Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám
Copyrght by Nyugat
Két-három hétig az az érzése volt, hogy sötét félelem hulláma fodrozódik benne és hányja ide-oda s minden nap valami új, ismeretlen szerencsétlenséggel fenyegeti. Minden pillanatban várta, hogy az ajtó kinyílik, belép Tyihon és megszólal:
- Én, természetesen, tudom...
De külsőleg minden ment a maga rendjén; a fiú halálát mindenki egyszerűen tudomásul vette, engedelmesen fejet hajtva a szülés és temetés szokásának. Nyikonov új, fekete nyakkendőt kötött sárga nyakára, és lemosott arcára szerény fontoskodás ült ki, mintha rég megérdemelt jutalmat kapott volna. A megölt anyja, - egy magas, sovány, lóarcú asszony - némán és könnyek nélkül sietett fiát eltemetni, - leginkább Artamonovnak így tetszett; folytonosan a muszlin-fodrot igazgatta a koporsó fejrészén, ide-oda tologatta a koszorút a hulla kék homlokán, óvatosan leszorította ujjaival a szemeket befedő új, vörös kopékásokat és gyors kapkodással szórta magára a keresztet. Pjotr megfigyelte, hogy a nő karja annyira kifáradt, hogy a halotti mise alatt két ízben fel sem tudta emelni, - nekikészül, de a kar lehanyatlik, mintha el lenne törve.
Igen, erről az oldalról nem fenyegetett veszedelem; a Nyikonovok még hangos szóval és tolakodón hálálkodtak is a temetési segélyért, bár Artamonov csak keveset adott, attól féltében, hogy felesleges bőkezűségével felkelti Tyihon gyanúját. Mégsem tudta elhinni, hogy az udvaros annyira buta, mint amilyennek ott, a fürdőházban mutatta magát. Íme, a fürdőház most már másodszor tolja ezt az embert az előtérbe és ékeli be mind mélyebben Pjotr életébe. Különös dolog és hátborzongató. Artamonov még arra is gondolt, hogy a fürdőházat fel kell gyújtani vagy le kell bontani és tüzelőnek felfűrészelni, hiszen úgyis régi és korhadt. Újat kell építeni, más helyen.
Tyihon minden lépését éber figyelemmel kísérte és azt látta, hogy az udvaros ugyanúgy él, mint azelőtt, valahogy kényszerülten, kegyből és saját akarata ellenére; ugyanolyan szófukar; a munkásokkal, akik nem szeretik, goromba, mint egy rendőr; az asszonyokkal szemben különösen, megvetően durva, csak Nataljával beszél valahogyan másként, mintha nem is úrnője, hanem rokona lenne, nagynénje vagy idősebb nővére.
- Miért vagy olyan túlságosan kedves Tyihonhoz? - faggatta nem egyszer feleségét, aki így felelt:
- Nagyon hozzánk szokott.
Ha az udvarosnak lettek volna barátai, ha eljárogatott volna valahová, - azt lehetett volna hinni, hogy szektás: az utóbbi években egész csomó különhitűt láthatott az ember. De az ács Szerafim kivételével barátai nem voltak Tyihonnak és szívesen látogatta a templomot, ahol nyugodtan imádkozott, - csak száját tátogatta mindig otrombán, mintha csak fel akarna kiáltani. Néha, amikor belenézett az udvaros villózó szemeibe, Artamonov homloka ráncba húzódott: úgy tetszett, hogy a szemekben fenyegetés rejtőzik s Pjotr szerette volna a parasztot megragadni gallérjánál és megrázni:
- Nos hát beszélj!
De Tyihon pupillái olvadoztak, szétfolytak és kiálló pofacsontú arcának kőszerű nyugalma elnémította Pjotr aggodalmát. Amikor még a bolond-Anton élt, nem egyszer ácsorgott az udvaros kunyhójában, vagy ott ült vele a kapu melletti padon és Tyihon váltig kérdezgette a hülyét:
- Ne fecsegj badarságokat; gondolkozz és magyarázd meg: kujatür kicsoda?
- Kajamasz, - sikkantott Anton örömteljesen és rákezdte:
Krisztus feltámadt, feltámadt...
- Állj!
A batár elvesztette kerekét...
- Mit akarsz megtudni tőle? - kérdezte Artamonov dühvel, amelynek okával maga sem volt tisztában.
- Hadd magyarázza meg nem-emberi szavait.
- Hiszen azok egy bolond szavai.
- Még a bolondnak is kell, hogy meglegyen a maga esze, - mondta Tyihon együgyűen.
Egyáltalán, nem volt érdemes szóba állni vele. Egyszer, egy álmatlan, süvöltő éjszakán, Artamonovnak az az érzése támadt, hogy képtelen elviselni a lelkére nehezedő halotti súlyt; felkeltette feleségét és elmondta neki a Nyikonov-gyerek esetét. Natálja szótlanul pislogott álmos szemeivel s miután végighallgatta, ásítva mondta:
- Én meg elfelejtettem, hogy mit álmodtam.
De hirtelen rémüldözni kezdett:
- Óh, félek; csak aztán Jása ne adja fejét ilyesmire!
- Mire? - kérdezte férje csodálkozással; mikor pedig az asszony világosan megmagyarázta, hogy mitől fél, bosszúsan kezdte húzogatni fülcimpáját és elgondolta:
- Hasztalan vele a beszéd.
Ezen az éjszakán, a hóvihar süvítése és fütyülése közben, teljes mértékben tudatára ébredt egyedüllétének s egyben rájött valamire, ami megvilágította, megmagyarázta gyilkosságát: a megromlott gyereket, fia veszélyes pajtását, fia iránt való szeretetéből, az érte való rettegésből ölte meg. Ez a magyarázat érthető okát adta a Nyikonov-fiúval szemben érzett indokolatlan gyűlöletének és némileg megkönnyítette a lelkét. De szeretett volna teljesen megszabadulni ettől a tehertől, szerette volna teljesen ledobni magáról, valaki másnak vállaira. Meghívta magához Gljeb-papot, minthogy e rendkívüli bűnről nem gyónáskor, a közönséges bűnök megbánásának idején akart elbeszélgetni.
