Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám
Kinyitjuk a szemünket és a pillantásunk megfog egy darabot a külső világból.
De ez az egyszerű látási benyomás sohasem marad meg nyers állapotában. Hangok, illatok szövik át, többi érzékünk párhuzamos élete és a legkülönbözőbb érzelmi és gondolati asszociációk gazdagítják. Kifogyhatatlan változatosságú története lehet minden egyes pillantásnak.
A természet élménye mindig így kezdődik: egy pillantással. Aztán sok minden történik. Csak a vége ugyanaz minden ilyen élménynek: valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vesz erőt rajtunk; a látott dolgok körvonalai megbizonytalanodnak és a szemünk elégedetlenül elfordul róluk.
A természet a motívumok végtelen láncolata. A tekintet hiába kapja el és kerekíti ki egy darabját, a látóhatár hiába meghatárolt - tudjuk, hogy a meghatárolódás és kikerekedés csak a nézőpontunknak és felfogóképességünknek a korlátozottsága. Tudjuk, hogy csak meg kell mozdulnunk, hogy a horizontunk is megváltozzék és hogy nincsen horizont, mely bevégezné és megállítaná a motívumok fullasztó végtelenbe-rohanását.
Ennek a végtelenségnek a többé-kevésbé intenzív megérzése nyugtalankodik minden a természethez kapcsolt látási élményünkben. Ez az a nyugtalanság, mely nem engedi megállni és megpihenni az embert; mert minden megállást mélyen indokoltnak mond: véletlenségnek, szeszélynek és lemondásnak. Elsősorban lemondásnak. És a lemondás mindig fájdalom.
Az első természeti élményben történt meg a nagy kettéhasadás az ember és a külső világ között; ebben az élményben rajzolódott meg az ember arca; ebben az élményben szakadt kettőbe, ami addig egy volt és ez az élmény tette legfőbb emberi feladattá, hogy ez a kettősség mégis kiegyensúlyozódják valahogy. A mérleg egyik serpenyőjében az egész külső világ és a másik serpenyőjében az elkülönödött, magára maradott ember. Szinte groteszk lehetetlenségnek látszik, kiegyensúlyozni ezt az egyenlőtlenül terhelt mérleget. De az embernek mégis vállalkoznia kellett erre a feladatra.
Ha így nézzük: evvel az ősi természetélménnyel vette kezdetét az ember egész szellemi fejlődéstörténete. Avval a rémült pillantással, mely felmérte a nagy egyensúlyfelborulást az én és a külső világ között; avval a felismeréssel, hogy ez a roppant és idegenné vált külső világ ellenségesen szembefordult a magára maradt emberrel és hogy káoszát meg kell csendesítenie és le kell igáznia.
Minden természeti élmény egy pillantással kezdődik és avval a nyugtalansággal végződik, mely a megismerés felé hajszolja az embert. Mindegy, hogy milyen cél pattantotta fel a szemét, mindegy, hogy milyen érzések ébrednek közben benne. A külső világ magába tudja szívni az ember egész érzőképességét: minden éhségét, vágyakozását, szerelmét és gyűlöletét. De ezek az érzések rohamszerűen jelentkeznek és elcsitíthatók. Mind többé-kevésbé határozott és elérhető céllal kapaszkodnak belé a külső világ egy-egy darabjába és amíg tartanak, kontúros látásra élesítik a tekintetet. És közösek minden élőlényben.
De az élmény vége mindig ez: a kontúrok megbizonytalanodnak, tétova máshová - vágyakozás ébred bennünk és a lábunkban felbizsereg a kívánság, hogy odébbálljunk.
A természetben nem lehet megállni úgy, hogy ez fájdalom ne lenne; nem lehet megállni úgy, hogy ne nyugtalanítana és továbbhaladásra ne ösztökélne az a sok minden, amit még nem láttunk. Valamit elmulasztunk minden megállással, minden tovasiető, múltba tűnő perccel, amit mozdulatlanul töltünk el. A motívumok a természetben feltartózhatatlanul hullámzanak egy helyből meg nem látható horizontok felé és értelmük éppen ezért nem önmagukban, hanem összefüggéseikben van. Csak ha egy olyan nézőpontra érkezhetnénk nyugtalan vándorlásunk közben, ahonnét mindent látni: a tengert és a partokat is, a végső összefüggéseket és a végső értelmet is, csak itt, ezen a ponton lehetne a megállásunk mélyről indokolt és végleges nyugalmat adó.
