Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám
Az Angelus hangja megszólalt, Jobst Meckbach mester fellélegzett. A legények és inasok letették a szerszámot és mindenki imájába merült. A letűnő nap ferde, sárgás sugarai enyhén aranyozták be a tárgyakat, a felakasztott ködmönök, nadrágok, köpenyek sűrű, tömött sorát, a bolt tágas mélye már beléveszett a homályba és az utca zaja ájtatos csendbe borult.
Meckbach mester lezárt szemmel, összekulcsolt kezekkel állt asztala mellett. Fogai összecsikordultak feszülő izgalmában. Soha ily hosszúnak nem tetszett ez a komédia. Aki ilyenkor látta, a Szentlélek megszállottjának gondolta volna, barna, hegyes szakálla megremegett imát mormoló ajka alatt, vonásain tisztult áhítat pihent és szemhéjai védelmezőn függönyözték el szemének lázas, nyugtalan szikrázását.
Meckbach mester az idők folyamán gondosan betanulta minden mozdulatát és minden szavát. Sűrűn olvasgatta a Bibliát, gyakran idézte kenetteljes, mélyen zengő hangján az isteni igéket és óvatosan formulázta véleményét, ha a wittenbergai tanárról volt szó. Istenfélő ember hírében állott, nem szívesen fizetett adót, de mégis fizetett, istápolta a szegényeket, de nem túlságosan, szigorú volt embereihez, de nem kegyetlen, nem beszélt nagyon okosan, de bután sem és módjával tréfálkozott. Gondosan ápolta összeköttetéseit a magas városi magisztrátussal, Institor és Sprenger mesterek, a Teológia professzorai, a kegyetlen eretnek-üldözők állítólag barátai voltak és Friedrich von Spee jezsuita-atyát, a boszorkányok ostorát néha vendégül is látta, ha az éppen a városban tartózkodott. Tudta Meckbach mester a hasznos közmondást is, hogy apró ajándékok erősítik a barátságot, de csak igen gazdag emberek minősítették volna apróknak az ő ajándékait. Annyi bizonyos, nem kellett félnie, ha a Szent Törvényszék látogatta meg a várost. Ilyenkor nem mulasztotta el gondos megfontoltsággal és sűrű bólogatásokkal végigolvasni a templomajtóra szegezett írást, mely a lakosságot felszólította, hogy jelentse fel a boszorkányságra és eretnekségre gyanúsakat. Nem kellett tartania a templom levélszekrényétől sem, melynek végzetes tartalmától, a névtelen feljelentésektől annyian rettegtek. Beszélték, hogy vádaskodásra csupán egyetlen egyszer kényszerítette a lelkiismerete, - állítólag ebből telt a flandriai utazásra, melyből két szekérre való gazdag és finom anyaggal tért haza, - de mindez csak szóbeszéd volt, bizonyosat nem tudott senki. Bizonyosat csak maga Jobst mester tudott. Kitűnő üzletével, egészséges, szép feleségével Jobst mester nyomorultabb volt az utolsó, elpenészesedett leprásnál és megkínzottabb a vascsontú ringingeni Ulrichnál, akit álló napig húzott négy ló négyfelé, míg végre is karddal kellett levágni a tagjait: mert Jobst Meckbach mesterben, a szabócéh tiszteletreméltó tagjában titokzatos, ördögi erők szunnyadtak és rágcsálták tehetetlen fogaikkal élete fájának látszólag szívós és terebélyes gyökereit.
Az Angelus elhangzott, az utca friss lármára kapott, a legények felugráltak, mindenki készülődni kezdett. A bolt csakhamar kiürült. A mester nehéz, lassú mozdulatokkal reteszelte el az ajtót, majd kipróbálta az ablakok rácsozatát és becsukta az ablaktáblákat, kiszorítván az öblös, dohos helyiségből a lágy júniusi levegőt. A helyiségre vaksötétség borult. Egyedül tudta magát, láthatatlanul. Komoly megfontoltsága sistergő fürgeségbe csapott. Ledobta bő köpenyét, a hátsó ajtóhoz sietett s átrohant a hosszú folyosón.
Már a lépcsőn meghallotta a borzalmas, panaszos kiáltozást. Arca eltorzult, mintha éles testi fájdalom érte volna és torka összeszorult. Szívére tapasztotta kezét és nyugodalmas komolyságába ismét beburkolódzva, óvatosan benyitott az ajtón.
Nem változott semmi. Az alacsony szobában sűrű, nehéz levegő gomolygott, melyben akadozó pislákolással égett a gyertya, óriási szörnyek árnyékát dobva szerteszét. A széles, mennyezetes ágy függönyei félrehúzva és az ágyban ott a drága, gyönge, szenvedő test, viaszsápadtan, kerekre tágult merev szemei valami mérhetetlen, fáradt közönnyel meredt a belépőre, hisz tudja, hogy ez sem és senki sem segíthet rajta. A mester az ágyhoz lépett:
- Mi van, Katharina, drágám? - kérdezte lágyan és megfogta a vajúdó nő légycsontú, eres kezét.
Az öregasszony felugrott az asztal mellől és lecsapta varrását.
- Mi van? - rikácsolta. - Mi van? Nem látod, fajankó, mi van?... Semmi sincs!... A lábával van kifelé a gyerek, azért nem tud világra jönni...
A mester vigyázva az ágy szélére kuporodott és átölelte a nő soványka fejét. Könnyek és veríték fojtott szaga csapódott az arcába. Katharina kiérezte a gyöngéd, akadozó mozdulatból a férfi önvádoló, sivár tehetetlenségét és mosolyogni próbált.