A szikár, hajlottvállú pap este jött el és csendesen leült a sarokban; hosszú testével mindig valamilyen szögletbe szeretett behúzódni, ahol lehetőleg sötét van és kevés a hely, minthacsak szégyenében rejtőzött volna el. Elnyűtt, sötét papruhába bújtatott alakja csaknem összefolyt a karosszék sötét bőrével s a szürkületben csupán arcának foltja rajzolódott ki fátyolosan; üvegporként csillogtak halántékán a megolvadt hócseppek és ritkás, de hosszú szakállát szokás szerint csontos öklébe szorította.
Artamonov, aki nem merte a beszélgetést tulajdonképpeni céljánál elkezdeni, először azt hozta szóba, milyen gyorsan romlik le a munkásság, amelynek lustasága, részegeskedése és paráznasága ingerelte; de csakhamar elunta ezt a tárgyat, elhallgatott s némán járt fel-alá a szobában. A szürkületbe olvadt sarokból most felhangzott a pap panaszszerű beszéde.
- A népről senki sem gondoskodik; azt pedig, hogy maga gondoskodjék szellemileg magáról, nem szokta meg, nem ért hozzá. A művelt emberek... különben nem merem őket elítélni, meg aztán kevés is nálunk a művelt ember. És nem élik bele magukat a mindennapi életbe, a nép életébe. Sokat kívánnak ugyan, de nem - a legfontosabbat. Forradalmat akarnak, - ezért üldözi őket a hatalom - s különben is, valahogy semmi sincs rendjén minálunk. Csak egy hang hallatszik ki mind erősebben a hasztalan zsivajból és fordul a világ lelkiismeretéhez, azzal a gátat nem ismerő igyekezettel, hogy felébressze: egy bizonyos Tolsztoj grófnak, filozófusnak és írónak a hangja. Páratlan tehetség és beszéde a vakmerőségig bátor; minthogy azonban az igazhitű egyház sérelmesnek találja magára...
Sokáig beszélt Tolsztoj Leóról s bár amit mondott, nem volt teljesen érthető Artamonov számára, sóhajszerű hangja, amely a rendkívüli férfi csaknem meseszerű alakját rajzolta csendes patakként csörgedezett a szürkületből, elterelte Pjotr figyelmét önmagáról. Anélkül, hogy megfeledkezett volna a meghívás céljáról, Artamonovot mindjobban hatalmába kerítette a pap iránt érzett szánakozása. Tudta, hogy a város szegényei úgy tekintenek Gljebre, mint valami szentre, mert nem kapzsi, mindenkivel szemben jóságos, pompásan misézik s különösen megindítóan búcsúztatja el a halottakat. Mindezt Artamonov természetesnek találta: egy papnak ilyennek is kell lennie. Gljeb iránt érzett rokonszenvét az idézte elő, hogy a városi lelkészség és a város előkelőségei egyaránt nem szerették. De egy lelkésznek ridegnek kell lennie, köteles különös, velőkig ható szavakat ismerni és beszélni, köteles bűntől való félelmet, bűn iránt való utálatot felkelteni. Artamonov tudta, hogy Gljeb ezzel a tehetséggel nem rendelkezik, s miután egy darabig hallgatta határozatlan beszédét, melynek önbizalom-nélküli szavai úgy ingadoztak, mintha attól félne, hogy megsért velük valakit, - egyszerre csak így szólt:
- Azért fárasztottalak ide, Gljeb-atyám, hogy tudtodra adjam: ebben az esztendőben nem fogok böjtölni.
- Miért? - kérdezte a pap, gondolataiba merülve s anélkül, hogy a választ várta volna, folytatta: - Saját lelkiismeretednek felelsz érte.
Artamonovnak úgy tetszett, hogy Gljeb ezeket a szavakat ugyanolyan érzéstelenül ejtette ki, mint ahogy Tyihon udvaros beszél. A pap szegény volt és nem hordott sárcipőt; nehéz parasztcsizmáiról tócsákban folyt le az elolvadt hó s míg talpaival a vízben pacskolt, csak beszélt, panaszosan, de nem elítélően:
- Ha megfigyeljük mindazt, ami végbemegy, csak egy körülmény vigasztal: amint a rossz növekszik, egybe tömörül, mintegy azért, hogy könnyebb legyen legyőzni. Az én megfigyelésem mindig ez: megjelenik valahol a rossz egy kis rudacskája s mint a fonal az orsóra, mind több és több rossz tekeredik rá. A szétszórtat nehéz legyűrni, de az egyesültet egy csapással le lehet vágni az igazságosság kardjával...
Ezek a szavak Artamonov emlékezetébe vésődtek s valami vigasztalót hallott ki belőlük: a rudacska - Pável, hiszen hozzá folytak össze összes sötét gondolatai, minthacsak vonzotta volna azokat. És ebben az órában ismét arra gondolt, hogy bűne egy részét igazságos lesz fia terhére írni. Megkönnyebbülten sóhajtott fel és teára hívta meg a papot.
Az ebédlő világos és otthonos volt; meleg levegőjét ínycsiklandó illatok telítik; az asztalon szamovár forrt és jóságosan pöfékelte magából a gőzt; anyósa egy karosszékben ült és kellemes hangon dúdolta négyéves unokájának:
Villámlás-szentatya
Javait felosztja:
Pjotr apostolnak
A nyár hevét adja,
Kegyes Nyikoláé
Tengerek uralma,
Ilia próféta
Arany nyilát kapja...
- Pogány dal, - mondta a pap, miközben asztalhoz ült és bocsánatkérően elmosolyodott.
A hálószobában felesége közölte Pjotrral:
- Alekszej visszaérkezett; láttam. Mind jobban eszét veszti Moszkva miatt. Félek...
