugrani, mint a viperacsípéstől, összecsapni a kezet, a botot markolászni, szedelőzködni, mint aki máris szaladni akar... igen, igen, így kellett volna, így kellett volna, de most már késő. Most már elárulta magát, nem csattant fel menten, gondolkodni kezdett... elfogadta, ha csak megfontolásra is, ezt az ötvenkilences ajánlatot... késő! Dehát mit csináljon? Mit csináljon, ha ők hetven mázsát számoltak otthon az öreggel s még arra is azt mondták három napi rágódás után, hogy: annyiír nem lesz sok... Mit csináljon? Mit csináljon, ha ez az ötvenkilences szám olyan édesdeden esik neki, mintha hájjal kenegetnék! Mikor olyan fájin kedve kerekedett, hogy rikkantani szeretne a csikói örömtől és táncra perdítené ezt a rozzant kis zsidót itt, - aki palával adja ötvenkilencért, holott ők betonnal számolták hetvenbe. Mit csináljon...
Csend... csend... csend...
Jó három perc, míg megemberli magát. Felveti a szemét, komoran megnézi a falat, koppant egy aprót a padlón botvéggel, úgy kezd bele.
- Hát --- sok.
Berger fellélegzik: jól van már. Aki "hát"-tal kezdi, azzal már nincs sok baj. Ha Karap Sándor az ötvenkilencre azt mondja, hogy "hát", hát akkor az ötvenkilencből legfeljebb ötvennyolc lesz vagy mondjuk ötvenhét. De kevesebb nem. És ha ötvenhét, akkor az huszonötpercent haszon, sőt harminc, ha tudjuk, hogy a falapban tegnap megjelent az Erdőipar hirdetése az áresésről. Berger bácsi csendesen, szinte atyaian felel.
- Nem sok az, Sándri. Utolsó árat mondtam. Tudom, kivel van dógom.
- Sok az bizony. Apám kivér, ha megmondom néki. Nem szánt többet ötvennél.
- Veri a csudát! Ídes gyermekemnek se adnám ócsóbban. Máma! Mikor a tojás is kétezer körül jár!
- Jár, jár... hanem azír sok. - Egy hirtelen fejvetés. - Hanem az ötvennígybe nem bánom! Ha adja jó, ha nem...
Berger nyugodt, átlát a szitán. Vérfagyasztó határozottsággal emelkedik fel a székről, zsebredugott kézzel az üvegajtóhoz totyog és foghegyről veti vissza.
- Már pedig az ötvenkilenc. Ha nem íri meg, itt kell hagyni.
Sándri izeg-mozog.
- Hát lehet, hogy megíri, de azír sok... Sok... Csak sok... - Még egy nyakrándítás. - Ötvenöt na, oszt viszem!
A léleklátó kalmár csak úgy szórakozottan felelget, mintha már máson járna az esze.
- Ötvennyóc és félír se, Sándrikám. Ahogy mondtam.
- Ötvenhétír na!
- Ötvenkilenc, se több, se kevesebb.
Sándri gerjedez.
- Az istenbe is, hát engeggyík valamit maga is.
- Engedtem mán előre. Senki emberfia azt hatvankettőn alul ki nem viszi innét...
- Ej... e csak olyan beszíd. Ötvenhét, oszt pakolunk!
Berger már ráhagyná, legyen ötvenhét, de valami öreg paraszt botlott az udvarra, hát kimegy hozzá, mit akar. A vevő addig hadd eméssze magát, hadd puhuljon.
Magára marad hát Sándri és menten elhatározza, hogy nem koptatja hiába a száját, megadja az ötvenkilencet, hanem ha az öreg a forgalmival hozakodik elő, azt már nem fizeti. Nem mintha azzal együtt sokallná, hanem hát hadd legyen néki is igaza valamiben.
Hogy így jókedvűen morfondíroz, megint nyílik az üvegajtó és bejön, könyvvel a kezében, Vera. Vera a Bergerék leánya, húsz esztendős, fekete, szép. Sándri felszökik a lócárul, összeveri a sarkát.
- Aggyisten.
- Jó napot. Maga az?
- Én vónék.
- Mit vesz?
- Házravalót.
A leány beakasztja két fényes szemét a fiú arcába.
- Tán házasodik? - mondja kötekedő mosollyal.
A legény végignéz rajta, megbillegteti magát úgy térdben.
- Affene. Tudja kisasszony, van asszony a faluba elíg... szőke is, barna is...
Egy erőset néz a leány hajára és szemtelen kacsintással teszi hozzá.
- ... meg fekete is!
- Komisz ember maga, Sándor. Hallottam egyet-mást.
A fiú mókázva ártatlankodik.
- Mán hogy énrúllam? Asse való, hazudott, aki mondta. Olyan szelíd vagyok, mint a szopós bárány.