- Nem is fáj olyan nagyon... - suttogta, két pehelykönnyű kezébe fogta a férfi erős, barna arcát és forrón megcsókolta. De e pillanatban iszonyatos ordítás harsant fel a torkából. A görcs ismét elérte. Öklével vadul kalimpálni kezdett és belésújtott a férfi arcába, aki felállt és kétségbeesett döbbenettel nézte a nő keseredett vonaglását. Borzalmas szenvedés volt ez. Vékony szürke ajkán fehér hab csordult ki, a nehéz tölgyfaágy megnyikordult, amint ide-oda dobta magát küszködő erőfeszítésében, hogy kiszorítsa magából magzatát. A férfi siralmasan és gyámolításért epedve nézte az öregasszonyt, aki szótlan közönnyel helyezett friss borogatást a beteg kidomborodó, duzzadt hasára. Mindent megbocsátott volna ennek a szikár, szájas, mérges boszorkánynak, hisz valaha ugyanily kínok között hozta világra ő is ezt a tiszta, angyali teremtést, aki arra rendeltetett, hogy az ő felesége, kusza, gyötrelmes életének minden öröme és egyetlen menekvése legyen. De ő sem bírt segíteni.
Nem ismert rá ebben a panaszos, rekedt üvöltésben Katharina szelíd, mosolygós hangjára. Önkénytelen, révült pillantással körülnézett a szobában. Valahogy, mintha idegen volna itt minden. Itt, ez az elkékült, beesett arc, mely tegnap délben még üdén virított, mint egy kinyílott pünkösdi rózsa!... Ez a szoba, ez a meleg tanya, annyi mámoros szeretkezés meghitt szentélye, szinte összeszorult most, mint egy tömlöc és az ágy, ahol egy év előtt lángoló boldogsággal tépte fel a szűzi testben az asszonyiság gátját, fáradt csikordulással vezekel most régi, cudar bűnrészességéért... Ki büntet itt, melyik isten, vagy melyik ördög, ki kezében tartja az ő életsorsát?... Katharina tébolyodott sivítása mint éles nyíl fúródott a fülébe. Széles, barna öklét két hidegverítékes kezébe kapta a körcsökben vonagló asszony, a fehér, jeges ujjak keményen ráfonódtak az ő erős, meleg kezére, mint egy polip, mely a lüktető életet akarja magába szívni és Jobst mester magára eszmélt. Csüggedt, nehéz fájdalom ereszkedett a szívére: a kínok kínja ezt a gyenge, dédelgetett teremtést szenvedni látni!... Elborította fejét a vér: most, most!... most, egyetlen egyszer... közbelépni... és soha többé... Gyorsan!... cselekedni!... de többé soha!... oh, vadállat te, és esendő, gyáva, pipogya ember... - vadul letépte Katharina szívós, lázas ujjait kezéről, kirohant a szobából, becsapta maga után az ajtót és leszaladt a földszintre.
A műhely komoly, üzletes posztószaga megnyugtatta. Levetette zekéjét és ingét. Aztán két kezével végigtapogatta a hátát.
Igen, itt a jel!... A valóságos jelen és múlt jelei!... Tapogasd, nyomkodd, érezd és emlékezz! Idézd magad elé még egyszer, amint már annyiszor tetted! Tapogasd a széles, behegedt sávokat, a hegyes-völgyes dudorodásokat, a hátad felhasogatott, kusza felületét, tapogasd, érezd ujjaid nyomán a múltat, emlékezz és soha, egy pillanatra se felejts!...
Ott, a vásárban, az ingoldsatdti fuvaros kislányán, aki nyögdécselve feküdt a szekéren, mert torokfájás kínozta, ott, tizennégyéves korában derengett először... Kavargott, tolongott a tömeg. Jobst ide-oda futkározott és hirtelen a kislány elé bukkant. Szegényt szívből megsajnálta, amint ott nyöszörgött, bús elhagyatottságában és kérte, keresse meg az édesapját. Mintha oly egyszerű dolog lett volna itt valakit megtalálni. Ekkor valami fura, tréfás, belső ösztökélésnek engedve, rátette kezét a kislány torkára, aki nagy, kerek, diónyi szemével hálásan nézett vissza rá s a szemében csuda-élesen, mint egy tükörben látszott az ő arca. És olyan édes könyörgés bujkált a nézésében, hogy még jobban megszánta. Úgy érezte, borzasztó igazságtalanság, hogy ez az édes teremtés betegen gyötrődik, mikor komisz, istentelen kölykök össze-vissza hancúroznak és vásárban és tönkreteszik a nadrágjukat és bárcsak most, hirtelen és véglegesen meggyógyulna a torka. És e pillanatban a kislány, - azt se tudja, hogy hívják - felpattant a kocsiban és elkezdett ugrándozni és kiabálni, mert megszűnt a fájása, Jobst pedig egészen határozottan érezte, hogy az ő keze űzte el a fájást. Tudta, hogy ilyesmit csak boszorkányok és eretnekek művelhetnek, akik nem hisznek az Úr-Jézusban, rögtön hazaszaladt és izgatott várakozással leste az esti imádságot, hogy tud-e még imádkozni. Tudott, hála legyen a drága Megfeszítettnek, éppoly szépen és bensőségesen, mint azelőtt és látta, egészen tisztán látta, hogy mosolyogva bólintott egyet a kereszten, a szent, töviskoszorúzta fejével. Nagy kő esett le a szívéről és egészen megnyugodott, hiszen azután se történt semmi, egyáltalán semmi, minden nap éppúgy folyt, mint a többi és a boldogságos Jézus éppúgy meghallgatta az imádságát, mint eddig. Más gyereket is meggyógyított így és lassanként rájött, mit kell csinálnia, hogy sikerüljön a gyógyítás, de így sem sikerült mindig. Mégis, úgy érezte, hogy erről nem kell senkinek se szólni...