Natalja fehér nyakán és pirospozsgás, bársonysima arcán még a nyáron valamilyen piros foltocskák ütöttek ki; bár kicsinyek voltak, mint a tűszúrás, bosszankodott miattuk és hetenként kétszer, lefekvés előtt, buzgón dörzsölt be egy mézszínű kenőcsöt arca és nyaka bőrébe. Most is ezzel foglalkozott a tükör előtt s míg meztelen könyökeit mozgatta, inge alatt nehezen hullámoztak melle gömbjei. Pjotr az ágyban feküdt, feje alá dugott kezekkel, a mennyezet felé meredő szakállal s amint feleségére sandított, úgy találta, hogy valami gépre hasonlít, kenőcsének szaga pedig olyan, mint a főtt toké. Miután Natalja rábeszélő suttogással elmondta imáját, szintén lefeküdt és egészséges teste becsületes szokásával felajánlotta magát férjének; de Pjotr alvást színlelt.
- Rudacska, - gondolta magában. Lám, én is orsó vagyok. Forgok. És ki fon? Tyihon mondta egyszer: az ember fon, de az ördög szövi a darócot. Micsoda idomtalan pofa.
A vállalat, amelyet Alekszej egyre jobban kifejlesztett, mind szélesebben elterpeszkedett a folyó feletti homokdombokon: a dombok felületéről eltűnt az aranyos színárnyalat, a csillám ezüstcsillogása, a kvarc fénylő szikrázása kialudt, a homokot a léptek súlya ledöngölte; tavasszal évről-évre bujábban sarjadt ki és mind élénkebben zöldellt rajta a dudva, az ösvényeken útilapu ütötte fel a fejét, mindenfelé a bogáncs nagy gubacsai himbálóztak és a gyár körül gyümölcsfák hintették be a földet virágaikkal, rothadó őszi avarral trágyázva a zsírosodó talajt. A gyár egyre hangosabban dohogott, izgalmat és gondot lehelve magából; száz és száz orsó búgott, szövőszékek suhogtak, egész napon át fuldokolva lihegtek a gépek és szorgos munkamoraj kerengett szakadatlanul a vállalat felett: - jóleső dolog volt, a csodálkozásig, a büszkeségig jóleső, ha az ember tudta magáról, hogy mindennek ő a gazdája.
Időnként azonban és mind sűrűbben. Artamonovon fáradtság lett úrrá; eszébe jutottak gyermekei, a falu, a Raty-patak nyugodt, tiszta vize, a végtelen messzeségek, a parasztok egyszerű élete, - és ilyenkor úgy érezte, hogy láthatatlan, lerázhatatlan kezek ragadták meg és forgatják, hogy a szüntelen lárma, amely megtölti a fejét, nem hagyott benne helyet semmi más gondolatnak, csak amit a vállalkozás sugallt, s hogy a gyárkémény göndör füstje csüggedéssel és unalommal sötétített el mindent körülötte.
Azokban az órákban és napokon, amikor ilyen hangulat kerítette hatalmába, különösen nem tetszettek neki a munkások; úgy látta, hogy mind jobban gyengülnek, elveszítik paraszti szívósságukat s valami asszonyi ingerlékenység fertőzte meg őket: egy-kettőre megsértődnek, merészen hajba kapnak. Valami állhatatlanság, érdekeikkel való nemtörődömség nyilvánult meg bennük; azelőtt, apja életében, családiasabban, összeférőbben éltek, most mintha fenekestül felfordult volna minden: szemük felnyílt, sőt talán okosabbak is lettek, de hanyagabbak a munkában, rosszindulatúbbak egymás iránt és mintha mindig sanda szemekkel, alattomosan mérték volna végig a gazdát és mérlegelték volna egymás erejét. Különösen az ifjúság volt zabolátlan és tiszteletlen; a fiatal munkásokat a gyár hamarosan kivetkőzette mindabból, ami megvolt bennük a parasztból.
Volkovot, a fűtőt, a kormányzósági székvárosba kellett szállítani, a bolondok házába, pedig a napbarnította, szép és egészséges ember csak öt évvel ezelőtt jelent meg a gyárban tűzrőlpattant feleségével együtt. Egy év múlva az asszony feslett lett, férje verni kezdte, tüdővészbe esett, s ma már egyikük sincs itt. A gyors elhamvadásnak nem egy hasonló esetét figyelte meg Artamonov. Öt év folyamán négy gyilkosság fordult elő: kettő veszekedés közben, egy bosszúból, egy éltes takács pedig egy orsózólányt ölt meg féltékenységből. Gyakran civakodtak a munkások úgy, hogy vér folyt és komolyabb sebesülések sem voltak ritkák.
Alekszejre mind ennek nyilván nem volt hatása. Fivére mind érthetetlenebbé vált Pjotr előtt. Volt benne valami hasonlatosság az akkurátus, mókás ácshoz, Szerafimhoz, aki ugyanolyan vidáman és ügyesen készített a gyermekek számára pásztorsípokat és íjakat, mint koporsókat. Alekszej ölyvszemei azzal a szilárd meggyőződéssel csillogtak, hogy minden a maga rendjén és módján halad és a jövőben is így lesz. Már három sírja volt a temetőben s csak a hosszú csontokból és porcokból ügyetlenül, hevenyészve összecsapott, mintegy egész testében nyikorgó-csikorgó Miron élt kitartóan és szívósan. Szokása volt úgy tördelni ujjait, hogy hangosan ropogtak. Már tizenhárom éves korában pápaszemet viselt, mi kissé rövidebbé tette hosszú madárorrát és valamivel sötétebbé kellemetlenül világos szemeit. Mindig könyvvel kezében járt és úgy belecsípte a lapok közé ujját, hogy úgy látszott, mintha a könyv hozzá volna nőve. Apjával és anyjával mint velük egyenrangú beszélt; sőt nem is beszélt, hanem okoskodott. A szülőknek ez tetszett; Pjotr pedig, aki határozottan érezte, hogy unokaöccse nem szereti, ugyanezzel fizetett neki.
