Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám

Ifj. Bókay János: A betörő

Öreg betörő volt, aki szorgalmasan, szeretettel űzte mesterségét. Nem avatott soha senkit terveibe, nem dicsekedett el sikereivel, nem kérte senki segítségét, - egyedül dolgozott. S talán ezért nem került soha rendőrkézre.

Voltaképpen már régen abbahagyhatta volna a munkát, nem volt rászorulva. Volt egy csinos kis háza Kispesten, veteményeskerttel és rózsákkal a ház körül, egy halom félretett pénze, melynek a kamatait sem költötte le s egy igen értékes ékszergyűjteménye, melyből nem értékesített soha egy darabot sem. Igényei nem voltak; szerette a jó szivart s a melegített papucsot. Persze agglegény volt.

Józanságból, elvből és kedvtelésből dolgozott, bár ezzel kockáztatta egy egész élet fáradságos munkájával szerzett anyagi és erkölcsi pozícióját. Szorgalmas, lelkiismeretes, bölcs ember volt. Mint akinek az élete egybeforrt munkásságával, mint aki egyetlen gyönyörűségét, szórakozását munkában leli, tudta, hogy ha nyugalomba vonulna, önként lemondana az életről, elvesztené tartalmát. Mert a betörés jelentette számára az életet, annak minden fordulatát, esélyét, kegyét, izgalmát, gazdagságát, ebbe öntötte minden képzeletét, tehetségét, s ez szerezte meg neki a férfiúi fölény és erőpáratlan érzését. A henyélés öl, elsorvaszt, lealjasít; a henyélőnek nincs joga az élethez. A vén betörő csaknem moralista volt.

S emellett azért is szerette mesterségét, mert azt az előkelő érzést adta neki, hogy szemben áll a társadalommal, ami csak a művészek és a gonosztevők (milyen bomba szó, gondolta magában) kiváltsága. De a művész csak képzeletében függetleníti magát az előítéletektől és törvényektől, tetteiben óvatos stréber, aki a többséget szolgálja. Míg az ilyen betörő, mint ő, az ilyen passzionátus betörő, aki nem a társadalom okozta kényszerekből nyúl a feszítővashoz, nyíltan, férfiasan száll szembe a joggal, melynek árnyoldala, negatívuma (amelyet minden szó magában rejt) a jogtalanság. Tettekre váltja eszméit. Azt cselekszi, amit gondol.

Gonosztevő? Ugyan kérem! Hát bántott ő már valakit? Okozott-e fájdalmat, sértette-e, megalázott-e, becsületébe gázolt-e valakinek, gyászba döntött-e vagy tönkretett-e valakit? Egyszerűen apró kellemetlenséget, bosszúságot okozott a gazdagoknak, akik viszont nagy szenvedéseket okoztak a szegényeknek. És mennyi kockázattal, milyen verejtékes munkával jártak vállalkozásai. Mennyi tehetséget és szaktudást kívántak!

Ám ezeken az elvi szempontokon kívül volt számára valami bűbájos a betörés mesterségében. Mikor elindult éjszakai kirándulásaira, körülbelül azt érezte, amit a művész, amikor külföldi útra indult. Mennyi élmény, mennyi új benyomás! Egy lakás egy-egy idegen város. Szűz terület, melynek minden darabja tanulság. Más ízlés, más vérmérséklet, más szempontok irányítottak itt és amott is mindent. Mennyi következtetést lehetett vonni! Milyen emberismeretre tehetett szert azáltal, hogy a különböző lakásokat megfigyelte. Ismerte már a bankárt, a vállalkozót, az orvost, a művészt, a kokottot, - jobban ismerte őket, mint ők önmagukat. Tudta, hol talál pisztolyt s hol talál kulcsokat a párna alatt. Ha a tekintete végigsiklott a lakás bútorain, tudta már, érdemes-e felnyitni a páncélszekrényt. És azt is tudta, hogy szabad-e itt lopnia. Ha gyerekjátékot látott, megfordult és kiosont a lakásból. Jó szivarok a bankárnál, nemes italok a művésznél, szép cigarettatárcák az ügyvédnél, rossz műtárgyak az orvosnál. S minthogy a szivart szerette a legjobban, többnyire a bankároknál tett látogatást. De azért minden szakma érdekelte.