Aztán egy verőfényes vasárnap délelőtt... Hátul, a kert mélyén, a virágzó almafa dús koronája alatt... Messziről dobpergés és harsonaszó és tömeg morajlása... Zúg a harang... Valami történik... Jó volna megnézni, de köt az adott szó becsülete. A kis Hans elnyúlik az almafa alatt és ijedten és feszült kíváncsisággal mered reá, a varázslóra! Jobst büszkén és megfontoltan cselekszik. Eléje telepedik és maszatos kezét Hans homlokára helyezi. Virágok illatát hozza a szél és a fáról nagy, fekete macska surran... Jobst halkan és érthetően beszél:
- Csendben maradsz!... Kezemet a Jézus szent sebei nevében ráteszem homlokodra... Úgy, csak nyugodtan... Sóhajts egyet... Már érzed, hogy enged a fájás... Fogd be a szád!... érzed, ha mondom!... enged a fájás... már alig fáj a fogad... szemed lecsukódik... lecsukódik a szemed... lecsukódik... úgy... szép lassan... lecsukódott és nem bírod felnyitni... nem érzed a fájást!... Egyáltalán nem érzed, hogy fáj a fogad és nem is fogod többé érezni... És semmire, érted, semmire nem emlékszel, ami itt történt.... Kész, mehetsz!
Hans feltápászkodik és bután vigyorog.
Jobst megkérdi:
- Fáj valamid?
- Nekem? Dehogy fáj!
- Akkor gyere, szaladjunk ki!
De e pillanatban kilép a bokorból Jobst apja. Hans rémülten szalad ki a kertből és az apa vállon fogja Jobstot.
- Itt maradsz! - és a ház felé indul.
És egy nagy utazás következik. Sebtiben összekapott holmik a kis kétkerekű taligán. Apa maga hajt. Hátra tekintget, félve és tétova szemekkel... Gyorsan... minél messzibb innen... És kikérdezi... Kitől tanulta? Senkitől... Kikkel csinálta? Gyerekekkel... Látta más is? Nem, nem látta... Mit érez közben? Nem tudja; semmit... Mikor történt először? Régen... Mért nem szólt a szüleinek? Csak, nem szólt... Csodálatos, ebből a játékból ilyen nagy dolgoz csinálni... És íme, apa milyen haragos... Zordon, kapkodó és szótlan... Már a második éjszakát töltik a szekéren... Jobst fáradt és aggodalmas... Mi lesz itt?... Egy kusza erdő szűk gyalogútján küszködik, botorkál a szekér. Égig érő, bozontos faóriások és sehol emberi hang. Egy tisztáson, a patak mellett, apa kikapcsolja a lovat. Pihenő. Sötétzöld félhomály, a nap hasztalan viaskodik a sűrű lombozattal, méla, mélységes csönd és apa zokogva imádkozik...Sír... ő, az apa, vad, dörgő csuklásokkal... Iszonytató, titokzatos dolgok történnek itt, Jobst torkát fojtogatja és préselő feszültség, mozdulni sem mer. Apa feláll és lesütött szemmel cselekszik. Derékra vetkőzteti és két kezét összekötözi durva, vastag szíjjal. Egy állati félelem dadogó hápogással szorít ki kába, töredezett szókat Jobst torkából... Majd hasrafekteti és a kezét szorítószíjat az előtte tornyosuló tölgyfához köti... Aztán a lábát kötözi a szomszédos fához... Pokoli gyanú gyullad Jobstban, amint kinyúlva fekszik a puha mohán, meztelen hátát prédául tartva és apa keserű, komor szava kondul, mint a vészharang:
- ... emlékezz... erre a napra... hogy kiűzd... magadból... a sátánt... Istenem... segíts...
és zengő suhogással harap a hátába a rézfonású korbács. Az agyába nyilall a fájdalom és veszett sikoltása tömören pattan vissza a tisztást szegélyező vaskos fatörzsek oldaláról. A második ütés... megnyílik a föld, szikrákat ver a pokol és zengő zenebona harsan... Hányadik ütés?... metsző csikordulással már a fájdalom, vad lárma dörög és lilás sötétség illan villámos cikk-cakkok mögül... Ha imádkozni lehetne... De a kín összekuszálja a szedelődzködő gondolatokat... Hol vagy ilyenkor, Jézus?... Élő melegség patakzik... egy szőrös arc vonaglik eléje, kiáltoz, sír, csókol és könyörög... És szavak az életből... fiam,... a Krisztus... soha többé... ígérd... és kegyetlen bosszú fogamzik e percben!... Majd hűs, hideg borogatások és a lázas zokogás elcsukló nyögdécselésbe olvad... És aztán... szentséges isten? Lehetséges?... Minden elölről!... Egy ütés... egy ájulás... amint felveti szemét és körvonalak látszanak és a háta friss húsán érzi a levegő leheletét a csontokig, újabb huhogás és új vér patakzik a megalvadt tócsákra...
Szomorú remeteség napjai következtek most a lágy falevélágyon a ponyvasátorban és ima reggel, délben, este... Imák... Jobst gépiesen mormolta a szókat és makacs, néma dühével igyekezett azért is mindig másra gondolni. Apja szívós türelemmel magyarázta irtózatos bűnét, az undok boszorkányságot és a kínhalált, mely osztályrészéül jut, ha kitudódik, hogy zsenge testébe a sátán költözött. Nevetséges, benne a sátán? aki úgy szereti a jó Istent, min az édesanyját és idáig az édesapját és az Úr-Jézust, az aranyost, aki a kereszten váltott meg minden jó és rossz fiút, rettentő szenvedések árán!... És nem imádkozott-e ő minden reggel és este, déli és esti harangszóra, evés előtt és után? Hisz egyszer, egy gyönyörűséges Rorátén, az offertórium alatt, sírásra fakadt, mert elgondolta, hogy a kenyér és borban áldozza fel magét a Jézus és igaz, hogy vérontás nélkül, de hátha azért éppúgy fáj neki, csak az emberek nem tudják és mégis folyton feláldozzák?... Ostoba hiábavalóságok, amiket apa beszél, s ha nem volna bűn, gonosz állatnak nevezné magában ezt az embert. De legyen csak ő is felnőtt, a Máté evangéliuma szerint fogja neki visszaadni a korbácsütéseket, "mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek"...
