Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám

Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (11)

Már megmondtam magának, micsoda gyötrelem az, írni! Micsoda szívdobogással kezdem el, és micsoda remegéssel végzem! Hányszor letérnék felzaklatott szívemmel az írott sorok vonaláról, mint egy rossz útról egy erdőben, hogy egy jobb életet kezdjek! Hová vezet ez az út, és meddig és mi célja? Hányszor rémüldözök a papírjaim előtt egy írótoll hívságával, hogy mit fogok itt felkenni tintával, könnyekből és kétségbeesésekből!? Esküszöm magának, úgy várok olykor, összekulcsolt kézzel, áhítatokban, egy szél papír fölött a szobámban, mint egy templomban, magamba szállva és olyan szent borzalomban, hogy Istenből érezzek magamban valamit!

Holott igen siralmasan, csak magamat érzem, a lelkem legmélyén mint egy titkos géprészben, ahol valami megindul s megmozgat s akkor elindulok és írok, szerencsétlen ember! Egészen bizonyos, hogy ami a jó Istenből van bennem, annak semmi köze az íráshoz. A legkiválóbb alkotók is, legföllebb csak nagy művészek. De nekem Isten nem volna olyan nagyszerű, mint amilyen, ha tudnám látni Shakespeare vígjátékaiban!

E ponton aztán, ezt meg fogja engedni, megint legalább tíz kötetet kellene írnom és kifejtenem az egész matériát. Nem is szólva ebben az anyagban a művészi vonatkozásokról, bizonyos fordulatokról, variációkról, hangokról és fonetikáról, bizonyos kötőszavakról és határozókról, melyeket gyűlölök és bizonyos mássalhangzókról főleg, melyek miatt, úgy tűnik, hogy már évszázadok óta vagyok boldogtalan, amikor írás közben találkozom velök. A nyelv világa épp olyan, mint az állatvilág. A szavak mind hernyók, patkányok, madarak és sasok! Ebben az eleven masszában éppúgy vannak paraziták, mint minden elő organizmusban. Borzasztó ezekkel küzdeni.

Aztán maga a vonal is gyötör, amit az írott sor húzgál elém, maga a szónak formája is bánt, amit a betűk mozaikja rak össze, merőben függetlenül azoktól a képektől, melyeket színezne. Ha azt mondom: a tenger, mi köze van ehhez például a g betűnek e szó közepén? Ha azt mondom: az ég, mi köze ehhez az é-nek is és a g-nek? A régi egyiptomiak úgy írtak jelképesen, hogy az mindig kifejezte az ő fogalmaikat s gondolataikat.

Aztán a mozgás is zavar, amint a kezem csiszolja a papírt, ezt is mondtam már magának. Mindig azt hiszem, hogy gyalulok, mikor a legszebbeket írom. Az írás fizikai technikája más kellene, hogy legyen a művész számára, mint az a kínos reszelés egy tollszárral három ujj között. Vannak akik írógépen tudnak írni, még verseket is, a nyomorultak! El tud képzelni egy Horáciust egy Remington előtt? Egy szent Mátét egy tintásüveggel? El tudja képzelni az Énekek Éneké-t még csak egy papyruson is?

Aztán mi még? A nyelv egész anyagával előttem, úgy kellene, hogy építeni tudjak egész világokat. Úgy kellene konstruálni a mondatokat, mint a katedrálisokat. Nem volna szabad csak a legszebb dolgokat írni, a legnagyobb méretekben. Nem volna szabad csak szenvedni. És nem volna szabad csak művésznek lenni még egy olyan utolsó x. betűben is, amelytől szédül az ember, hogy hová plaszírozza! Hogy írjam le azt, hogy szeretem magát? Lehet ezt leírni? No isten vele, angyalom.

-

Azt írja szívem, hogy hagyjam a kvintesszenciákat. Hogy ne nézzem a szavakat ugrándozó bolhaneműeknek, még ha csípnek is. Hogy hagyjam a sasokat is és a többi madarakat. Hogy egyszóval jól viseljem magam, maradjak meg a bőrömben, amíg ez az élet tart. Hogy készüljek egy másikra, ahol a mennyek legmélyén vagy legtetején Jézust fogom látni az Atyaúristen mellett, mint egy metatronos-t, vagy államtitkárt, ahogy Renan mondja.

Viszont e nagy percig, hogy mégiscsak teljen az idő, szerény kis történeteket írjak, ezt tanácsolja.