Mondanom sem kell, hogy művésze volt mesterségének. Tüneményes technikája volt, mely páratlan ösztönnel és meggondolt fejjel párosult. Leegyszerűsített mindent, nem volt csökönyös, belátta tévedéseit, sohasem pazarolt felesleges erőt vagy időt. Ha egy kassza ellenállt, otthagyta és másik kasszát keresett, az okos nőhódítóknak a nőkre vonatkozó hasonló filozófiájával. Hiszen úgy állnak párhuzamosan a lakásokban a páncélszekrények, mint kémények a tetőn! Ritkán hasított fel kasszát, mert szerette a csendet. Amellett haladt a korral, ismerte a technika és kémia vívmányait, és kloroform nélkül sohasem indult üzleti útra.

Ma éjjel szokatlan munkakedvet érzett. Hetekig henyélt már kínzó csúza miatt, melyet a tavaszi esőzések tűrhetetlenné tettek. De szép, csendes, csillagos éjszaka volt (tolvajlámpás nélkül is lehetett dolgozni) és szinte látta, mily jóllakottan andalognak a hízott Wertheim-kasszák a belső szobák néma sarkaiban. Gondosan felöltözködött - ez fontos, hogy az ember szabadon közlekedhessen az utcákon és részeget játszhasson, ha rajtaütnek idegen lakásban, - figyelmesen belerakta bonyolult szerszámait csinos kézitáskájába, jobb zsebébe tolvajlámpást, bal zsebébe kloroformos vattát dugott, végül játékpisztolyt süllyesztett nadrágzsebébe és fütyörészve útnak indult.

Besétált Pestre - oly kellemes volt az éjszaka! - aztán a Városliget felé vette útját. Mivel okos ember volt, aki nem hívta ki maga ellen a sorsot, a rendőröket lehetőleg kerülte, a kézitáska miatt. Kint a villanegyedben már figyelte a házakat, az ablakok fényét, rekonstruálta az építész terveit, megállapította, merre fekszik a lépcsőház, a házmesterlakás, az egymás alatt sorozatosan leeresztett redőnyökről megtudta a hálószobák elhelyezését; az a loggiás sokablakú szoba a szalon, de lám ott, ahol egyik emeleten sincs leeresztve a redőny, sőt a harmadikon még lámpa is ég, ott a dolgozószoba, alkalmasint a páncélszekrénnyel (de mindenesetre érdekes íróasztal-fiókkal), mivel előkelő ember igazán nem tartja párnája alatt a pénzesládáját. Majd a kerítést mérte végig, megvizsgálta a kerti ajtó lakatját, lenyomta a kilincset (hátha nincs is bezárva), megnézte a házszámot, megkereste, van-e címke a kerítésen, végül pedig előhúzta jegyzőkönyvét s összeegyeztette a szemléleti adatokat - hogy úgy mondjam - a tudományos gondossággal összegyűjtött feljegyzéseivel. Tiszta fejjel összegezett, egybevetette a várható eredményt a kockázat és a fáradság nagyságával, aztán a lókupec szakértő tekintetével még egyszer végigmustrálta a házat és sajnálkozó vállvonogatással továbbment. Nem hamarkodta el a dolgot. Négy-ötször állt meg így, tűnődött, bírált, latolgatott, de mindig volt valami hiba, - még ez sem az igazi.

Ez aztán igen! Itt minden egyezik. Régi, kedves munkaterv. Már a név is vonzó: Steinreich Simon bankár. Gyerek nincs, kutya nincs, asszony van, szerető van, cselédség a souterrainben, nagy kártyacsaták a Lipótvárosi Kaszinóban, tehát pénz a zsebben, vagyis otthon. Éjfél után lefekvés, - már két óra is elmúlt. A szobák elhelyezése világos. Gyerünk!

S a csúzát meghazudtoló fürgeséggel átvetette magát a kerítésen. Egy perbe sem telt, s már a ház kapuja is nyitva volt és öt perc múlva ott állt a dolgozószoba süppedős szőnyegén, a dohányzóasztal előtt, melyről egy Henry-Clay dobozt csúsztatott táskájába. A csillagos ég bevilágított az ablakon s a félhomályban úgy hatottak a bútorok, mint ottfelejtett díszletek, melyek szunnyadva pihennek az elborult, üres teremben az előadás után. A vén betörő tapintása és ösztöne oly tökéletes volt, akárcsak a vakoké. A legkönnyebb érintésre is megismerte a tárgyakat és csalhatatlan biztonsággal kerülte ki a félhomályban eléje toppanó bútorokat. Lám, ott az íróasztal-karosszék, a körvonalai is mily hatalmasak, hogy pöffeszkedik duzzadt karfája, - szimbóluma a zsíros hatalomnak. Steinreich úr házi-trónusa, talpazata saját bálványának. És ott a sarokban, egy fülkébe állítva a szentély, az öntelt páncélszörny.