Ilyen nézőpont a természetben nincsen. Értelem és összefüggések után kutató szemünk mindig csak kiszakított részeket láthat meg és az egész utáni sajgó vágyakozása örökre kielégítetlen kell hogy maradjon.
De ha hiábavalóságát be is látnánk, ezt a vágyakozást mégsem lehet rezignációvá csendesíteni. Ha kialudnék bennünk, egyszeribe megszűnnénk ember lenni és visszasüllyednénk az élet alacsonyabb, még fel nem ébredt régióiba, ahol csak az éhség s csak a szerelem nyugtalankodik még. Ezek a nyugtalanságok rohamszerűen jelentkeznek és elcsitíthatók. És közösek minden élőlényben.
De ami az embert kiszakította a nagy közösségből és az élőlények hierarchiájának magasabb polcára emelte, az éppen egy olyan természetű nyugtalanság, melyet nem lehet elcsitítani. A legmohóbb valósághabzsolás sem enyhítheti ezt az éhséget, csak még fokozza. A mérhetetlen külső világ és a magányos bensőség: az ember dualizmusának a kínja ez, a felborult egyensúlyé, mely perpetuum mobile-vé kényszeríti az embert.
Örök mozgásra való kényszerítettségével középen van az ember két nagy mozdulatlanság között. A káosz forrongó mozdulatlansága és az Isten nyugalmas mozdulatlansága között.
Isten a végleges kiegyensúlyozottság, aminek nincs lehetősége a megbomlásra.
Isten a kényszerű mozdulatlanság az ember kényszerű örökmozgásával szemben.
Isten az a kilátópont, amit az ember hiába keresett a természetben; az a pont, ahonnét mindent látni, ahonnét nincsen értelme a megmozdulásnak.
Isten a végleges felébredettség, az élő nyugalom; Isten a mozgástalan élet: ez a nagy paradoxon, ez a nagy elképzelhetetlenség.
Mert minden élet: mozgás.
És minden mozgás: felborult egyensúly.
És minden felborult egyensúlynak, ha megtudatosodik, legmélyebb kívánsága, hogy helyrebillentsék.
Az ember ilyen tudatos egyensúlyfelborulás és éppen ezért az ő legmélyebb sóvárgása is az egyensúly helyrebillentése: a nyugalom.
De minden nyugalom ellentéte az életnek; minden nyugalom: halál. És minden életnek legfőbb jellemzősége, hogy irtózik a haláltól.
Az élet élni akar. Minden életben ez a két paradox vágyakozás izzik tehát: a mozgás vágya és a nyugalom vágya.
Az ember pedig ennek a két paradox vágyakozásnak a megtudatosodása. És minden élőlény között az ember a leghevesebb irtózás a haláltól és a legmohóbb vágyakozás a nyugalomra; élet, amely örökké élni akar és hajszoltság, mely megpihenés után sóvárog. Ki kellett tehát teremnie magából a nagy paradoxont, az élő nyugalmat, a mozgástalan életet: Istent.
Isten a legheroikusabb emberi koncepció, a végtelen feladat, a nagy elérhetetlenség. A saját életbenmaradásáért, a saját örökkévalóságáért kellett megteremnie ez embernek ezt a célkoncepciót, mely örök elérhetetlenségében végtelen feladattá változtatta az életét.
Néhány szóban most megkísérlem felvázolni ennek a koncepciónak a történetét:
Az első természeti élmény szakította ki az embert a többi élők nagy közösségéből és döbbentette rá a saját különvalóságára.
Az ember megszületése előtt az anyag szövetébe egyenletesen belékevert tejszerű derengés volt az értelem az élet formátlan, roppant hullámzásában. Aztán ez az egyenletes derengés csomósodni kezdett, a szétszórt világosság sűrűsödési középpontokat keresett magának; végül pedig hirtelen, valami különös, eddig soha nem volt fényesség gyulladt ki ezekben a gócpontokban: a diffúz értelem rettentő és fel nem fogható erőfeszítéssel az anyag bizonyos meghatározott atomrendszereiben fellobbantotta az öntudatot.
Megszületett az ember!
Mintha a lába alatti talaj hirtelen megingott és felemelkedett volna: első tekintete rémült magáradöbbenéssel fogta meg a külső világot és a saját elszakadottságát.