Alekszej házában semmi sem volt komoly és megállapodott; az idősebb Artamonov látta, hogy az ő és a fivére élete közötti különbség csaknem ugyanolyan, mint a kolostoré és a vásári bódéé. A városban Alekszejnek és feleségének nem voltak barátai, de szűk, éléskamrához hasonló, ütött-kopott, ósdi lim-lommal megtömött szobáikban ünnepnapokon kétes értékű társaság gyülekezett: az aranyfogú gyári orvos, Jakovlev, csipkelődő és gonosz ember; az iszákos és kártyás, nagyhangú technikus, Koptyev; Míron tanítója, egyetemi hallgató, akinek tudományai folytatását a rendőrség megtiltotta és akinek fitos orrú felesége cigarettázott és gitározott; egy fűrészmalom tönkrement tulajdonosának, Grekovnak leánya, kövér hajadon, vastag hajfonattal és egy diakónus hangjával. Megfordultak náluk még más különféle emberek is; mindnyájan szemtelenül szidták a papokat és az elöljáróságot, és mindegyikük kétségtelenül világokosának tartotta magát. Artamonov egész lényével érezte, hogy egyik sem igaz ember és nem tudta megérteni, mi szüksége van reájuk fivérének, aki egy nagy, fontos vállalat felének gazdája? Amikor ordítozásukat hallotta, eszébe jutott a pap szava:
- Sokat akarnak, de nem a legfontosabbat.
Kérdezgette önmagát: miben rejlik és hol van a legfontosabb; ő úgy tudta, hogy a legfontosabb - a vállalat.
Fivére kedvence nyilván a hangos, cigányképű Koptyev volt; mindig részegnek látszott; volt benne valami lelkesség, sőt talán józan gondolkodás is; ő mondta a leggyakrabban:
- A filozófia szalmacséplés! Az ipar a lényeg! A technika.
De ennek ellenére az idősebb Artamonov afféle eretneket, felforgatót gyanított Koptyevben.
- Veszélyes fickó! - mondta fivérének, de Alekszej csodálkozott:
- Koptyev? Hová gondolsz? Legény a talpán, munkának élő, munkabíró, csupa ész. Bárcsak ezerszámra lennének ilyenek! - És mosolyogva tette hozzá:
- Ha leányom lenne, hozzá adnám; odaláncolnám a vállalathoz!
Pjotr mogorván otthagyta öccsét. Amikor nem kártyáztak, feldúlva üldögélt kedvenc karosszékében, amely széles és puha volt, akár egy ágy; fülcimpáját húzogatva elnézegette a társaságot, amelynek egyetlen tagjával sem volt egy véleményen, sőt vitatkozni szeretett volna mindegyikkel: és nemcsak azért volt kedve vitába bocsátkozni, mert mindezek az emberek szinte tudomást sem vettek róla, aki pedig az öregebb volt a vállalatban, hanem még valamilyen más okokból kifolyólag is. De ezek az okok homályosak voltak előtt; beszélni nem tudott s csak ritkán, erőlködve, vetette közbe:
- Pedig hát Gljeb-pap beszélt nekem egy grófról...
Koptyev tüstént ráförmedt:
- Mi köze magának ahhoz a grófhoz; magának, éppen magának? Ez a gróf az orosz falu utolsó sóhaja...
Kiabált és tiszteletlenül bökdösött ujjával Pjotr felé; és szavai nyomán mintha a többiek is cigányokhoz - ehhez a hajléktalan, kóbor népfajhoz - váltak volna hasonlókká.
- Moly, - gondolta magában Pjotr. - Élősködők.
Egy ízben így szólt:
- Nem igaz a mondás: "A munka nem medve; nem szalad el az erdőbe". A vállalat: medve, de nincs miért elszaladnia; megmarkolja az embert és fogja. A vállalat: az ember ura.
- Lám, lám, - kezdett Koptyev csaholni. - Hol mondják ezt? Ki beszél így? Íme, itt a veszedelem!
Fivére, Alekszej pedig gúnyosan azt kérdezte:
- Hogyan? Tyihontól veszed kölcsön a gondolatokat?
Pjotr nagy haragra gerjedt és otthon így szólt a feleségéhez:
- Jó lesz, ha vigyázol Jelenára; az a cigány Koptyev csapja neki a szelet. Alekszej előtt kegyben áll. Jelena zsíros falat; nem az ilyen éhenkórász számára való. Keress neki való vőlegényt.
- Ugyan, milyen vőlegényt találhatnék itt számára, - kezdte Natalja gondterhesen. - A székvárosban kell vőlegényt keresni. Különben még korán is lenne...
- Csak vigyázz, hogy el ne késs, - mosolyodott el Pjotr.
Mikor rövid időre sikerült áttörnie a gyárról való gondok szűk korlátját, úgy érezte, hogy ismét bekerült az emberek iránti ellenszenvnek és az önmagával való elégedetlenségnek még sűrűbb ködébe. A ködben csupán egy világos folt volt - szeretete fia iránt, de erre is ráesett a Nyikonov-gyerek árnyéka, s a szeretet mélyebbre húzódott vissza szívében a gyilkosság súlya alatt. Amikor Iljára nézett, néha szinte szükségét érezte, hogy így szóljon hozzá:
- Lám, mit tettem azért, mert féltettelek.
Észjárása nem volt elég ravasz és képtelen volt titkolni, hogy a félelem csak egy másodperccel a gyilkosság előtt fogta el; de tudatában volt annak, hogy csupán ez a félelem mentheti valamelyest. Mikor azonban Iljával beszélgetett, még említést tenni is félt pajtásáról; félt, hogy véletlenül kibökheti bűnét, amelyet dicstett fényében szeretett volna feltüntetni.