A betörő oly gyorsan lebbent eléje, mint egy betévedt árnyék; végigsimította: már tudta, milyen gyártmány, egész anatómiáját maga előtt látta. Aztán körülötte tapogatózott, s megelégedve bólintott: Nem, nincs benne áram és riasztókészüléke sincs! Gyors műtét volt. Mintha egy csendes dongó, vagy egy diszkrét ventillátor zúgott volna a szobában. "Megplombállak, öregem", dünnyögte magában; "ne félj, nem fog fájni!" A villanyerejű acélfúró serényen dolgozott egy hüvelykkel a kulcslyuk mellett. Most egy másik, szúnyoghangú gép következett, - olyan, mint az idegfúró, - pár csattanás odabent, a balkéz megragadja a forgókilincset, két villámgyors, összejátszó mozdulat s a víziló unott ásításával kinyílik a páncélszörny torka. Ez a pillanat, bármennyiszer is élte már át, mindig lélekfelemelő érzéseket váltott ki a vén betörőből. Már egyedül ezért is érdemes volt... Kinyitni azt, ami mindenki előtt zárva van, benyúlni oda, ahova senkinek se lehet, tehetetlen áldozatként bírni azt, akivel szemben mindenki tehetetlen és áldozat! A sebész érezhet ilyesmit, ha rettegett zsarnokot operál.

Páratlan rutinjával egy szempillantás alatt elkészítette a leltárt. Mintha póklábai lettek volna, minden ujjával külön dolgozott, tapogatott, számolt, és táskájába szórta a zsákmányt. Nem szédítette meg az öröm. A feje, ez a páratlan, számító fej, munka közben hideg maradt s állandóan parancsolt az izmoknak: egy felesleges pillanatot sem veszteni! a kapzsiság a betörők átka! - Különben is csak a bankók érdekelték, az ékszerekhez csak akkor nyúlt, ha azok éppen kezeügyébe estek, a részvényekre fütyült. De a bankókhoz aztán értett: ó, ez a drága, selymes tapintás, hogy lehet ezt félreismerni, áldott napok ritka jutalma, - te büszke ezresbankó, királya a pénznek és zsarnoka minden szenvedélynek. Igen ez ő, ezek ők, - valamennyien azok! És a bankpénztárnok szédítő gyorsaságával lapozta végig a bankjegyköteget: ötven! Éppen ötven! Egy palota ára - Kispesten. És meghatva gondolt vissza arra, - anélkül, hogy ez szorgalméban megzavarta volna, - hogy mennyit kellett küzdenie, tanulnia, dolgoznia, míg az első ezressel találkozott. És azóta minden ilyen találkozás meghatotta.

Már újra ott állt az utcán. Még egyszer ránézett a házra, elismerő pillantással, mint a hálás szerelmesek, kellemes légyottjuk után, aztán illedelmesen megemelte a kalapját és továbbosont.

Ez aztán egyszerű volt! Szinte túlságosan egyszerű. A zsebe, a táskája jóllakott, de pihent munkakedve, kalandvágya, betörőszomja kielégítetlen maradt. Szívesen dolgozott volna még, de józansága rögtön tiltakozni kezdett: Nem szabad, az ötven rabul ejtett ezrest nem lehet veszélyeknek kitenni. És hogy meggyőzze magát, hangosan mondta: Jobb az így! S mivel közeledő lépéseket hallott, melyekről rögtön megállapította, hogy rendőrbocskortól származnak, bölcs óvatossággal egy bozót mögé húzódott. Mennyi rendőr és rendőrkém! (a mozdulatokról, mondhatnám a szagukról megismerte őket, ha nem is volt rajtuk egyenruha); úgy látszik razzia van a Ligetben. Jobb lesz, ha nem áll az útjukba. Zugutcákat, homályos dűlőket választott, hogy a külvároson át kijusson a barátságos üres-telkekre, melyek minden irányba szabad menekülést biztosítanak. Megint érezni kezdte csúzát és sóvárogva gondolt távoli otthonára, s arra a dicső pillanatra, mikor felhúzza papucsát, kiüríti maga előtt táskájának tartalmát és látni fogja zsákmányát. Látni, szemmel megtapogatni, konstatálni, ez volt számára a legnagyobb gyönyörűség, a reális öröm.