Egész szerény kis történeteket, de ezek mintái legyenek a precizitásnak, hogy számos híveimnek zavartalanul tessenek.

A koloritjuk egészen üde legyen, a hevök lehetőleg izzó s kifejezőerejök robbanásosan energikus.

Viszont a gondolat, ami van bennök, ha bármilyen parányi is, de feszélyezetlen és szabad legyen.

Egyszóval úgy írjak, mint az evangélisták. A legeszményibb dolgokra gondoljak, mint az a publikánus Máté gondolt a Logiák-ra Eusébius szerint.

S végül, ha mindez nem sikerül, ezért se bánkódjak. Hibáim és fogyatkozásaim még komolyabb és lelkesebb törekvésre fognak buzdítani, - így reméli ezt.

Maga azt hiszi, hogy tréfál, aranyom! Holott nem, lássa. Meg vagyok győződve róla, hogy fogok még írni igen kitűnő történeteket, mert alapjában véve csak azzal törődöm, hogy igen kitűnő történeteket írjak. S amint az élet így behatárol, mint minden közönséges halandót, mindenféle szomorúságokkal, szüntelenül arra törekszem, hogy kitágítsam a horizontokat.

A munkához való hajlandóságom, amelyről már volt szerencsém szólani, nyilván organizáció kérdése, aminthogy a természetben minden az, és ha arról még lehet vitatkozni, hogy mi az élet igazi törvénye, viszont az kétségtelen, hogy a művészetnek a munka az.

És mindezekkel a bölcsességekkel soha egy percig nem pretendálom, hogy valami egészen eredeti és egészen inedit titkokat nyújtok föl magának. Alkalmasint voltak már a világon nálamnál kiválóbb filozófusok, akik igen finom és igen különös dolgokat jeleztek az effajta spekulációkban. Viszont a mások bölcsessége nem sokat ér, ha az ember nem saját magán szűri át. Én csak abban lehetek kiváló, hogy minden gyönyörű gondolat, bármilyen hívságos is, de megtermékenyült bennem s egyéni érzéseimben pendül meg újra, s szívem finom gitárján. Renan is csak azt találja ki, France is csak azt, ahogy az ő szívük tud rezonálni mindenféle nagy régi masszák közepén. Balzac nem annyira rezonál, mint inkább cipeli e masszákat, mint egy durva rakodómunkás, félmeztelen, a zsákokkal a vállán. Ez az az ember, aki, mióta áll a világ, a legjobban izzadt benne.

Én próbálnám követni őt, ha nem is az izzadás kedvéért. De sőt nem egyszer már próbáltam is, csakhogy ehhez más fizikum kell s főleg más fajból kell születni. Én nagyon jól tudom, mert éppen Balzactól tanultam, hogy gyönyörű művekről álmodni és szép novellákat és színdarabokat tervezgetni: azt minden író tud. De meg is írni ezeket! De alkotni! ahogy jó apám mondta! De szülni! De fölnevelni a gyermeket, úgy fektetni le minden este, hogy torkig legyen tejjel, úgy csókolgatni, ölelni s fölfalni minden reggel, az anyai szív olthatatlan szerelmével és mosdatni és fürdetni és öltöztetni százszor egymásután mind szebb és szebb ruhákba, azt nem tudja mindenki! [*]

Nem is olyan könnyű ez.

Amellett ez még nem is minden, sőt! Az még nem elég, hogy az író, a Balzac-i minta szerint robotoljon és a munkába belebolonduljon és elmondjon mindent a legjobban és legszebben, ahogy az csak telik tőle. Az még nem minden, hogy kiadjon magából, emberi képek, érzelmek, szenvedélyek és jelenségek szolgálatában, százféle pazarságot, zűrzavart és bolondságot a szíve legmélyéről. A vérmérsékleti és az érzelmi megáldottságon kívül, képzelet és gondolatbeli finomságokon kívül, mindenféle tájékozottságokon, tudományosságokon, beavatottságokon, értesültségeken, járatosságokon, képzettségeken kívül, stílus és hangszerelésbeli kiválóságokon és még százféle, egyenként fel nem sorolható, de angyali tulajdonságokon kívül, főleg az fontos, hogy az író legalább is olyan gőgös, fölényes és igazi úr legyen, mint egy Octávius Cépias! Soha senki másnak, mint önmagának nem szabad, hogy engedelmeskedjen. S még önmagának is a legkényesebb ellenőrzéssel. Soha egy pillanatig nem szabad gondolnia arra, hogy a tulajdon művészi lelkiismeretén kívül másvalaki is ítélkezhet fölötte.