Látta, hogy fia gyorsan fejlődik, de valahogy nem az eddigi irányban. Ilja nyugodtabb lett, lágyabban beszélt anyjával, nem ugratta Jákovot, aki már szintén gimnazista volt, szeretett elbíbelődni kisebb nővérével, Tatjánával, ártatlan gúnyt űzni Jelenából, de mindenben, amit beszélt, valami gondterhes, töprengő hidegség nyilvánult; Nyikonov Pávelt most Miron helyettesítette: az unokafivérek szinte sose váltak el, élénken gesztikulálva fáradhatatlanul vitatkoztak, a kertben, a lugasban üldögélve együtt tanultak, együtt olvastak. Ilja szinte nem is otthon lakott: egy pillanatra megjelenik reggel a teánál s máris elmegy a városba nagybátyjához, vagy pedig az erdőbe Mironnal s a borzas, sötétbőrű Goricvjetovval; ez az alacsony, agyafúrt fickó szúrós volt, mint a bogáncs, ringatózó léptekkel járt, szemeinek fehérje gúnyosan kidülledt és bandzsának látszott.
- Csodálom, hogy kedved tartja ilyen zsidókölyökkel barátkozni, - jegyezte meg Natalja fiának becsmérlőn; Artamonov Pjotr észrevette, hogy Ilja finom ívelésű szemöldökei megrándultak.
- Zsidókölyök sértő szó, anyus. Tudja jól, hogy Alekszander a papunknak, Gljebnek az unokaöccse, szóval orosz. A gimnáziumban ő az első...
Az anya megvetően fújt:
- A zsidók mindenütt az első helyre tolakodnak.
- Ezt honnan tudja? - állhatatoskodott a fiú. - A városban négy zsidó van, mind szegény, a gyógyszerész kivételével.
- Meg negyven zsidókölyök. Vorgorodban is mindenütt zsidók vannak, a vásáron is...
Ilja sértő konoksággal ismételte:
- Zsidókölyök - rossz szó; - mire anyja kávéskanalával ráütött a csészealjra és kipirulva kezdett kiabálni:
- Mi az ördögöt tanítgatsz? Talán nem tudom, hogyan kell beszélni? Nem vagyok vak; látom, hogyan hízelgi be magát ez a ravasz fickó mindenkinél, még Tyihonnál is; ezért mondom: sunyi, mint egy zsidókölyök, a sunyik pedig veszélyesek. Ismertem már ilyesfajta hízelgőket...
- Elég legyen! - avatkozott közbe Pjotr szigorúan, és Natalja könnyes szemekkel panaszkodott:
- Hát ez mit jelent, Iljics Pjotr? Még szólnom sem szabad?
Ilja homlokát ráncolta és elhallgatott, anyja pedig emlékeztette:
- Hiszen én szültelek.
- Köszönöm, - felelt a fiú és eltolta üres csészéjét; atyja lopva rásandított és elmosolyodva rántott fülcimpáján.
Felesége szavaiból kiérezte, hogy ugyanúgy fél fiától, mint azelőtt a petróleum-lámpáktól félt, míg nemrég Olga ajándékától, egy ördöngős kávéforralótól kezdett rettegni: attól tartott, hogy a gép felrobbanhat. Pedig az anyának fiától való nevetséges félelméhez hasonló valami érzett az apa is Iljával szemben. Az ifjú érthetetlen volt, - mind a három ifjú érthetetlen. Mi érdekeset találtak Tyihonban, az udvarosban? Esténként elüldögéltek vele a kapunál és az idősebb Artamonov behallotta a paraszt prédikáló hangját.
- Bizony, így van. Kevesebbet hordasz, könnyebben jársz. Ami pedig a szögeket illeti, - ne higgyétek. Milyen szögek lehetnének az égben? Falak az égben nincsenek. - A gimnazisták kacagtak. Ilja bársonyosan, keveset nevetett, Miron - szárazon és marón, Goricvjetov pedig nem olyan szívesen, mint a másik kettő s egy hirtelen elhatározással mindig abbahagyta a nevetést, bizonygatva barátainak:
- Várjatok; ez egyáltalában nem nevetséges!
És újból lustán felbúgott Tyihon homályos beszéde:
- Nektek, gyerekek, az emberről kell többet tanulnotok; arról, hogy milyen az ember általában. Kinek mi a rendeltetése, kinek mi a sorsa? Erről gondolkozzatok. Meg a szavakról. A szavakat teljesen át kell érteni. Egyik-másik ember gyakran mondja: végezetül; kerek szavacska. Pedig vége: nincsen semminek.
És Vjálov Tyihon megismételte Pjotr előtt már ismert szójárását:
- Az ember fonja a szálat, az ördög szövi a darócot és így megy ez vég nélkül.
A fiatalok kacagtak, Tyihon is vastagon nevetett és felsóhajtott:
- Eh, ti féligsült tudósok.
Az esti szürkületben a gyerekek még kisebbekké, jelentéktelenebbekké váltak, mint napvilágnál voltak, Tyihon viszont feldagadt, szétfolyt és még butábban beszélt, mint nappal.
Ilja beszélgetési Tyihonnal csak megerősítették Artamonov ellenszenvét az udvaros iránt és valami homályos aggályt ébresztettek benne. Nem egyszer kérdezte fiát:
- Mivel szórakoztat el Tyihon?
- Érdekes ember.
- Jó, de mennyiben érdekes? Butasága miatt?
Ilja lassan felelte:
- A butasághoz is érteni kell.
A válasz megtetszett Artamonovnak.
- Igazad van: butaságban élünk.
De tüstént rájött:
- Tyihon szavai!
A fiú különös reményeket ébresztett benne; amikor látta, hogyan nézi Ilja zsebredugott kezekkel, halkan fütyörészve, a munkásokat az ablakból, vagy hogyan megy végig lassú léptekkel a szövőtermen; vagy távozik könnyű járással a város felé, az apa elégedetten gondolta magában:
- Élesszemű gazda lesz belőle. És nem úgy jut be a vállalatba, mint velem tették: befogtak és húztam.
Kissé bántotta, hogy szófukar; ha beszél is, csak egészen röviden, szinte előre kimért szavakkal beszél, amelyek elveszik az ember kedvét, hogy tovább folytassa a beszélgetést.