... A vékony hegek alatt bizsergő viszketéssel gyógyultak a sebek és a fájdalmak lassankint eltűntek. Jobst madárfészkek után kezdett mászkálni a fákra, majd hosszú vadászatokat rendeztek az erdőben és rövidesen egész mulatságosan telt az élet.
Egy csicsergő, illatos hajnalon arra ébredt Jobst, hogy apa derékig vetkőzve, áhítatosan imádkozik. A sátor félrehúzott ponyva-ajtaja előtt kuporodott és fehér teste mint habos márványtömb világított elő a sűrű félhomályból. Az erdő zúgott, mintha hálatelt zsolozsmákat zengene az Úr felé e meg-megújuló pazar és friss életért. A sátorba fűszeres szagok suhantak, az éledni kezdő természet üde sóhaja és Jobst kiugrott az ágyból. Apa megfordult és Jobst ijedten látta, hogy szeme könnyben úszik, arcán kuszán vonaglik valami torz rémület és torkából ugyanazok a zokogástól és csuklástól fojtott dörgő hangok törnek elő, mint akkor. Végig libabőrözött hátán a félelem. De szörnyű és furcsa dolog történt. Apja a szálas, szakállas, nagy férfi, letérdelt előtte, átölelte a lábszárát és arra kérte, korbácsolja meg őt. Ő látja, tudja, a lélektelenül lemorzsolt imákon érzi, hogy még mindig nem szabadult meg a sátántól és ha a hátán nem érezte eléggé, most lássa is, hogy itt súlyos és halálosan döntő fontosságú penitenciáról van szó, mocskos, embertelen bűneiért. Jobstban felforrt a harag és az indulat elöntötte fejét... Hát még mindig nem elég ebből a vérlázító ostobaságból Megragadta a korbácsot és teljes erejével végigvágott az apja tömör, fehér húsán. Lángoló, véres csík hasadt a korbács nyomán, apja felordított, a sátán vérfagyasztó, dübörgő hahotával felelt az erdőből s mintha az ő hátába is belészakított volna a fűrészes, marcangoló fájdalom... Megértett mindent... És megborzadt a kétségbeesésétől...Igen, ez a valóság!... És nem tudott másodszor is ütni. Szeme előtt szürke köd gomolygott, teste megbénult, távoli, nehéz emlékezések tolultak agyába, az első gyógyítás emléke, a vásárban, és a többi, a pokoli, féktelen bűnök... óh, gonosz, nyomorult megszállott és a sátán a testében, lelkében, gyötrelmes kárhozatra és kínszenvedésre ítéltetvén örökre... És felfakadt lelkéből egy nagy, elomló és vezeklő zokogás, ráborult apja megkínzott hátára, az ártatlan, fehér húsra és a vére, s forró csíkra, mely felfedte a valóságot, betemette a múltat és megnyitotta a jövőt, csókjaival szítta fel a lassan szivárgó vért és ott, akkor tette apja kezébe az esküt, hogy soha, semmikor és semmi áron többé!
Messzi, új városba költözködtek, új, idegen emberek közé. Hogy anyja tudta-e, erről Jobst nem győződött meg soha. Soha nem beszélt róla, de valahogy úgy esett, hogy a tiszta ing felvételekor mindig egyedül találta magát a szobában. Apja se szólt róla többé soha, de felborzolt háta és a verőfényes, üde reggel ki nem alvó, kísérteties víziója folyton eszében tartotta lelkének förtelmes fekélyét. Apja rajongó önfeláldozása és szeretete, mellyel a korbácsa alá tartotta magát, saját vérszomjas kegyetlensége, mely felhasította szülője mártírhátát, folytonosan kínzó, tehetetlen elmélkedésre és vezeklésre ösztönözte Jobstot. Lesoványodott és eleinte verejtékezve vergődte át éjszakáit. Komor titka engedelmes, meghúzódó félénkségre bunkózta le csapongó fürgeségét. Bújta a templomokat, órákat töltött a feszület előtt és az oltárlépcső hideg kövén, de az Úrral való beszélgetés nem jelentette többé a boldog megkönnyebbülést. Tudta és érezte, hogy kitéphetetlenül fészkel, áskál benne a kárhozatos, bűnös erő. Az imák lassanként üresen kongó, hiábavaló szófecsérléseknek tűntek. Jobst felnőtt, derék, komoly legénnyé fejlődött, átvette apja üzletét, de hasztalan rágódott a titkán. Mi az, hogy ő megmételyezett? Ki tette azzá? Ki az isten és van-e hatalma az ember és az ördög fölött? Néha, pillanatokra megszédítette egy távoli, emberfeletti és szárnyaló gondolat: talán éppen egy új csodatevő Krisztus lakozik benne... Sátáni, bűnös gondolat! De tényleg bűnös ő, Jobst Meckbach szabómester, akinek a máglyán a helye? Ha igen, mért engedte ezt az Isten és az ő bölcs, jóságos fia? Ki tehet erről? Ő soha nem hívta a Sátánt, soha nem fohászkodott hozzá, ő a Krisztus hívője volt és akart maradni, aki feléje bólintott a kereszten, ama bizonyos első eset után. De hátha ez is a Sátán incselkedése volt csupán? A Sátáné? Hisz tulajdonképpen áldott jótétemény volna az emberekre az ő csodatevő hatalma, mellyel elűzi és kigyógyítja a fájdalmakat? Hiszen ugyanezen erő fészkelt Benne is, az Üdvözítőben, aki körüljárta vala a városokat "gyógyítván mindenféle betegséget és mindenféle erőtlenséget a nép között", vagy "kinyújtván a kezét, megilleté a bélpoklost, mondván: Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltisztult annak poklossága". De ott a "hamis próféta, aki a csodákat tette... és elevenen a kénkővel, égő, tüzes tóba vettetik vala". Hol az igazság itt, ki az ártatlan és ki a bűnös?...