A külső Liget egyik szerény kis utcájában egy apró földszintes házikó előtt hirtelen megállt. Csodálkozva nézett a házra. Megcsóválta fejét, eztán tovább akart menni, de mégiscsak állva maradt. Valami nem fért a fejébe; "ejnye!", dörmögte rosszallóan. Egyszerű drótkerítés, három lépésnyi füves földcsík a ház előtt, mely egyetlen ablakkal bámulta az utcát. A kerítés ajtaja nyitva, az ablak szélesre kitárva. Ilyen könnyelműség! És márciusban!...

A lenyugvó hold fényes, kerek foltot vetett a szoba egyik pontjára. A többi homályban maradt. De ott, alkalmasint egy asztalon, csillogott valami s ez a csillogás fogva tartotta a betörőt. Nem tudta kivenni, mi az. Nem akart lopni, inkább kíváncsi volt. Lábujjhegyre állt, hogy jobban belásson, aztán kihúzta oldalzsebéből a pápaszemét és ráigazította orrára. Hiába, vakító csillogás, más semmi. Bemenjen? Megnézze? Talán érdemes is volna? Szégyen fogta el: szegényektől lopni! És a kockázat, tömött táskájával. Ám hirtelen eszébe jutott hajdani mesterének, az öreg kefekötőnek tanácsa: "Ne menj el, fiam, soha nyitott ajtó előtt úgy, hogy be ne sétálj rajta." Aranyigazság. S az a csillogás egyre vonzotta.

Körülnézett, hallgatózott. Az utca üres és néma. De valahogyan már első lépésénél érezte, hogy bizonytalanabb, mint máskor. Ez idegen terület volt számára. Itt nem kísérte régi rutinja. Máskor visszafordult volna, (ez sohasem szégyen és dicséretes önfegyelemre vall), de ma öreg betörőszívében különös kalandvágy égett. A Steinreich-ügy túl sima volt; megfeszített idegei nem oldódtak fel. Folytatás kellett; inkább passzióból, mint szorgalomból. És csodálatosképpen ezúttal izgatottabb, türelmetlenebb volt, mint máskor, nagy, veszélyes vállalkozások idején.

Az ablak elé érve, újra betekintett; most máshová esett a holdfény, még annyit sem látott mint előbb. Irtózott az időpazarlástól. Tehát hátsó zsebéből előhúzta játékpisztolyát, megfogta a párkányt és belendült a szobába. Mestermunka volt: még csak meg sem reccsent a padló. Nem mozdult helyéről. Minden idegszála hallgatózott. Összerezzent: nem, ezt nem szerette. Pedig kétségtelen, valaki alszik a szobában. Egyetlen ember; férfi; alkalmasint fiatal. Azt is rögtön tudta, pontosan tudta, hol fekszik. Három lépésnyire jobbfelé, az utcai fal mellett. Benyúlt a zsebébe, a kloroformos vattáért, érdemes? ilyen jelentéktelen kis operációnál? Egy, kettő, három... oly óvatosan közeledett, magasra emelt vattacsomójával, mint ahogy légycsapóval osonunk a mit sem sejtő légy felé. Most ott állt felemelt kézzel, fejét kissé lejjebb eresztve, hogy teljes pontossággal kiszámítsa az orr és a száj helyét. Lehetetlen eltéveszteni. A tolvajlámpás felvillan - egy pillanatra csak - és a kloroformos kéz lecsap. A test megrázkódik, felgörbül, - mélységes sóhajtás, - aztán szép lassan elnyúlik. A betörő számol, mint a lelkiismeretes orvos: ... hét, nyolc, kilenc... Elég. Most fölös óvatosságból megrázza a vállát, megcsípi a kart, meglegyinti az arcot - rendben van!