Mert tudnia kell, hogy az emberek majdnem mindig tévednek az ő ítéleteikben és az ő érzéseik és hajlandóságaik rendszerint igen ártalmasak.

Nem is annyira abban veszélyesek az emberek, amit nem tudnak, mint inkább abban a hitkörben olykor, ha csakugyan tudnak valamit. Holott az egyetlen és kimagasló dolog amit nem tudnak, mégha tudnának is mindent, hogy tudniillik fogalmuk sincs mindarról, amit nem tudhatnak.

No már most angyalom, hogy úgy beszéljek, mint ez a kitűnő Horeb Homér tanár úr, akit maga ismer saját külön kreációimból: miután az író mindent látott, érzett, próbált, ami csak emberileg lehetséges, miután mindenütt utazott, kínlódott, élvezett és kétségbeesett abban a shakespearei értelemben: - despair therefore and die! szóval miután teljesen elkészült önmagával, zárkózzon be a szobájába és szellőztesse magát, négy fal között a végtelenben. Minden este úgy feküdjön le, olyan mámorosan, mint egy részeg félisten. S úgy ébredjen minden reggel s nézze magát a tükörben, hogy őt csak csodálni lehet. Egyáltalában, barmuljon el a munkától, a kéjtől, a luxustól és a művészettől. Semmi mást, csak ezt.

Viszont csúcsíves igényeit minden jogokra és szuverenitásra természetesen szünet nélkül igazodnia kell, mert különben még így barmulva is, az író nem az, aminek lennie kell, - haec est summa orationis meae! Lelki finomsága és ösztönszerű előkelősége azzal a fagyos különválással és érdeknélküliséggel tekintsen tiszta írásaiból távoli partok felé, mint ahogy egy tündéri hattyú néz egy nagy tó közepéről. S mi minden még, ami kötelező és szükséges és elengedhetetlen abban a különleges és kivételes kirendeltségben, fölkészültségben és hivatottságban, ami az író egész mártíromságát teszi az emberek között! Mi minden még, holott diszkrét és muzikalitás, - de hiszen egy egész Útmutató-t kellene írni térképekkel és régi planiszfériákkal, mint a csillagászati könyvekben, az írói körforgás számára az élet szemetjén és skarlátjain át!

De mindent arra lehet redukálni, hogy az író szép legyen mint Parrhasios, vagy rút, mint egy görény, de akkor csakugyan az legyen, a kutyafáját! És ne törődjön, ne szaladgáljon, ne mozduljon, ne farkcsóváljon, ne kérdezzen, ne feledjen, ne lásson s halljon s ne beszéljen, amikor például olyasvalamiről volna szó, hogy ő morális, vagy immorális, vagy amorális, vagy kártékony, vagy hasznos, vagy ármányos, mert az ilyen megjelölés mind ostoba s a reakció fegyvere, továbbá akkor is legföllebb a vállát vonogassa, ha igen messziről azt hallja véletlenül, hogy ő zenész, vagy lírai, vagy forrongó, vagy pláne zsidó, mert ez sem egészen bizonyos.

Bizonyos csak az, hogy író, vagy sem? Kit érdekel más? Ki kutatna itten, letűnt korok és divatok zűrzavarában, szomorú századok és forradalmak mögött, polgári címkéket és meghatározásokat, mikor egész világok megváltozásával, irányzatok és módszerek elvirulásával, a mi szemléletünk is más s ha szavaink még a régiek új fordulataink számára, az értelmük rég érvénytelen s rég mást fejez ki, mint amit mi gondolunk, ha ugyan egyáltalán gondolunk valamit.

No nézze csak angyalom: Plátó, a Respublicá-ban, igen melegen ajánlja a nők kommunizálását, s erre vonatkozó hosszú fejtegetéseit, egész oldalakon át, a római nők, a legvétkesebb mohósággal olvasták, amint ezt egy régi stoikus, névszerint phrigiai Epictetus, följegyzi memoirjaiban, most ő is írt memoirokat.

Lehet-e nekem ezért, nyugodt lélekkel, Plátót proletár-írónak neveznem?