De olyan kajánul, olyan szemérmetlenül mosolyog hozzá, hogy Verán végigfut a meleg.
- Hát a kis tanítóné, az semmi?
Az az orcátlan, elbízott mosoly.
- Egy, nem számos.
- Hát Lidi, a Farkaséké...
- Rígen vót.
- Hát Rezes Anna?
Öblös, síkos férfikacagás.
- Ejnye, de számontartja! Ha tudom, jobban vigyázok!
- Tartja az ördög. A falu száján van maga.
Egy kis műkomolyság, akart sóhajjal.
- Mind nem ér semmit. Sári, Lidi, Anna... Mind más vóna, ha... Teátrális csend.
- Ha? - A leánynak az arcába tódul a vér, a keze megrándul a vaskos kötettel.
- Mind más vóna, ha, mondjuk... Verának hínák!
Vera felcsattan, a könyvet is emelinti, mintha ütni akarna.
- Hallja, hogy az Isten tegye a villahajtóba!...
Felhúzza az orrát. Előkelő lesz. A lócára ül, a könyvet forgatja. Minek is kezdett ezzel a pimasz paraszttal!... Ezek mindjárt a vastagján kezdik, ha jó szót kapnak... Olvasna, de nem megy. A halántéka tüzel, szívdobogása van a bosszúságtól. Csend.
A férfi szólal meg.
- Ne tessík haragudni, nem tehet a kisasszony arrúl, hogy olyan szípnek hozta a gólyanéni. Asse az én bűnöm, hogy ilyen disznó komisz ember lettem. Lettem, oszt lettem. Nízzik mán fel na, megárt az a sok betű...
A hangja olyan biztonságos, meleg, jó erős férfihang. Nincs most benne semmi hetykeség, puha, mint az alkonyat és bizsereg, mint a májusi szél. Vera nem néz fel, de a dühe elpárolgott. Szótalan.
A fiú zsebredugott kézzel, szétvetett lábakkal elébe plántálja magát.
- Na nízzík fel na, ide a szemembe... Na... de fíl ettül a ződ macskaszememtül... nem harap a...
A leány talpra pattan.
- Fél a csuda!
Most úgy állnak szemben, mint halálos ellenségek. Az orruk szinte összehegyel. Ég a képük, egybefut a lehelletük. Szájból szájba sziszegik a sebes szavakat.
- Nem fél?
- Magátul?
- Tüllem hát! Ketten vagyunk!
- Hát aztán?
- Pedig...
- Pedig?
- ... kedvem vóna megijeszteni...
- Engem? Szeretném látni!
- Szeretné?
- Szeretném!
- Szeretné?
- De kérdi! Sok beszédnek sok az alja!
Váratlan mozdulat-vihar s a leány ott vergődik az izmos karok közt, megdőlve, száj a szájon. Hosszú, erőszakos csók, vad és kéjes tülekedés. Végre szabadul a leány, prüszkölve törli a száját. A szeméből kijött a könny, de a fogsorában mosoly bujkál, szégyenkező vidámsággal.
- Hát ha szeretné, megkapta - mondta a fiú egyszerűen, szelíden.
A leány haragudni szeretne, de nem bír.
- Hallja... ez mégis csak szemtelenség!
- De - jó.
- Jó?
- Nagyon jó!
- Nagyon jó?
- Talán nem?
- Lehet, magának?
- Hát magának?
- Fujj, az ördögnek...
- Adja vissza, ha nem kell.
- Kezdi?...
Az ajtó előtt csoszogó lépések. Az öreg Berger jött vissza. Vera unottan bámul a könyvbe, de Sándri kipattogzó vidámsággal ront az öregre.
- Hát tudja mit, legyík ötvenkilenc! Itt a kezem! Csapjík be!
Az öreg valamit nem ért, Verára pislog, aztán a fiúra. Maga sem tudja miért, ideges lesz és szomorú. Epésen morog.
- Három percent forgalmi is van.
- Három percent? Nem halunk bele!
Az öregnek valahogy megkeseredett a szájíze.
- De még a héten behozzák... nem várok... kamatot fogok...
- Affene! megyek, oszt rakodunk! Estig itt az egísz! Hónap meg gyövök a fáír. Na minden jót! Isten áldja a kisasszonyt is!
Az öreg ingerült, türelmetlen.
- Jó, jó, csak igyekezzünk.
De Vera kirezzen a regényből, az ajtóba perdül és hangos szóval, dévaj kacagással zendül a fiú után, aki megcserdíti a szekeren az ostort.
- Isten vele... isten vele Túri Dani uram!!
A lovak már a kapunál jártak, de megtorpannak egy rántásra. A fiú megfordul, kicsit zavart, mint akivel értelmetlen tréfát űztek. Morcosan, nyersen visszavág.
- Karap Sándor becsületes nevem!
Felszegi a fejét, a lovak közé csap és duzzogva robog ki az arany délutánba.