Hasztalan keresett választ kérdéseire. - A igaz ember felmagasztosul az örök fényességben, a bűnös szenvedjen kínhalált és marcangolja örökké a gyehenna tüze, - mindenhonnan és süvített feléje. De ki állapítja meg, hogy ki az igaz és ki a bűnös? Gyóntatóatyjának sem árulta el titkát. Hisz mindenfélét rebesgetnek alávaló papokról, akik furfangos úton-módon továbbadják a fülükbe súgott vallomást a dominikánusoknak, csakhogy megkaparinthassák a feladó vérdíját. Jelentse fel magát a Szent Inkvizíciónál? A thüringiai vén banyára, a nyomorúságos varangyra emlékezett, akit tizennyolcéves korában téptek ki a szülői házból, mert egy névtelen feljelentés boszorkánysággal vádolta és azóta kicsavart lábakkal, béna karokkal, hülyén vonszolja magát kapuról kapura, mert ártatlannak találtatott. De amíg idáig jutott! Nem akart beszélni, hiába etette-itatta félnapig, tíz csengő tallér oldotta meg végre a nyelvét és kacskaringós esküdözései, hogy teremtett léleknek sem fog szólni róla... Ezt elgondolni! A zegzugos, nyirkos, földalatti börtönök, a szörnyű rábeszélések, a kínzóeszközök végigmutogatása, a levetkőztetés, testének végigborotválása, a pokoli praktika, mellyel féltett, szűzi öléből ákom-bákomokkal teli hártyapapirost húztak elő, a "Sátán üzenetét". A tortúra, melynek elviseléséhez csak szüzességének tudata adott erőt, hisz érintetlen leány kivégzését szigorúan tiltották a szent törvények, mígnem az egész börtön végigment rajta, nehogy törvénytelenség essék! És ez lett a szerencséje, mert Dreissigacker mester, aki ifjú hóhérlegény volt még akkoriban, igen kedvére valónak találta és kimentette a Szent Törvényszék karmaiból. Két hónapig rejtegette a házánál, gyógyította és használta a testét, míg végre sikerült megszöknie, tönkresilányítva, öregen, szegényen és egyedül, mert szülei, félvén a bűnrészesség gyanújától, közben eltűntek valahová... Nem, Jobst nem kért ebből az igazság-keresésből!
Magába húzódva, gyanakodva és tépelődve élt, félt a szomszédoktól, a rokonoktól, a falaktól és saját magától. Idő telt belé, míg kényelmesen mozgott a helyes és gyanakvást nem keltő viselkedés páncéljában. Óh, hogy epedett az örök színészkedés keserű sivatagában társ és szeretet után! Szülei elhaltak, apja a tudattal, hogy fia meggyógyult és az igaz útra tért. Az Élet, az öröm, és a Mindenség, ez volt Katharina! Apja szegény szűcsmester, aki szédült az örömtől és a megtiszteltetéstől, amikor a tekintélyes Meckbach a lánya kezét kérte, de az anyja eszeveszett tiltakozással állt a fiatalok útjába hosszú ideig. Hogy miért, nem sikerült megtudniok soha. Nagynehezen egyezett csak bele a házasságba, talán a gyengébbik kényszeredett alkalmazkodásával, vagy talán belátta a gazdag házasság pazar előnyeit, de lankadatlan, dühödt haraggal gyűlölte Jobstot továbbra is és mint egy megveszett eb, marta, ahol érte, harapásnál élesebb szavakkal. Jobst végre is beletörődött, hogy soha nem nyerheti meg az öregasszony rokonszenvét. Mintegy boldogságos, magasztos szertartást végezve járta életútját, oldalán Katharinával, róla álmodozván szakadatlan és robotos napjainak nyűgös színészkedése alatt fel-felszaladt hozzá a lakásba, hogy valóságnak érezze, akár egy pillanatra is, mámoros elképzeléseit. Üde csókjaival nem bírt betelni soha. Fésűbe akadt hajszálait kis zacskóban gyűjtötte és áhítatos megindultsággal érintette meg levetett cipőjét, ruháját, vagy egy heverő szalagot. Óh, hányszor fakadt volna ki száján a gyónás, ha nem köti meg esküje, hisz erre vágyott éppen, erre, hogy beszélhessen róla és feloldódjék, megfürödjön és megtisztuljon egy angyali abszolúcióban. Mennyit töprengett ezen! Vajon a régi bűnös-e ő? Észrevétlenül jött az igézet, hátha észrevétlenül is illant el tőle? Ha igen, fölösleges az eskü, hiszen a bűvös erő úgysincs már jelen. Ha még mindig benne lappang, úgy nem kötheti az eskü, melyet az Atya, Fiú és Szentlélek nevére tett, hisz a Sátán az ő Ura, az örökkévalóságig! De hátha az eskü megtagadásával elhagyja az Úr és lelkében a Sátán foglalja el helyét? Nem, nem változott semmi és minden a régiben maradt, hisz bárhogy erőlködik, nem szárnyal fel a lelke a mennyei Trónusig, nem tud imádkozni és nem tud hinni és semmitmondó, üres szavaknak érzi a Testamentumok igéit. És a nevetséges, képtelen gondolat, hogy egy új Krisztusként született? Agyrém! Mert Benne nem villant fel egy pillanatra sem a kétely, vajon a Sátán megszállottja-e? És mi esett messzebb tőle, Jobst Meckbach szabómestertől, mint egy szelíd, isteni elhivatottság? De ha a Sátán szolgája mégis, hogy képes olyan mennyei érzés befogadására, mint amilyen a Katharina iránt érzett végtelen, égi szeretete? Csupa kérdés és csupa kétely, melyről nem beszélhet még Katharinával sem, meg kell elégednie annyival, hogy legalább az örök színészkedés béklyóit lerakja, ha egyedül van vele. És Katharina gyakran csodálkozott:
- Szinte két ember lakozik benned, Jobst! Mert egészen más vagy velem, és egészen más, ha másokkal vagy!