Vagy, hogy egy nagy ugrással tovább fűzzem magának e grafomániákat: Moliére-ről sem tudom egész biztosan, vajon polgári író, vagy egyszerűen proletár? Egy király konyháján étkezett, gyakran a cselédekkel s egyszer életében a király asztalánál.

De micsoda király asztalánál! Mert az a XIV. Lajos, Renan szerint a legönzőbb, a legkeményebb, a leggőgösebb ember volt, aki valaha élt a világon s a papoknak szegényeknek a fejök főtt attól, hogy kereszténységét valahogy összhangzásba hozzák az evangéliumokkal!

Egy ilyen szörnyeteg asztalánál étkezett Moliére. Amellett az úgynevezett burzsuj-morált szolgálta, ahogy azt itt mondták egy borzalmas időben, gyakran ki is figurázta, megírta a Bourgeois gentilhomme-t, hogy tessék a királynak, mit jelent ez? Viszont kizsákmányoltan, olyan kutyául élt, amilyen kutyául csak egy embernek lehet, ezzel szemben ő is kizsákmányolt maga körül szegény színészeket és még ma is telt házakat csinál Párizsban, olyan haszonnal, hogy ez gyanús. Hát nem tudom.

De Balzacot sem tudom, holott vele foglalkoztam talán legtöbbet életemben.

Ennek az eladósodott robotolónak, ennek a munkában dühöngő őrültnek, főleg a születés és a vagyon imponál. Például maga Annie nagyon tetszett volna neki.

Az első dolga, minden regényében s az egész Comédie humaine-en át, hogy az alakjait beállítva, pontosan elmondja róluk, olykor egész leltári részletességgel, kinek mennyi vagyona, földje, szőlője, rentéje, készpénze vagy értékje van. S ezt egész hosszú oldalakon át, olyan fárasztó modorban néha s olyan pénzügytani fejtegetésekkel mindég, hogy az ember halálra unja magát. Ez az a bizonyos charabia, amelyről Brunetiére szól, szerencsétlen Brunetiére! aki rég el van felejtve.

De lássa, Balzac még a művészet kérdésében is a gazdasági konjunktúrákat nézi s egyszerűen kizártnak tartja, hogy remekművek születtessenek olyan világokban, ahol nagy vagyonok s fényűző életek nincsenek. [*]

Vajon Balzac "burzsuj"-író?

S mit tud Baudelaire-ről angyalom, ha nem is vallja be, amit nagyon okosan tesz. Mert nem tudom mért, de valami elviselhetetlen van abban, mikor egy nő Baudelaire-ről beszél. Ez majdnem mindig affektáltság, aminthogy a nő rendszerint azért "irodalmi", mert máskülönben nem sokat ér. Volt eset rá, hogy kivezettettem nőket a lakásomból, Baudelaire miatt, sőt Ady miatt is. Szegény Baudelaire! azzal az ő kétes erkölcsiségével, amelyért a legprűdebb tyúkok rajongnak, hogy elegánsan fejezzem ki magam! Viszont France szerint majdnem erkölcsös költő, mert France-nak voltak viccei. [*] S mit tud Wagnerről angyalom, e lajstromozó megállapítások szempontjából, mikor azt a céheket dicsőítő polgári apoteózist hallgatja a Mesterdalnokok-ban? Vajon mit akar ezzel Wagner? Vajon ez mit jelent? És kiről beszéljek még? De hiszen nem volna vége!

Hát nem tudom. De ha tudnám is, nem sokat érnék vele, De talán tudom is, csak éppen nem törődöm. Nem akarok e ponton érdeklődni még a maga kedvéért sem és elindulni, micsoda utakon!

Én nem vagyok Taine, de sőt Brandés sem vagyok, maga tudja ezt. Nem panaszképpen mondom ezt. Mindössze nem választhatom külön az író egyéni szemléletét, az ízlését és hajlandóságait a munkája szellemétől. Mert ez destrukció. Továbbá mert ez majdnem mindig kiábrándító s az emberi rendetlenség szomorú képét adja.

A legfelületesebb vizsgálat is rögtön rátalál arra a keserű következtetésre, hogy művészi lelkekben, még a legfinomabbakban is, éppúgy nincs harmónia, mint általában az emberekben s a könyveikben, amit írtak. Gondoljon csak Rousseaura, minden forradalmiság ez ősapjára, aki a leggőgösebb arisztokrata! S aki csak van forradalmi író, az mind formulákra és esztétikákra redukálja harci lendületét és dús szavakkal épít, vajon miért? Egy kedves kis családi házat legtöbbször, hogy oda beköltözzék.