- Száraz, - vélte Artamonov és azzal vigasztalta magát, hogy Ilja saját előnyére nem hasonlít a hangos, fecsegő Goricvjetovra, a hervadt, lusta Jákovra és a koravén Mironra, aki könyvízűen beszélt, beképzelt volt és oly hivatalnokra emlékeztetett, aki tudja, hogy az élet minden esetére meg lehet találni a könyvekben a megfelelő szigorú törvényt.
A nyári szünidő hetei észrevehetetlenül gyorsan repültek és íme, a gyerekek már az elutazásra készülnek. Valahogy az történt, hogy Natalja üdvös tanácsaival Jákovot bocsátja útra, az apa pedig nem azt mondja Iljának, amit mondani szeretett volna. De hogyan is lehetne elmondani, hogy unalmas az élet a vállalat egyhangú gondjainak szúnyogfelhőjében? Ilyesmiről nem beszél az ember gyerekekkel.
Az idősebb Artamonov annyira vágyódott, hogy valami olyat éljen át, ami elüt a megszokottól, a kikerülhetetlentől, mint amilyen a hó, eső, hőség, por, - hogy végül is talált, vagy kigondolt valamit. Járásának egy elhagyatott zugában, egy ízben, egy júniusi zivatar érte utol, jégesővel, fülsiketítő mennydörgéssel és kék villámlásokkal. A keskeny erdei úton a sötétségben láthatatlan vízáradat hömpölygött, a föld a lovak lábai alatt felolvadt és tovafolyt és a tengelyekig elborította az utazókocsi kerekeit. Hátborzongató volt, amikor a kék, hideg fény egy másodpercre ijesztően megvilágította a felhígult föld zavaros forrását, míg az út két oldalán, az eső üvegszerű hálóján keresztül, félelmükben ugrándozó fekete fák lendültek elő a nedves sötétségből. A láthatatlan lovak patáikkal a vízben paskolva, horkolva megálltak; Jákim, a kövér, szelíd kocsis, rémülten csitította őket. A jégeső, miután kopogásával betöltötte az erdőt, gyorsan elállt, de helyébe sűrű zápor lépett, amely nehéz cseppjeinek millióival puskaropogásként verdeste a lombokat és dühös üvöltéssel népesítette be a sötétséget.
- Popovékhoz kell behajtani, - mondja Jákim.
És idegen ruhában, mely úgy megfeszül testén, hogy megmoccanni is fél benne, Artamonov most zavartalanul ül, mintha álomban lenne, az asztalnál, egy meleg szoba közepén, a száraz, kellemes félhomályban; dohog a nikkelezett szamovár és egy magas, karcsú asszony tölti a teát, vörösesszőke hajturbánban, sötét, bő ruhában. Halvány arcában jóságosan csillognak a szürke szemek; puha hangján, közvetlenül és sorsába való belenyugvással, zokszó nélkül beszéli el, hogy férje nemrég meghalt, el akarja adni udvarházát, átköltözik a városba és ott algimnáziumot nyit.
- Az Ön bátyja adta nekem a tanácsot. Érdekes ember, eleven-észjárású, eredeti.
Pjotr alaposan szemügyre vett mindent, ami körülvette és irigykedve krákogott. Ifjúkorában, mikor atyjával utazgatott a kormányzóságban, gyakran megfordult úri házakban, de semmi különöset sem vett észre s csupán zavart érzett az emberek és tárgyak előtt, - míg ebben a házban semmi sem zavarta; ebben a házban volt valami, ami simogatott, megnyugtatott. Egy matt-erős nagy lámpa tejszerű fénnyel öntötte el az asztalon álló edényeket, az ezüstneműt és egy kis leány simára fésült, zöld szem-ellenzős, fekete fejecskéjét; a leány előtt egy nagy füzet feküdt, amelyben vékony ceruzával rajzolt, és halkan dúdolgatott, nem zavarva vele anyja nyugodt beszédét. A szoba nem nagy, zsúfolva van bútorokkal, és minden tárgy mintha belenőtt volna; de mindegyiknek megvolt a maga külön élete és szinte beszélt magáról, éppen úgy, mint az a három szembeötlő kép a falakon; a Pjotrral szemközti festményen egy fehér, meseszerű ló hajlította meg büszke nyakát; sörénye hihetetlenül hosszú, csaknem a földig ér. Minden bámulatosan otthonos, békés s mint valami távolból jövő, elmélázó ének, csengett a háziasszony kellemes hangja. Lám, ilyen környezetben az egész életet végig lehet élni izgalmak nélkül, egyetlen rossz cselekedet nélkül; akinek ilyen asszony a felesége, az tisztelheti és elbeszélhet vele mindenről.
A teraszra vezető ajtó mögött, a színes üvegek félkörén keresztül kékesen villogott, fel-fellángolt a sötét ég - és már nem rémítette a lelket.
Naplementekor Artamonov elhajtatott, ott dédelgetve emlékezetében a megnyugtató csend és kellemes otthon benyomását és annak a szürkeszemű, halk asszonynak csaknem testtelen képét, aki ezt az otthont megteremtette. Mialatt utazókocsijában keresztülhajtott a pocsolyákon, amelyek egyaránt közömbösen tükrözték vissza a nap aranyát és a széltépte felhők piszkos foltjait, szomorúan és irigységgel gondolta magában:
- Lám, így is élnek.
Új ismeretségéről nem szólt feleségének és Alekszej előtt is eltitkolta; annál félszegebbül érezte tehát magát néhány hét múlva, amikor egyszer fivérénél ott találta Popovát Olga mellett, a díványon. Öccse a dívány felé taszította:
- Ez itt, Nyikolajevna Vjera, a bátyám.
Az asszony mosolyogva nyújtotta kezét:
- Már ismerjük egymást.
- Hogyan? - kiáltott fel Alekszej csodálkozva. - Mióta? Te mért nem szóltál róla?
Pjotr valami rosszat érzett ki fivére csodálkozásából és szakálla szőrszálai megmagyarázhatatlanul mozogni kezdtek; megrántotta fülcimpáját és így felelt:
- Elfelejtettem.