Ilyenkor Jobst örvendezett és remélte, hátha a szerelmes asszony csodálatos ösztöneivel kitalálja az ő szomorú, tövises titkát és mosolyával, megértő odaadásával elűzi a viharterhes és félelmetes felhőket, melyek mögül kiragyog egy biztonságos, istenfélő, egyenes élet derült, erőt-adó napja...
Tompa zsibbadással, zúgó halántékkal ült karosszékében. Fázott, noha ruháját már magára öltötte volt. Az utcán durva röhögéssel, melybe céda női sikolyok vegyültek, csörömpölt végig az őrjárat. Nehéz, sötét némaság lépett a nyomába, mintha megállt volna az idő, és a tér s a lét tudata összeszűkült volna koponyájában, mint egy feneketlen hordóban, melybe láthatatlan, gigászi tölcséren keresztül patakzik alá a tehetetlen bánat és kétségbeesés végeérhetetlen folyamata. próbálta megnyugtatni magát. Ugyan, szülés! Asszonyok dolga! Fáj, de mindenki átesik rajta! Egyik könnyebben, másik nehezebben. Mathias Grupen gyönyörű kétéves kisfia három napig gyötörte az anyját, Heinrich Gutknechtné két óra alatt szült. S többnyire csak az első nehéz, a többit meg sem érzik!... De tudta, hogy áltatja magát csupán. Mert üveges volt a szeme és az orra kinyúlt! De ez talán nem jelent semmit... Az öregasszony nyugodt, pedig a lányáról van szó!... Óh, a drága öregasszony!... Milyen buzgó, hozzáértő, gondos... Igen... ő ért a dologhoz, nála jó kezekben van Katharina... Lám, Siegemundin asszony, aki reggel járt itt utoljára, úgy találta, hogy éjszaka előtt nem lesz rá szükség, itt sem maradt, pedig ő a legtudósabb asszony, akiért tavaly a vicenzai herceg küldött messzi hazájából hatlovas hintót... Végre is elég erősnek érezte magát és elhatározta, hogy visszatér a szobába.
A lépcsőn furcsa és titokzatos hangok fúródtak a fülébe és az ismert kiáltozás, de rekedten és gyöngén. Karolina és Mária, a két szolgáló, az ajtóhoz tapadva figyelt és hallgatózott. Ijedten engedtek utat neki, Karolina félénken súgta a fülébe:
- Szólj már uram bent a vacsoráról! Egészen elfőtt már az ürühús és felszítta mind a finom gesztenyemártást...
Jobst belépett.
A tömjénnel keveredett, fulladt, savanyú szag szinte elkábította. Az öregasszony veresre sírt szemmel térdelt a feszület előtt, hangosan énekelve egy litániát, fején a csapzott, ősz kócok torz táncot jártak minden fejmozdulatára. Katharina elkékült, fonnyadt arccal, összetöpörödve, szétvetett karokkal, mint egy szenvedő, eleven kereszt feküdt a feldúlt ágyban, mellette Siegemundin Justina, a híres bába, teljes erővel gyömöszölte a hasát és túloldalt Pater Thürmer ült a karosszékben, mereven előrehajolva és Katharina kezét szorongatta. Katharina szakadatlan jajgatott és kiáltozott, de halálos fáradtsággal és gyengén. Meleg, átszellemült mosoly reszketett végig arcán, mikor megpillantotta Jobstot, akiben végigkígyózott egy fájó és forró bizsergés a lábujja hegyéig és orrát, mint az erős torma szaga, csípte a visszafojtott sírás, hogy befátyolozódott a szeme. Minden szilárd magabízása semmivé foszlott: látta, hogy Katharina sokkal rosszabbul van. Kimeredt arccsontján és hegyes és szinte átlátszóan vékony orrán megfeszült hamuszürke bőre, szeme, e fényevesztett drágakő, mintegy felpeckelve forgott tétován és keze sárga volt s nyirkos. Jobst úgy érezte, egy retteneteset, egy bődületesen mennydörgőt kéne most ordítani, hogy megremegjen a ház és összerezzenjenek a bútorok és egy erős furkósbottal össze-vissza csapkodni és leütni itt mindenkit, napaasszonyát, a bábát, a papot, összezúzni és széttörni mindent, hogy ne maradjon meg senki és semmi, csak Katharina, a drága és egyetlen, akit magához vonna és megigézné az ő hatalmas bűbájával, hogy ne fájjon semmije. Óh, iszonyat... Ez volna ő? E fájdalmas, ismeretlen vonások és ez az üveges, üres tekintet? Mi történik itt?
A bába abbahagyta munkáját és Jobsthoz fordult:
- Éjfél előtt apa lesz, Meckbach mester! Éjfél előtt apa lesz, Meckbach mester! - mondta könnyedén mosolyogva és betakarta a beteget.