Úgy tűnik, hogy ezeket az írókat, a legszélsőbbeket is, valami csalhatatlan ösztön a jólét felé vonzza.

Az író forradalmisága, mégha a legjóhiszeműbb is, kellő rezervával szemlélődő, mert minél produktívebb és sikeresebb ez az író, annál hamarább jut el éppen azokhoz az erkölcsi és anyagi javakhoz, melyeket másokban elítél. Erről nem tehet, de talán nem is akar tenni. Mert különben névtelenül írna s lemondana a jövedelemről.

Mit tud Zola Emilről angyalom?

Ez a kitűnő ember, akit személyesen volt szerencsém ismerni, sokáig azt hitte, hogy Feuillet Oktáv egy gyalázatos író, mert nagyon tetszik a burzsoáziának s következőképp sűrűn fogynak a könyvei. Odáig nem ment, mint például France, Ohnet-vel szemben, hogy szigorúan kijelentse: ez kívül van az irodalmon. [*] De amikor aztán a L'assommoir óta, ő maga is százezreket gyűjtött, kezdett nagyon tartózkodó lenni társadalomtudományi véleménynyilvánításaiban, sőt a legóvatosabb polgárember kezdett lenni s dogmatikusan kijelentette, mint valami páratlan bölcsességet, hogy nincs híresség profit nélkül. Mert Zolának megvolt az a mulatságos tulajdonsága, hogy mindenféle banalitásokat úgyszólván dobszóval mondott mint egy kisbíró s a műveltsége is e kisbírói színvonalon lebegvén, igen előnyösen úgy hihette, hogy azt mind ő találta ki először, amit éppen mondott. Kegyelmi kérvényeket anarchisták életéért, többé nem írt alá, [*] ellenben igenis írt egy igen tiszteletteljes könyvet a legkonzervatívabb franciákról. [*] Később aztán megint elromlott vagy megjavult, ahogy tetszik. Mert az ember ebben a költőben olyan igaz volt, hogy gyakran változott.

Mit tud Daudetről angyalom? Nyilván nem annyit, mint én s amit még mind el fogok mondani magának.

De ez a gyönyörű ember, az összes szegények barátja, hirtelen táncra perdül a feleségével néhány marék aranypénz előtt, a Fromont és Risler megjelenésekor, amint azt ő maga elbeszéli. [*] Verlaine viszont, aki egy öreg csavargó, egy igazi link, mert csak ezt lehet mondani, tagadhatatlan vonzalmakat érez egy grófi költőtársa iránt s mikor néhány arannyal a zsebében, amit a gróftól kap, a legszebb verseit írja, a legbigottabb katolikus vallás inspirálja.

Az író esetében, már maga a munka, ellentétben a többi munkásokkal, bizonyos polgári vonást jelent, az összes szimptómákkal és fejleményekkel. Nisard, aki pedig komoly és rezervált ember volt, odáig megy, hogy a forradalmi Rousseau-ban valami burzsuj-zamatot fedez fel! S ez nem is akar irónia lenni. [*]

Mi az író mentsége itten? kérdezné Horeb tanár úr, saját külön kreációm. Az író mentsége, felelném, hogy kizsákmányolta a burzsoáziát. Igaz, hogy együtt demoralizálódott vele, de azért, mindegy, kizsákmányolta. Természetesen, főleg francia írókról beszélek, mert a magyar író, szegény, nem zsákmányolt ki senkit, aminthogy igazi burzsoázia is, a szó történelmi értelmében, talán csak Franciaországban van. De én ismertem Párizsban igazi proletárírókat, sápadt ifjakat hosszú hajjal, kurtakocsmákban. Az igazság az, hogy ezek közül egyik se dolgozott. Mindegyiknek volt egy féligkész munkásdrámája a Curel vagy Mirbeau modorában s nevetni fog, nekem is volt! Mind ültek a drámáikon, mint a kotlós a tojásokon s én is hasonló dolgokon ültem. Mind sokat beszéltek, nagyokat vitatkoztak, egy görögszármazású francia költő elnöklete alatt, aki Jean Moreas volt.*

* Igazi nevén: Papadiamantopoulos. Athénben született, Párizsban élt, meglehetősen szegényen, de finom nyelvérzékével átverselte magát francia szimbolistává. Ettől sem lett gazdagabb. Amolyan dühös költő volt, agyonírt strófákkal, egy hangrezgésig pedáns, aki ölni tudott azért a néma e betűért s egyéb magánhangzókért, amelyekre Párizsban, ezidőtájt, egész verselési iskolák épültek.