Itt kezdődött a nagy feladat, amiről már az elébb is szóltunk: Őrizni a lángot, hogy a szélvihar ki ne oltsa. Mert mécses lángja a viharban: ez volt az emberi értelem az ember történetének kezdetein.
A mérleg egyik serpenyőjén az egész roppant és idegenné vált külső világ, a másik serpenyőjén a magányos ember. A lángocskát szítani kellett, erősíteni, táplálni, lobogássá éleszteni. A külső világ ellenséges, roppant rendetlensége mögül fel-felbukkant a nagy Szelídítő arca. Az embert olykor már meg-meglátogatta az Isten.
Csak lassanként ismert reá. Aztán megtanult imádkozni és megfaragta a nagy Segítő arcát. És templomokat épített a megfaragott arc köré. És mindenféle praktikákat eszelt ki, hogy a közelébe kényszerítse. Néha elhitte, hogy ez sikerült neki és bálványimádóvá vált.
Aztán egyszerre ismét felbukkant eléje az elérhetetlen, távoli arc: az Isten igazi arca. Ilyenkor kétségbeesett, káromlóvá lázadt. S minden porbahullásában és minden káromló szavában a kettőbe szakadt élet, a nagy, végzetes egyensúlyfelborulás nyugtalankodott.
De lassankint arra ébredt mégis, hogy jó az, hogy olyan távoli, szeszélyes látogató csak nála az Isten. Hogy különös jóízei vannak annak a furcsa nyugtalanságnak, ami az élet. Hogy csillogó meglepetések rejtőzködnek minden feltáruló, új horizontban.
Kezdték egyre mélyebben és teljesebben elfoglalni azok a technikai feladatok, melyeket a létének alapját képező nagy egyensúlyfelborulás vetett fel napról-napra elébe. Megismerte az alakítás örömét és az alkotás gyönyörűségét.
Közben lassankint az ellenséges külső világ képe is megváltozott. A dolgok meghatárosodtak. A tengernek partok állották el az útját, a folyók medrükbe szorultak. Az ember egyre otthonosabban kezdte érezni magát ezen a földön.
Jó élni! Jó végigkóstolni minden gyümölcsnek az ízét! Jó élni: minél tovább, örökké!
Ekkor derékon kapta az ember az Istent és messzire hajította magától. Olyan messzire, hogy ne lehessen elérni: a túlvilágra.
A túlvilági Istennel új fázis kezdődött az ember történetében. -
- Mindez úgy tűnik fel talán, mintha mellékvágányra tévedtünk volna. Mintha a kitűzött feladattal való foglalkozás helyett valami naiv mítoszt, valami primitív vallástörténetet faragnánk össze itten. A természetből indultunk és a képhez akarunk elérkezni. A képhez, mint az ember nagy felfedezéséhez, mint megtalált, teljes formához, amely szimbolikus erővel tárja fel minden emberi formáló igyekezetnek a végső értelmét. Ennek a sokirányú formáló igyekezetnek az értelmét akarjuk láthatóvá tenni és minden látszat ellenére is úgy hisszük, hogy fokozatosan közeledünk a kitűzött célhoz.
Mert az ember történetének abban a fázisában került el a művészethez, melyet a túlvilágra hajított Isten korszakának neveztünk el az elébb.
Az Isten a túlvilágra költözött, végtelen feladattá vált, nagy elérhetetlenséggé, sóvárgó, életfokozó vágyakozássá. Az ember pedig magára maradt ezen a földön. Az elhajított Isten emlékezete még fel-felsírt benne.
A dolgok arca újból fenyegetővé vált, rendjük megbomlott, a folyók újra ki-kicsaptak a medrükből.
Az embert új, megfoghatatlan, távolba-repeső nyugtalanságok kezdték kínozni. Már nem foglalták el többé egészen és nem is érdekelték annyira azok a technikai feladatok, amelyekben azelőtt olyan naiv lelkesedéssel tudott elmélyedni.
Az élet jóíze megkeseredett a szájában és értelme elhalványodott. Újjáébredő idegenségében összefüggéseit, létezésének értelmét kezdte tudakolni. Tudományos alapossággal fogott neki a végső problémák felkutatásához.
Filozófussá vált. Vallásrendszereket épített. Egyre hevesebbé fokozódott a vágyakozása az elérhetetlen Isten után.
Tudta, hogy van; vagy legalább is annyit, hogy kell lennie; de ez a tudása nem elégíthette ki, mert kiesett érzékelésének köréből, mert érzékei hidegek maradtak. Pedig érzékei is vágyták az Istent, ők is ki akarták volna kapni a maguk részét az értelem extázisából.