Jobst lelkéről leszakadt a sírás és felbuzgott, mint egy gátját tört, duzzadó folyó. Ráborult Katharina fejére lelkendezve és zokogva és mámorosan hálálkodott érthetetlen szavakat, melyek egybevegyültek Katharina jajveszékelésével... Oh... hát oly egyszerű minden... szülés... persze, fáj... de a nő rendeltetése és keresztül kell esni rajta... El kellett engednie Katharinát, oly tébolyodottan dobálta magát.
- Nem baj, - mondta Siegemundin asszony - csak dobálja magát, annál biztosabban jön a kicsike... Hogy fogják hívni?
- Meghalok, - ordította friss erővel Katharina - meghalok... - és magragadta a pap kezét. - Atyám, gyóntasson meg...
Jobst rémült hökkenettel nézett a bábára. Csak most jutott eszébe a pap jelenléte. A bába szomorúan bólintott és az ég felé emelte tekintetét. De az öregasszony hirtelen félrehívta a pátert és a bábát és valami parancsoló határozottsággal kivezette őket a szobából. Az ajtóban álldogáló cselédeknek parancsot adott, hogy lássák el vacsorával a vendégeket, aztán Katharinához lépett. Hideg volt és nyugodt.
- Nem halsz meg Katharina! - mondta élesen és jeges, kék szeme sugarát a Jobst szemébe döfte. - Én tudom, az anyád, hogy nem fogsz meghalni! Mert van itt valaki, aki tud rajtad segíteni!...
Katharina dermedt félelemmel és riadt kíváncsisággal nézett Jobstra. Jobst megremegett és elfehéredett. Akart valamit mondani, ajkai rémült reszketéssel igyekeztek, de csak nagy sokára jutott szóhoz. Mélyet lélegzett.
- Engem gondol, anyám?... Oh, bár felruházott volna az Úr a csodatevő...
- Ne hazudj! Én tudom, ki vagy! Hol laktatok ti azelőtt?
- Mindig itt laktunk.
- Nem igaz! Ulmban laktatok. Huszonöt éve költöztetek ide... Én tudom, hogy mi van!... Mindig hallgattam!... Szép, szelíd gyermek voltál, nem szóltam senkinek, elfelejtettelek... Aztán a szemem elé kerültél, mert ide mentem férjhez... Sajnáltalak, fogtam a szám... De most látom, hogy gonosz vagy és képmutató... Nem törődsz vele, ilyenkor is az üzletednek élsz és dolgozol lent a műhelyben... Mért nem segítesz a lányomon? Segíts rajta, a Jézus szent vérére mondom, segíts rajta... az ördögi tudományoddal!... Az Isten nem segít... segíts hát te... aztán dögölj meg és költözz a poklok fenekére, az igazi hazádba.
Katharina felsikoltott. Jobst beléhasított karjával a levegőbe, mintha láthatatlan köteléket tépne széjjel.
- Nem! - kiáltotta és arca elsötétült. - Nem! Nem igaz! Nem tudok semmit!
Az öregasszony lefogta Jobst kezét és vinnyogó nyögdécseléssel kérlelni kezdet.
- Nézd... Jobst... idáig nem szóltam... mert én jó vagyok... ezentúl se szólok... Hát nem esik meg a szíved rajta? ... Meg fog halni a kínok kínjával és nem lesz többé... Horoszkópot állíttattam Beynelin doktorral, de ő nem felelt... Még a pénzt se fogadta el... Én öreg vagyok és nemsokára találkozni fogok vele!... De te?... Sokáig élsz még!... És így... gyereked lesz... erős, gyönyörű fiad... kettőtök véréből... Jobst!... térj észre!... Megteszed, úgy-e Jobst, megteszed?!
Hideg veríték ütött ki Jobst homlokán, szeme előtt elfeketült és az öregasszony szavai mintegy vastag falon keresztül, távoli tompasággal kongtak a fülébe. Katharina rémült ámulatában kerekre feszített szemmel meredt rá, mintha nem hinne semmit, de mégis valami földöntúli csodát várna tőle... Tőle... A búzaszem két malomkő között nem lehet gyengébb és elveszettebb. Egy pillanatra felvillantak agyában az ő hatalmas összeköttetései. De hátha ingatag, gyenge támaszok ezek, ha már fellépett és él és fojt a gyanú... Egy elhibázott lépés, egy rossz szó és mindennek vége... Óh, szörnyű börtön a világ és mindenütt titkos kémlőlyukak figyelnek... Talán egy cseléd hallgatózott, tán már rohan is az éjszakában gyilkos és hasznosan kamatozó vádjaival... Gondolatai izzó gyorsasággal keringtek és a tehetetlenség és teljes tanácstalanság bénító iszalagjával hálózták le minden megmozdulását. A szívét szerette volna kikaparni a melléből és a fejét letépni, meghalni, kipusztulni, eltűnni innen, a földről, véglegesen és visszavonhatatlanul megsemmisülni, kitárni az ablakot és beléordítani az éjszakába, hogy jöjjön ide minden bába és a babonás parasztok szülészei, a juhászok és a tehénpásztorok és legyen minden az övéké, száz vég selyem és száz vég posztó és a háza és a négyszáz tallérja és a ruhája és az élete, minden, minden, de itt, most, segítsenek... Ő varázsló?... Ő boszorkánymester?... Ő?... micsoda nevetséges és otromba gyanúsítás?... Ki meri ezt mondani?... És kit tudja ezt?
Felegyenesedett.