- Le hiatus! Le hiatus! - kiáltotta s verte az asztalt a Souflet kávéházban.

Gondolom, nem lehet jobban leírni, ilyen röviden.

Szegény Moreas! Én halálra bosszantottam francia verseim felolvasásával.

Mert én is írtam francia verseket idegen létemre, húszéves koromban, amúgy bravúrból, hogy kimutassam milyen könnyű ez a francia vers, ha ugyan könnyű, Uram Isten!

Amint elkezdtem olvasni a versemet, rögtön leinthette volna az egészet, rögtön. De nem tette, sőt! csak hallgatta vészesen, azzal az elképedt türelemmel, mely úgyszólván gyűjt arra, hogy kivárva a végét, még nagyobb dühbe gurulhasson.

Hitelesség kedvéért itt van mégegyszer e néhány darabja régi szimbolizmusomnak, régi boldog idők emlékére, a párizsi kávéházban.

A sok közül, egy egész kötettel! ez volt az első:

L'orsqu'on s'aimera,
Oú veux-tu, dis!
Est-ce au bois, sous le feuille pleureuse
Des saules, qui touchent tes seins de gueuse?
Oú veux-tu, dis?
Est-ce prés de la fontaine dont la perle arrose
D'un humide exquis ta lévre rose?
Oú veux-tu, dis?
Est-ce dans les blancheur de mon lit,
Au gouffre des coussins,tourmentés et profonds,
Oú je verrai ton dos amollie et long
Comme un gros fruit bleme, perché dans l'automne.

S ez volt a másik:

Oh la bretonne au bonnet blanc
Qui m'attire, que j'aime et pourtant
J'ose á peine lever mes yeux
Dans le silence de ce bleu
Qui couve son regard silencieux.

Oú es tu, femme, qui fut de mon chemin
Petite bretonneau seuil d'un moulin.
Que j'ai vu pleurer dans le soir profond,
Les lévres tremblantes et le ventre rond.

S a harmadik:

Je cherche encire,
ebloui
Les vieillards courbés qui
ont peur
Et l'enfant
Qui part au loin et
meurt.

Je cherche la lumiére
eteinte
Et les reves d'antan
don le charme divin
Ne laisse
Qu'une poussiére dans
ma main.

Et je te cherche, Toi,
Qui me regarde
et qui n'ose
M'approcher
Car la porte est close.

Maga tudja azt angyalom, hogy mindenki írt fiatal korában amolyan igen furcsa, mondhatnám bölcseleti drámákat. Írói pályája legelején, mindjárt a legbizarrabb dolgokat akarja az ifjú, amint szárnyal, mert csak azt teszi, hogy szárnyal! Témái rendszerint a legsötétebb érzelmi konfúziók vagy a legzordabb szociális bonyodalmak, hogy a jó Isten őrizze ezektől az embert! Az ifjúság jószívű, igazságosztó, apostoli és egy angyal kéjével kap bele főleg azokba a témákba, melyekről fogalma nincs. Csak az izgatja, amit nem ismer. A tizennyolcéves író mindjárt úgy kezdi, hogy zseni, de nem mindig folytatja úgy, hogy egyszerűen csak tehetséges.

Majd én is elmondom magának összes érdemeimet, mikor tizennyolcéves voltam. Mert aki dicséri magát, még mindig szerényebb, mint aki számos hibái föltárogatásával, az önvádak pazarságába burkolja hiúságát. A magam életén merengve el, a lámpám glóriája alatt, szívszorongató erővel elragad múlhatatlan ifjúságom érzése s úgy tűnik, hogy áprilisi orgonavirágok, távoli tavaszokból, még mindig a nyakamba hullanak. Egyedül ebben a csöndes nocturne-ben itt s magasan Pest fölött, mint Humphery a Towerben úgy ábrándozok: I am myself alone! Mert el lehet képzelni III. Richárd királyt, művészi kétségbeesésében.