De az értelem gőgösen magára hagyta a jussáért egyre türelmetlenebbül követelődző testet és a maga érzékentúli spekulációinak a birodalmába költözködött. A test: finom idegekkel átszőtt, drága, érzékeny műszer iránytalanul, tehetetlenül magára maradt. Mindketten, a test is, meg a lélek is - elszakadván egymástól, saját számlára kezdtek dolgozni. Lázas, önmagukat narkotizálni akaró tevékenységet fejtettek ki, de amit műveltek, annak nem volt semmi meggyőző ereje. A lélek intellektussá száradt a testetlenség örvényeiben és nem tudta a saját erejét a hús és vér ellenállásain, egy tett megszületésében láthatóvá tenni; a test minden megmozdulása pedig üres és céltalan handabandázássá lett. A kultúra civilizációvá lélektelenedett, mert a célkoncepció kihullott belőle és az értelem legpompásabb produkciói a hangtalan semmibe foszlottak széjjel.
A legnagyobb szükség éjszakájában a test a lélek után sikoltott és a lélek a test után. A test átlelkesedni vágyott és a lélek testté nehezedni. És az ember legtürelmetlenebb és legkínzóbb kívánsága most már az lett, hogy a belső egység a saját határai között valamiképpen ismét helyreálljon.
Az élet élni akar; ezért kellett az ember létezésének eredendő problematikáját megoldó istenkoncepciót egy más világra hajítani. De a másvilágra hajított Isten, mint valami roppant mágnes, magához szívta az ember testéből a lelket. A test és a lélek különválási tendenciái felszínre kerültek és megbontották az ember belső egységét.
Az első természeti élményben magára eszmélt az ember: magányosságra, kiszakítottságra. Egy rémült pillantással felmérte a nagy egyensúlyfelborulást közte és a külső világ között. Ez a pillanat indította meg azt a kényszerű mozgási folyamatot, amit általában az ember történetének neveznek. Azt a folyamatot, melyet emberi akarat meg nem állíthat, mely addig fog tartani, amíg az egyensúly valamiképpen helyre nem billenik. A mozgás egyre tart és az ember alakja is, hogy tartson, mert fél a haláltól. De a mozgás folyamatát értelmesíteni, ütemét kimérni, irányát megszabni igyekszik. fejlődést akar a történetében, nem kapkodó céltalanságot, nem iránytalan rohanást. Nem akar megállni, mert borzadva fél a megállástól, de szeretne itt-ott lassult szakaszokat iktatni a lélegzetet-elfojtó hajszába, relatív nyugalmat, aprócska szüneteket, hogy kicsit körültekinthessen, elgondolkozhasson, lélegzetet vehessen. Szeretné illúzióját annak, hogy kezében tartja a sorsát.
A túlvilágra száműzte az Istent, mert nem akar könnyű megváltást, mert fél a haláltól. De belső egységére szüksége van. Szüksége van arra, hogy a lélek fantomja hús és vér valósággá teljesedjék a testéből és szüksége van arra, hogy a lélek repítő erejével itatódjék át a teste, ha útjában nagy akadályokon kell néha keresztülugrania. Szüksége van különböző célzatú erőinek egységgé-forrására, mert csak így hihet saját magának.
De a túlvilágra száműzött Isten most avval vesz bosszút rajta, hogy kettőbe iparkodik szakítani ezt az egységet. Hadd kínlódjék még jobban az ember; hadd adja ki minden erejét; hadd fizesse meg az árát, ha élni akar.
És az emberben most egy új erőfeszítésnek kellett felébrednie, ami ennek a kettőbe-szakadásnak útjába álljon. Ez az új erőfeszítés, ez a sokirányú és egycélú új erőfeszítés, amiről már az előbb is szóltunk és amelynek megfogásához és értelmesítéséhez akar eljutni ez az egész mostani erőlködésünk: a művészet. -
- Pihenjünk meg itt egy kissé. Mert nem akarom, hogy akárki is félreértsen. Időben lefolyó történéssé teregettem széjjel valamit, múlttá és jelenné, ami talán múlt és jelen nélkül történik ebben a percben és a következőben és mindig, amíg csak ember lesz ezen a világon. Egy gondolatot akartam láthatóvá tenni és ennek nem találtam szemléltetőbb módját. Ha Isten nevét használtam, az embernek a végső dolgokkal való viaskodását akartam testesíteni vele és ez a viaskodás van és függetlenül van minden dogmatikától. A Isten nevét használtam, nem blasztémikus célzattal tettem. A célom az volt, hogy láthatóvá váljék, hogy a művészet vitális érdekeket szolgáló tevékenysége az emberi közösségnek. Nem paszománt a ruhán, nem az életféleségek játéka, nem valami cifra és felfuvalkodott módja a semmittevésnek.