Első dolga volt, hogy bezárja az ablakot és az ablaktáblát. Majd ráfordította a kulcsot az egyetlen ajtóra. Most már jöhet a szemlélődés. A tolvajlámpás kíváncsi fényfoltja gyorsan végigtáncolt a bútorokon: régi, kopott holmik. Valamikor talán értékesek lehettek... Szegénység? Lássuk a ruhaszekrényt. Ah! szép elegáns ruhák, még frakk is! Finom fehérnemű! Tehát mégsem... Most az asztalt: csinos ezüst óra címeres cigarettatárca, (már éppen el akarta süllyeszteni, de aztán visszahúzta a kezét: "Nem, ráérünk még!") inggombok és - lám, a tárca! Finom bőrtárca, ezüst betűkkel. Nézzük csak: üres, teljesen üres, - pénz semmi; csak néhány számla, két zálogcédula (hát mégis?) és a belső rekeszben két levél. Nem érdekel. Nézzük meg jobban: nem, itt egy krajcár sincs. Talán a fiókokban? Semmi.

Most menni kéne. Időpazarlás! Ám valahogy nem tudta rászánni magát. Szokatlan, izgató levegő volt ez. Igen, induljunk: semmi értelme. De várjunk csak, előbb megnézem a házigazdát. És egyenesen arcába világított. Milyen fiatal! Szép barna fiú: csökönyös áll, keskeny, keserű száj; és finom kezek.

Megyek! De az ágy fejénél, az éjjeliszekrényen megvillant valami. Pisztoly! Tömpeorrú browning. Töltve van. És egyetlen töltény sem hiányzik.

A betörő megállt és elgondolkozott. Hirtelen visszament az asztalhoz, s furcsa, kellemetlen érzéssel újra kezébe vette a tárcát. A két levél jutott eszébe. Miért?... Kivette őket a rekeszből; hol az egyiket, hol a másikat nézegette, forgatta. Aztán feltette pápaszemét és rávilágított a borítékra.

Öreg keze megremegett. Steinreich Simon bankár úrnak.

Olvasni kezdte:

Igen tisztelt Uram!
Mint lelkiismeretes ember bejelentem önnek, hogy eldobom az életemet, s így adósa maradok a túlvilágon is, kerek 40.000 koronával. Sajnálom, hogy megkárosítom, de szolgáljon önnek némi vigaszul, hogy elevenen sem fizethetnék egyetlen krajcárt sem. Tehát okosabb így. Be kell vallanom, hogy inkább magamat sajnálom, mint önt, aki nem igen vesztett ezen a szerencsétlen üzleten, hiszen az önhöz vándorolt kamatok már teljes egészében megették kis családi örökségemet. Ez nem szemrehányás, amit azzal is bizonyítok, hogy minden ingóságomat (az asztalon fekvő ezüstkeretes női arckép kivételével) teljes egészében önre hagyom, ami részben talán kártalanítani fogja...
E pillanatban egy aranypénz gurult a vén betörő lába elé; meglepetve emelte fel és tovább olvasott:
... Egész készpénz vagyonom ez a húszkoronás arany, melyet a levélhez csatolok. Használja szerencsepénznek.
Olvashatatlan aláírás.

- A szamár! - dörmögte magában az öreg, de önkénytelenül egy gyöngéd pillantást vetett az alvóra.

Steinreich Simon! Pillanatra behunyta szemét, s egy olyan szó, egy olyan fogalom forgott az eszében, melynek értelmét még sohasem kereste: Gondviselés...

Igaz, az a bizonyos ezüstkeretes kép... Hogy kerülhette el a figyelmét? A fényképek nem érdekelték. Ez lesz az. Kezébe vette: mosolygó fiatal nő, ragyogó szemmel. Szép, sőt lehet, hogy nagyon szép. Dehát ehhez sohasem értett. Talán a másik levél... kezébe vette:

Szívem!
Látod, annyiszor mondtad, hogy majd te szakítasz velem, mivel nekem sohasem lesz erőm, hogy megváljak tőled, és most mégis én szakítok veled, mert az élettel is szakítok. Ez utóbbi könnyebb. Ne tégy magadnak szemrehányást: nem te vagy a hibás. De látod, ha igazán szeretünk valakit, annak mindent odaadnánk, még ha nincs is semmink. Szebbnek, gazdagabbnak kellett feltűnnöm előtted, hogy ragyoghassak a te ragyogásod mellett. Mondd, szerettél kissé?
Gézád.

S vén betörő megtörölte pápaszemét, s újra kezébe vette a képet. A bolond!... Persze, hogy szép és kedves, de mikor annyi szép és kedves nő van a világon... És különben is a nők!... (Úgy-e megírtam már, hogy a betörő megcsontosodott agglegény volt?)