Azt kellene gondolni Annie, hogy soha senki nem tudhat másról semmi bizonyosat, mert hiszen önmagát is alighogy ismerheti halandó ember, ahogy a régi görögök ezt mondták. Ki merne elindulni arra a kockázatos tanulmányútra, hogy önnönmagát fedezze fel s ezzel egy pince legmélyére szálljon? Kinek van bátorsága ahhoz, hogy befúrva a fejét az ágy párnáiba, önnönmagának bevallja a tiszta igazságot? A szentek próbálták ezt, több-kevesebb sikerrel. De az ember azon törekszik, hogy valami kevés tiszteletet érezhessen önmaga iránt. Ezért nem vallja be az igazat. Ez különben dicséretreméltó az emberben, állítja egy francia bölcs. És valljuk meg, igen okosan.

Tehát hogyan akar ítélni, minek az alapján? A könyvek mind látszatok. A hatásuk egyenlőtlen és megtévesztő. Az ember úgy olvas, olyan fölényesen, hogy már eleve elfogult. A legszerényebb érzésünk, mikor egy könyvet olvasunk, hogy mi azt jobban meg tudtuk volna írni. Mert az ember csak a saját szemével nézhet s csak saját magát érzi, mikor ítél. Innen van, hogy olyan gyakran nem látja meg a mások képességeit. Azonkívül van egy sajátságos ösztöne az embernek, mely megsejtteti vele az összes nyomorúságokat. A leggyönyörűbb gondolat is, a legszebb munka is le van kötve emberi gyöngékhez a művész szívében. Vajon ki tudta-e fejezni, vajon meg tudott-e mondani mindent ez a művész, hogyan ellenőrizzem ezt? Igazság szerint, művésznek csak meghalni lehet, mint Toronyi Elemérnek A selyemzsinór-ban. S itt van megint, ezzel a példával, hogy csak a képzelet világa nyújtja a legszebb valóságokat.

No de reggel van angyalom. S a gondolataim relativitásából átsiklom abba a végtelenségbe, ami a májusi fény a háztetők fölött.

(Folyt. köv.)

 

[*] Cousine Bette.

[*] Mon Dieu, comment ne comprend-on pas que les merveilles de l'Art sont impossibles dans un pays sans grandes fortunes, sans grandes existences assurées? - Balzac, Les Paysans.

[*] A y regarder de prés, Baudelaire n'est pas le poéte di vice; il est le poéte du péché, ce qui est bien different. Sa morale ne différe pas beaucoup de celle des théologies. - France, La vie littéraire, III. köt.

[*] Lásd France cikkét Ohnet-ről ezzel a címmel: Hors de la Littérature. - Vie littéraire II. köt.

[*] Régen, a múlt század vége felé, anarchisták dúltak Párizsban, egy Vaillant nevű ember odáig ment a propagandában, hogy a francia kamara karzatáról bombát dobott az ülésterembe. Nagy riadalom támadt, de amennyiben, szerencsére, senki sem sebesült meg, Jean Dupuy, az elnöki emelvényen megrázta a csengőt és egyszerűen kijelentette:
- Folytatjuk az ülést!
Ez úgy hangzott, mintha úgy mondta volta: Semmi sem történt! Ezzel szemben a merénylőt halára ítélték.
De akkor rögtön összeállt néhány francia író, aki az akkori politikai irányzatoknak, sőt az egész parlamentarizmusnak esküdt ellensége volt s nyíltan feldicsérte a merénylőt a maga szimbolikus bombájával. A köztársasági elnökhöz intézendő kegyelmi kérvény járt kézről-kézre és ezt elsőnek Octave Mirbeau írta alá, aki Zolának legmeghittebb barátja és elvtársa volt. Általános meglepetésre Zola megtagadta az ív aláírását, noha idáig készséggel támogatta az effajta szélsőakciókat. Minden rábeszélés, érvelés, hiába volt. Hetekig tartó hírlapi polémia támadt az ügyből, súlyos invektívákkal Zola ellen, még Mirbeau részéről is. Ez is hiba volt. Zola a kérvényt nem írta alá s az anarchistát kivégezték. Igaz, hogy ez akkor se lett volna másképp, ha Zola a kérvényt aláírja...

[*] Emile Zola: Nos auteurs dramatiques.

[*] Alph. Daudet: Trente aus de Paris.

[*] "Son style plein de force, a je ne sais quoi de buorgeois." - Nisard, Hostorie de la littérature francaise, IV. köt.