Alekszej szemérmetlenül rámutatott ujjával és felkiáltott:
- Nézzék csak: elpirult, mi? Valóban, ügyesen vágtad ki magad, gyerek! Lehet talán ilyen hölgyet elfelejteni, ha csak egyszer is látta az ember? Nézzék csak: fülei viszketnek, kinyúlnak.
Popova nem-sértőn, gyengéden mosolygott.
Csiszolt kelyhekből jégbehűtött mézest ittak; a méz, amelyet ez az asszony hozott ajándékba Olgának, aranyszínű volt, mint a borostyán, vidáman csípte a nyelvet és ötletes szavakat sugdosott Pjotrnak, aki azonban képtelen volt beszélni, mert fivére szünet nélkül és nyughatatlanul recsegett:
- Nem, Nyikolájevna Vjera, ne siessen úgy az eladással! Olyan embert kell találni, aki a csöndet szereti; a hely lelki pihenőnek van teremtve. A magunkfajta ember ugyan mit adna érte? Földje nincs, erdeje kevés s amellett még rossz is; de meg kinek is van itt, a nyulakon kívül, erdőre szüksége?
Pjotr közbeszólt:
- Nem kell eladni.
- Miért nem? - kérdezte Popova és elgondolkodva szürcsölte a mézest; majd felsóhajtott: - Bizony elkerülhetetlen.
Pjotrnak nem tetszett Olga figyelő tekintete és ajkainak remegése, mellyel mosolyát takargatta: mogorván kiitta poharát és válasz helyett elhallgatott.
Két nap múlva Alekszej közölte vele az irodában, hogy kölcsönt akar adni Popovának.
- Az udvarház értéke hét rubel, de vannak olyan tárgyai...
- Ne adj, - mondta Pjotr nagyon határozottan.
- Miért? Tudom, hogy minek mi az értéke...
- Ne adj.
- Dehát miért? - kiabált Alekszej. - Elmegyek hozzá egy szakértővel, egy becsüssel.
Pjotr tagadólag csóválta a fejét; nagyon szerette volna lebeszélni fivérét erről a pénzügyi műveletről, minthogy azonban megfelelő indokot nem talált, hirtelen felajánlotta:
- Adjuk felesben; felét te, felét én.
Alekszej merőn nézett bátyjára és elmosolyodott.
- Most kezdesz hancúrozni?
- Ha így is van, most jött el az ideje, - felet Artamonov Pjotr nyomatékosan.
- Vigyázz: rossz helyen kopogtatsz! - figyelmeztette öccse. - Megpróbáltam: haltermészet.
Popovával való két-három találkozása után Artamonov hozzászokott, hogy ábrándozzék róla. Mihelyt elképzelte az asszonyt maga mellett, egy kifelé csodálatosan gondtalan, otthonos és kedves, befelé pedig kellemesen csendes élet képe támadt fel szemei előtt, amelyben nem kell tucatszámra látnia naponta munkájukkal nem törődő embereket, akik örökös elégedetlenségükben most kiabáltak, panaszkodtak, most meg hazudtak, csaltak s akiknek tolakodó hízelgése éppúgy ingerelte, mint rosszul titkolt, de folytonosan növekedő ellenséges érzésük. Könnyűvolt elképzelnie egy mindezen kívül álló életet, távol a gyár vörös, zsíros pókjától, amely mind szélesebbre szőtte hálóját. Valamilyen nagy macskának látta magát, amely nyugodtan bóbiskol a kályha mellett; úrnője szereti, szívesen cirógatja, - egyébre pedig nincsen szüksége. Semmire.
Amint azelőtt a Nyikonov-fiú volt számára a sötét pont, amely körül minden baj és izgalom összegyűlt, most Popova lett a mágnes, amely csak jó és könnyű gondolatokat és szándékokat vonzott magához. Vonakodott elmenni fivérével és valamilyen ravasz pápaszemes öreggel Popova udvarházába, hogy vagyonát felbecsüljék; de amikor Alekszej a kölcsön elintézése után visszatért, felajánlotta neki:
- Megveszem a záloglevelet.
Fivére kellemetlenül meglepődött; sokáig faggatta, mi a célja vele, végül pedig így szólt:
- Hallod-e, rám nézve ez az üzlet hátrányos! Megfizetnie nincs mivel, a tárgyaknak nagy az értéke, - megértesz? Adj valami hasznot!
Megalkudtak; Alekszej homlokát ráncolva mondta:
- Sikert kívánok. A tett nemes.
Pjotr is érezte, hogy jótettet művelt: zugot ajándékozott önmagának, ahol pihenhet.
- Feleségednek ne mondjuk el? - kérdezte fivére és kacsintott.
- A te dolgod.
Alekszej fürkésző tekintettel mérte végig:
- Olga azt hiszi, hogy beleszerettél Popovába.
- Ez meg az én dolgom.
- Ne ordíts. A mi éveinkben alig van férfi, aki ki ne rúgna a hámból.
- Hagy békén...
Pjotr hamarosan azt tapasztalta, hogy Olga még rokonszenvesebben, de mintegy szánakozón kezd vele beszélni; a hang nem tetszett neki és egy őszi este, amikor ott ült az asszonynál, megkérdezte:
- Pletykált valamit férjed Popováról?
Olga könnyedén megsimogatta Pjotr szőrös kezét és így felelt:
- Tőlem nem megy tovább, ami a szívedet nyomja.
- Semeddig sem megy, - mondta Artamonov és térdére csapott öklével. - Velem marad. Te ezt nem érted... Neki ne szólj semmit!
