Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Kosztolányi Dezső: A Readingi fegyház balladája

Kosztolányi Dezső: A Readingi fegyház balladája
Wilde Oszkár költeménye
III.

A Siralomház udvarán
Nyirkos, kemény a kő,
Az ég azon, akár az ón,
Itt jár sétára ő,
S hogy meg ne ölje önmagát
Két őr nyomába jő.

Egyébként őrei között
Bánatba senyved el;
Őrzik-lesik mindig, ha sír
S Istenhez esdekel;
Őrzik őt, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.

Rendet tart az Igazgató,
Fegyelmet, rémeset:
A Doktorunk szerint a Halál
Egy faktum, egy eset:
A Pap szent könyvet vitt neki
S hozzá be-belesett.

Naponta kétszer szítt pipát
És egy pint sört ivott:
A lelke elszánt és a félsz
Minden cselén kifog;
Azt mondogatta, hogy örül,
hamar meghalni jobb.

Hogy mért beszélt ő így, az őr
Sosem kérdezte azt:
Mert aki foglár, porkoláb,
Ne hallja a panaszt,
Az ajkain legyen lakat,
Arcát takarja maszk.

Máskép ellágyul és talán
Reményt, vigaszt ígér:
A Gyilkosok Vackán pedig
Az Irgalom mit ér?
Mivégre szólsz, le mért hajolsz
Egy ily testvérszivér?

*

Mentünk sután, egymás után
Cepelve az igát!
Sorsunk betelt: csak menetelt
Az ördögi brigád:
Megannyi hős, ólomcipős,
Kopasz farsangi báb.

Téptünk kátrányos kötelet,
Vérző körmünk hasadt:
A másik állt, ajtót sikált,
Dörzsölt fényes vasat:
Sok rongyos ott padlót mosott
S csörgött a csajka-csat.

Varrtunk zsákot, törtünk követ,
Fúrtunk, zörgött a cink:
Izzadva vad malom alatt
Bőgtük zsoltáraink:
S szívünkbe csak a Rettegést
Hordoztuk csöndbe mink.

Napunk sivár, mint a hinár
Lep lomha ársíkot;
Hogy vár komor tébolyda-sor,
Az is elfásított,
De egyszer munkából jövet
Ránk egy sír ásított.

Élőre várt a sárga száj,
A szomjazó rög itt;
A föld halált, vért kiabált,
Föl az aszfalt-övig
S tudtuk, alig vár hajnalig,
Egy társunk felkötik.

Mentünk be és Kétségbeesés
Hullt ránk, a Bűn, a Bú:
Jött a homályban a bakó,
Kezébe kis batyú,
Minden rab fél és számozott,
Sötét sírjába bú.

*

Ez éjszakán a folyosón
Rém szállt, fölebb-alább,
Mély és magas nesz kelt a vas-
Várban suhant a láb,
Sok halovány arc tétován
Bámulta ablakát.

Ő úgy feküdt és álmodott,
Mint réten szunnyadó,
Az őrök nézték, mint aludt
Ez a börtön-lakó
S nem értették, hisz holnap őt
Kivégzi a bakó.

De nem aluszik, könnyekben uszik,
Virraszt ma itt a gaz,
Sír a csaló, alávaló,
Bár nem sírt soha az,
Agyába más gyötrelme ás
És nincs neki vigasz.

Jaj! megsiratni iszonyú
Más bűnös életét!
Megvagdos a Bűn pallosa,
Vadul hasít beléd,
Nem mocskol a vér, de könnyed azér
Mint forró ólom ég.

Bélelt mamuszba jő az őr,
Zárt ajtónkhoz csoszog.
Mit lát belül - a vére hül -
A sok-sok átkozott
Az égre felnéz, térdepel,
Mind-mind imádkozott.

Imádkoztunk érette mind,
Ki meghal oly hamar!
Az éj halálos bakacsin,
Titáni ravatal:
S mint spongyán a keserű bor,
Bűnbánatunk fanyar.