Hirtelen megijedt. Esztelen gondolat rémítette: Talán máris... Mérges porokkal, és ráadásul a kloroform!... S hiába idézte emlékezetébe a csendes, szabályos lélegzést, az egészséges arcszínt, a test langyos melegét és erőteljes hánykolódását, mikor a kábítószer ellen küzdött, nem bírt szabadulni a nyugtalanító érzéstől. Megint az alvóhoz lépett és arcába világított. Aztán lehajolt mellére és megfogta csuklóját, mivel ehhez is értett. Fellélegzett. Nincs semmi baj. De ottmaradt az ágy mellett és hosszasan nézte a megvilágított arcot. Kedves... és milyen fiatal!

S most hirtelen látta Steinreich Simont (akit sohasem látott) púpos karosszékében ülve páncélszekrénye előtt, petyhüdt ajkai között lelógó szivarral. Erre megtapogatta táskáját, melyben az ötven ezres szunnyadt.

Nehéz küzdelem volt. Le kellet gyűrni elveit, azt a gyönyörű egoizmusát, amely híven szolgálta egész életén keresztül, olyat kellett tennie, amit még sohasem tett, és meg kellett értenie egy érthetetlen szót... Háromszor nyúlt táskájába, hogy aztán visszakapja kezét, de negyedszer a kéz mégiscsak a táskában maradt és keményen átmarkolta a bankóköteget.

- Hiszen csak negyven, - bátorította magát. És gyorsan kiszámolta a negyven darabot, hogy mielőbb túl legyen rajta, tíz a kezében maradt; a negyvenet a levelekre tette. De most, véletlenül vagy tudatosan, a mosolygó fényképre esett a tekintete s alázatos, röstelkedő mozdulattal a tíz ezrest is az asztalra csúsztatta - a fénykép elé.

Végeztünk! Az asztalon megvillant valami: a húszkoronás arany. Rutinos tolvajmozdulattal a mellényzsebébe csúsztatta. "Emlékül!" - motyogta magában elégedetten.

Búcsúzáskor körülnézett. Ezt mindig megtette, üzleti gondosságból. Végigjáratta tekintetét a szobán, tolvajlámpásával körbe világított, csak az asztalon heverő ezreseket ugrotta át a pillantása: nem tudta látni őket. Lám, mégis elfelejtett valamit: a browning, a valódi!... zsebre vágta azt is, - egy utolsó pillantás az alvóra, aztán kinyitotta az ablaktáblát, az ablakot, de miután kifürkészett és kiugrott, mind a kettőt gondosan behúzta maga után; hiszen oly kapzsi az ember...

Nem nézett hátra. Sántítva indult otthona felé, mert fáradt volt és rettenetesen fájt a csúza, jóllehet ő ezt nem is tudta. érthetetlen, különös érzések kóvályogtak benne; félt tőlük, és hogy elzavarja őket, régi szokásához folyamodott: összegezte a napi eredményt. Egy arany és egy pisztoly. "Jó fogás!" nevetett, de valahogy nem sikerült a nevetése.

Rozoga pad. Leült és ott feledkezett. Szivarra gyújtott. Kelet felé pirkadt. Felnézett a halavány csillagokra, talán először nézett fel rájuk életében és azok is először néztek le rá. Messze kutya ugatott, aztán kakas kukorékolt. A madarak csiripelni kezdtek. A csillagok eltűntek, de ő még mindig nézte őket. "Gondviselés..." - mormogta - és aztán: "Hatvanéves vagyok..."

... Már percekig állt előtte a rendőr, anélkül, hogy észrevette volna. Mikor súlyos keze ránehezedett vállára, azt hitte, isten kezét érzi és csendesen mondta: "Megyek már."

A táskájában betörőszerszámok voltak...

A rendőrségen mindent bevallott, valamennyi betörését, valamennyit, amelyre még emlékezni tudott, - kivéve egyet, az utolsót. És Steinreich Simon pénzét sem tudta előadni, csak a szivarokat találták meg nála.

Szigorú büntetést kapott. Súlyosbító körülménynek vették, hogy töltött pisztolyt vitt magával betöréseire, noha egy másik pisztolya is volt, egy játékpisztoly... De ez nem érdekelte az urakat.

A börtön jó volt, csak nyirkossága ártott a csúzának és a szivarok hiányoztak. És volt ideje bőven, hogy gondolkozzék rajta: Gondviselés...