Testi vágyat nem érzett Popova iránt: ábrándjaiban úgy jelent meg előtte, mint olyan asszony, akit kívánt, hanem mint a nyugtot adó otthon, a szép és istennek tetsző élet elengedhetetlen kiegészítője. Mikor azonban az asszony átköltözött a városba, gyakrabban találkozott vele Alekszejnél és hirtelenül elvesztette fejét. Egyszer meglátta a megbetegedett Olga ágyánál, felgyűrt ujjakkal, amint előrehajolva, majd ismét kiegyenesedve törülközőt nedvesedett meg egy mosdótálban: ellenállhatatlanul csábító volt bámulatosan sugár termetével, kis, leányos melleivel. Artamonov némán állt az ajtóban s míg szemöldökei alól a nő fehér karjait, izmos lábikráit és csípőit nézte, váratlanul annyira körülfogta a megkívánás forró köde, hogy az asszony karjait szinte a testén érezte. Válasz gyanánt Popova üdvözlésére, erőszakosan földre szegezett fejjel végigment a szobán és leült az ablaknál; aztán lihegve, mogorván kérdezte:
- Mi van veled Olga? Ejnye...
Először történt vele, hogy egy asszony ekkora erővel és ennyire lenyűgözően hatott rá; meg volt rettenve, mert valami veszélyest, fenyegetőt érzett meg homályosan. Miután kocsisát az orvosért küldte, gyalogszerrel maga is tüstént elindult a gyár felé vezető úton.
Február vége volt, hófúvással fenyegető olvadási idő; a föld felett szürkés köd lógott, elrejtve az eget és egy felfordított csésze méreteire csökkentve le a látóhatárt; a csészéből nedves, hideg por szállingózott alá és lomhán besüppedve a bajusz és szakáll szőrszálai közé, nehézzé tette a lélegzést. Amint a puha havon tovahaladt, ugyanolyan elcsigázottnak, meggyötörtnek érezte magát, mint Nyikita öngyilkosságának éjjelén és Nyikonov Pável meggyilkolásának órájában. Világos volt e két esemény jelentőségének hasonlósága és annál veszélyesebbnek látszott a harmadik. Világos volt, hogy sohasem hogy sohasem lesz képes szeretőjévé tenni ezt az úriasszonyt. Már ebben az órában is látta, hogy Popova iránt hirtelen lángra lobbant szenvedélye összetör és elhomályosít benne valami kedveset, mert lealacsonyítja az asszonyt a többi asszonyok sorába. Nagyon is jól tudta, hogy mi a feleség és nem volt oka feltételezni, hogy egy szerető bármilyen tekintetben is jobb lehet annál az asszonynál, akinek émelyítő és elmaradhatatlan ölelései szinte semmi vágyat sem ébresztettek benne.
- Mi kell? - kérdezgette önmagát. - Bujálkodni akarsz? Nős ember vagy.
Azokban az órákban, amikor valami fenyegette, mindig az a heves vágya támadt, hogy a veszélyt a lehető leggyorsabban keresztüllépje, maga mögött hagyja és ne nézzen rá vissza. Valami fenyegető előtt állni ugyanaz, mint éjjel, sötétben, süppedő tavaszi jégen állni egy mély folyó felett; még serdületlen ifjú korában átélte ezt a borzalmat s egész testében visszaemlékezett reá.
Néhány nap múlva, melyeket nehéz, kábulatszerű tompultságában élt át, egy álmatlan éjszaka utáni kora reggel, kilépett az udvarra és azt látta, hogy a láncravert Tulun-kutya vérbefagyva fekszik a havon; a szürkület még oly sötét volt, hogy a vér szurok-feketének tűnt fel. Lábával meglökte a borzas hullát; Tulun fogait vicsorító pofája oldalt billent és kidűlt szemei rámeredtek az emberi lábra. Artamonov összeborzongott, kinyitotta az udvaros viskójának alacsony ajtaját s a küszöbön megállva megkérdezte:
- Ki ölte meg a kutyát?
- Én, - mondta Tyihon, aki öt szétterpesztett ujján teával telt csészealjat tartott.
- Mért tetted?
- Megint megharapott valakit.
- Kit?
- Zinaidát, Szerafim lányát.
Pjotr valamin elgondolkozott, egy ideig hallgatott, majd ismét megszólalt:
- Kár a kutyáért.
- Hát persze. Hiszen én neveltem fel. De már rám is csattogtatni kezdte fogait. Igaz ugyan, az ember is megvesz, ha láncra verik...
- Igaz, - mondta Artamonov és elment, erősen behúzva maga után az ajtót.
- Néha még ez is értelmesen beszél, - gondolta magában.
Néhány percre megállt az udvar közepén és a gyár zúgását és moraját figyelte. A túlsó sarokban egy sárga folt világított: lámpa Szerafim lakásának ablakában, mely az istálló falához volt építve. Artamonov megindult a világosság felé és benézett az ablakon: Zinaida egy szál ingben ült az asztalnál, a lámpa előtt és varrt valamit. Amikor Pjotr belépett a szobába, a lány meg sem fordult és megkérdezte:
- Mért jöttél vissza? - de amint felvetette fejét, ledobta varrását az asztalra, felállt és elmosolyodva felkiáltott:
- Jaj, Istenem... Én azt hittem, hogy apa...
- Téged harapott meg Tulun?
- De még hogyan! - felelte a lány, szinte dicsekedve, majd lábát feltette egy székre és egy kissé megemelte inge alját: - Nézze csak!
Artamonov futó pillantást vetett a fehér lábra, amely a térd alatt át volt kötve s miközben egészen a lány mellé lépett, színtelen hangon megkérdezte:
- Te meg mit lődörögsz pirkadatkor az udvaron, mi?
Zinaida kérdő pillantást vetett arcába s kitalálva szándékát, újból elmosolyodott; erősen belefújt a lámpaüvegbe és csak ennyit mondott:
- Az ajtót be kell zárni.
Félóra múlva Artamonov Pjotr, kellemesen megkönnyebbülve, lassú léptekkel ment a gyár felé; fülcimpáját húzogatta, ki-kiköpött, hökkenve gondolt vissza az orsózólány simogatásainak szemérmetlenségére és mosolygott: úgy tetszett neki, hogy valakit nagyon furfangosan megcsalt, rászedett...
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Folyt. köv.)