- Katharina! - és szava suttogva sípolt éles határozottsággal. - Bálványom! Szent szerelmesem! Mindenem! Te ismersz! Tudod, ki vagyok! Az életemet adnám érted! De esküszöm, nem tudom, mit beszél az anyád! Esküszöm az életemre és az ő életére, a tiédre és születendő gyermekünkére: nem tudom, mit beszél! Én, én tudnék rajtad segíteni? Mi vagyok, ki vagyok én?... És Meckbach mester letérdelt Katharina mellé, szőrös, könnyes arcát Katharina gyenge kezébe fúrva és hörgő, szaggatott sírással, melyben az apja régi, nehéz zokogását vélte hallani, esküdött meg újra, meg újra, hogy nem tehet semmit.
Az öregasszony megsemmisülve húzódott meg az egyik sötét sarokba, csak szemei villogtak kegyetlen tűzzel. Katharina félájultan feküdt már ekkor, az izgalmak mind szívére szálltak. Időnként felriadt a sűrű feketeségből és a külvilág foltjai reszketeg ugrándozással rángatóztak el a szeme előtt. A pap beszentelte, megkente, de meggyóntatni már nem tudta. Siegemundin asszony igen elfoglalt személyiség volt, be sem várta, hogy a haldokló elszenderüljön, összeszedte holmiját és kissé álmosan a dús vacsorától és a félüveg burgunditól, eltávozott...
Az öregasszony nem vett részt Katharina temetésén. Másnap poroszlók jöttek érte, akik titkos feljelentés alapján a Szent Törvényszék börtönébe csukták. Már a vízpróbánál kiderült bűnössége. A víz, melyet Jézus Urunk megszentelt a Jordán vízében való megkeresztelkedése által, nem tűrte el a testét, mert úszva maradt a felszínen. A stigma diabolicumot is megtalálták rajta, a bal keble alatt, egy halálfejszerű kis barna folt alakjában, melyet a Sátán, aszott testéhez hasonló színű hajpamaccsal vélt elrejteni. A tortúra csupán boszorkánytársai kikutatására irányult, de csupán két magához hasonló undok vénasszonyt nevezett meg és Jobst Meckbach mestert, a szabócéh tiszteletre méltó tagját. De Friedrich von Spee jezsuita-atyát nem lehetett megtéveszteni. Felállt ítélőszékében, mikor az alávaló rágalom elhangzott, mint egy büntető angyal a Jelenések könyvéből és szikrát szórva szemével, dörögte a boszorkány felé, félelmet és fenyegetést árasztva és összeroppantva az alattomos vádaskodás minden szemernyi morzsáját:
- Elhallgass, ocsmány disznó! Ne tetézd bűnödet hazudozással! Mert nem jutnak az életnek fájához és "kinn maradnak az ebek és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok és a bálványimádók és mind, aki szereti és szólja a hazugságot!"
A boszorkányégetésnél elég nagy tömeg gyűlt össze, mert egyszerre öt istentelen pokolfajzatja került máglyára, de Jobst Meckbach mester nem volt a nézők között. Apósa félőrülten járta a várost, kutatva a feljelentőt és szörnyülködve mesélte, hogy Jobst Meckbach milyen mélységes haraggal utasította el, mikor arra kérte, járjon közbe hatalmas barátainál. - Ki kell irtani a boszorkányokat - kiáltotta dühösen, - és ilyenkor nincs rokon és nincs barát! És mindenütt Meckbach mesternek adtak igazat, aki nem törődve felesége szüleivel, hisz a szegény megboldogult úgysem tartja már össze őket, hirtelen Flandriába utazott. Amint mondta, nagy fájdalmát az utazás izgalmaival próbálta csillapítani, azonkívül Anglia megszüntette a juh-kivitelt és így nagy üzletekre van kilátás a ravasz flamandok földjén.
Félév múlva tért vissza, december végén és barátai még komolyabbnak, még vallásosabbnak találták. Ekkor már igen elterjedtek a harcias reformok tanai. A böjtnapok megszűntek, temérdek pénz ment ki az országból magyar ökrökért, mindössze két ökröt sütöttek hát Szilveszter éjjelén, a Szent Lőrinc-téren, de egy ezer rőf hosszú és kilenc mázsányi kolbásszal pótolták a hiányt. Meckbach mester éppen csak kijött a házából, megnézni a csodát. Mint minden este, ha befejezte munkáját, ez este is szobájába zárkózott és hangos, lágy énekléssel olvasta a bibliát.
Az Írást, megfejthetetlen talányaival az Ember Fiáról, aki ugyanazokat a csodákat művelte, mint ő... Min múlik hát az élet, a képességen, vagy a hiten?... Hiszen talán egy lépés választotta el az örök felmagasztosulástól?... Meckbach mester alig merte végiggondolni a gondolatot... az él csupán, aki meg tud halni a kereszten... De igazság volt ez? A régi, ördögi gondolat, önmagát a megfeszítetthez hasonlítani...? Nem, nem ez volt az igazság! Mert Krisztus egyebet is tett! Ártatlanok vére nem szennyezte be a kezét... És nem gyilkolta meg alávaló gyávaságában, akit szeretett... Hát még ez sem mondja meg eléggé, te szörnyű kis féreg, Jobst Meckbach, hogy kihez tartozol?... Ez, ez volna hát a nagy megismerés? A Sátán ellen vívott szüntelen harcában így jutott volna át lassan, észrevétlenül az Ő táborába?
Szenvedett és szenvedése iszonyatosabb volt, mintha a Szent Törvényszék vonta volna kínpadra a testét. Egyedül állt, kifacsart, megnyomorodott lelkével, gyötrő önvádjaival és szeme előtt folyton ott az ágy, a pótolhatatlan, drága beteggel, akit tétlenül halni hagyott és fülében ott sivít napaasszonya kétségbeesett könyörgése, akit elveszejtett. Mi volna a helyes? És mi lett volna a helyes? Mikor az Úré volt a lelke, mért nem segítette meg? És miképp, hogyan, miért éppen ő a Sátán kiválasztottja?
Ki tud minderre válaszolni?