*

Vörös kakas szól, szürke szól,
De az éj mégse múl:
Csak körbe mén a görbe Rém,
Vackunkra rálapul:
Kísértetek kísértenek,
Viháncolnak vadul.

Eltűnnek ők, feltűnnek ők,
Mint ködbe karaván:
Fönn bolyganak a hold alatt
Gavotte lágy dallamán,
Mind lengve fut, de bája rút,
Úgy járja valahány.

Bandzsítva néz, majd kézbe-kéz
Libeg a romokon:
És sorba lép, boszorka-nép,
Tapossa kopogón,
Rak figurát, cifrát-furát,
Mint szél a homokon!

Mint fababa úgy halad a
Tipegő, sunyi had:
Csöng a fülünk, megrémülünk
Csúf álarcuk miatt
És zeng a dal és reng a dal
A holt is felriad.

"Ujjé, mi tág, nagy a világ,
De a rab béklyóba hever!
Kockázni jó uri passzió,
No játssz, szerencse fel,
De aki a Bünt kergette künt,
Itt rothad és sose nyer."

Nem babonás lidércnyomás
Dévaj tréfája ring:
Mert van, mi nincs, ha a bilincs
Csikarja lábaink
S mind ami rossz, él és kinoz,
Krisztus sebére, mind!

Cikáz-cicáz a síri váz,
Illegnek némelyek;
Az, mint szokott a rossz kokott,
Sunnyogva tévelyeg:
Mosolya lágy s a sanda vágy
Imánkba émelyeg.

A reggeli szél jajgatott
S nem tűnt az éjszaka:
Nem szőtte még meg szőttesét
Gigászi guzsalya:
De jobb az éj, a Nap a kevély
Igaztevés maga.

Síró börtönfalak között
Sírt a szél s a fegyenc:
Kerékagyon zökkent nagyon
Lomhán tovább a perc:
Mért sírsz te szél! mi a bűnünk,
Hogy egyre keseregsz?

Majd a meszelt falon a rács
Árnyrajza áthaladt,
priccsemmel szembe reszketett,
Mint ónrúd sápatag
S tudtam, kívül vérben fogant
A szörnyű virradat.

Hatkor söpörtünk, hétre már
Cellánkra csönd borul.
De zúg a lég, nagy szárny szelét
Érezzük zordonul,
Mert ölni jő a rémítő
Halál, a zordon Úr.

Nem jő bibor palástba se,
Holdszín lovon se lép
Léc és kötél sokkal fölér,
Akasztani elég:
Orvul jövő, csúf Hírnök ő,
Alattomos cseléd.

Félünk, mint vándor éjszaka
Az ingovány felén:
Nincs már ima, szájunk sima
És görcsösen-kemény:
Meghalt mibennünk valami,
Most halt meg a Remény.

Mert az Igazság megy tovább,
Nem hátrál semmikor:
Gyöngét megöl, erőst is öl,
Kegyetlen és bitor:
Apagyilkos ő, erőst is öl,
Vas-sarkkal rátipor.

Vártuk, hogy verje a nyolcat el
S tűz hullt nyelvünkre most:
Mert hogyha ver, a Sors felel,
Szörnyű igazat oszt,
Dehát a Sors vad hurka gyors,
Elcsíp jót és gonoszt.

Lestük, mikor adják a jelt,
Megállt a bús robot:
Mint kőhalom völgyoldalon
Mindenünk gubbaszkodott:
De bordánkat úgy verte szívünk,
Mint őrült a dobot!

Az óra kong s e szóra zsong
A légben a zsivaj,
És fölhörög a börtönök
Mélyén egy síri jaj,
Minthogyha rémes rejtekén
A bélpoklos rivall.

És mint ki szörnyű dolgokat
Álom tükrébe át:
Láttunk faggyús kenderkötélt,
Hurkos, fekete fát
S hallottuk a hörgő, csúnya,
Elnyekkenő imát.

És hogy mi volt, mi ily sikolt
Szájára kényszerít,
S izzadt fején a kínt, csak én
Éreztem szívemig:
Mert aki sok-sok életet él,
Sok-sok halált hal itt.