Képzeljük el most az emberiséget egyetlen óriási testnek, amelynek minden atomja egy-egy ember. Egyik atom a fejébe került ennek a testnek, a másik a karjába, a harmadik valahová a szíve köré.
De ha valami része fáj ennek az óriási testnek, a fájdalom végigsajog minden atomján.
Vannak érzékenyebb régiói ennek a testnek és vannak kevésbé érzékenyek. De legkevésbé érzékeny régiókba is eljut legalább is valami elbágyadt visszhangja minden örömnek és minden fájdalomnak. -
És most mondjuk el még egyszer:
Az ember belső egysége hajlamos arra, hogy megbomoljék. A lélek elröppen, hogy szabadon járhassa a maga útját, a test csak test akar lenni, ősi brutalitással. Ennek a széjjelválási igyekezetnek veszedelmei vannak, amikre az előbb néhány szóval reámutattunk. A művészet pedig az az iparkodás, mely ennek a szétbomlásnak útját állja.
Egy percre még vissza kell térnünk ahhoz a kiteregető módszerhez, amivel eddig dolgoztunk:
Isten az élő nyugalom: az a koncepció, mely feloldja az élet minden problematikáját. Isten akarja az életet és az élet is élni akar, ezért kellett ennek a koncepciónak a túlvilágra költöznie. De a túlvilágra költözött Isten elérhetetlen, utópisztikus megoldás az ezen a világon vergődő élet számára. Mégis, az elérhetetlenből is mágnese az utána sóvárgó léleknek.
Valami olyan megoldást kellett tehát keresni, amely ezt a koncepciót - ha egyszer már megszületett - elérhetővé teszi itt lent is. Ha nem is megmásíthatatlanul érvényes, minden valóságnál valóságosabb túlvilági fényességében, hanem úgy hogy az élet mozgó folyását meg ne akassza, valami olyan megoldást, mely itt e földön tükre és példázója legyen a túlvilági nagy Paradoxonnak. Valami olyan megoldást, mely kikapcsoltassék az empirikus életfolyamatból és mégis érzékelésben valósuló legyen: szilárd lebegés, anyaghoz kötött anyagtalanság.
Valami olyan területet kellett keresni, melyet nem kötnek meg a fizika törvényei, de amely mégse az elszabadult lélek testetlen birodalma. területet, hol az anyag és a szellem ősi antagonizmusa lecsendesíthető, hol álomszerűen és mégis valóságosan, földi életét élő ember számára is elérhetően valósodhassék a sóvárgott egység: a lélek testté és a test lélekké válása. Területet, mely anyaghoz kötött anyagtalanságban, szilárdan lebeg valahol két világ között. Két világ között, amelyek közül az egyik sóvárgott elérhetetlenség és a másik sorvasztó nyugtalanság. Területet, amely az élő nyugalomnak, a határok köré csendesíthető végtelenségnek jelképeit virágozza ki a földjén.
Ez a terület - most már talán mindnyájan tudjuk - a művészet formabirodalma.
Fel van fedezve, de nincsen kizárva. Törvényei vannak, de ezek a törvények mindmáig nem akadtak még kodifikátorukra.
Az emberi tudománynak - úgy látszik - valami útját állja ezen a területen, mert még se a kémiáját, se a fizikáját, de még csak a leíró természetrajzát se írta meg soha senki, Úgy látszik, mintha a földi tudósnak valami szervezeti átalakuláson kellene előbb keresztülmennie, hogy ezekhez a fontos munkákhoz hozzáfoghasson. Ez az átalakulás pedig talán éppen az, hogy tudósból művésszé válik, hogy foganó és termő talajává válik ennek a csodálatos új világnak, hogy nem kémiát, fizikát, metafizikát vagy természetrajzot ír, hanem képek, szobrok, versek és zene virágzanak ki belőle.
Evvel persze nem azt akarom mondani, hogy senki sincsen, akit ez a meg nem írt fizika és meg nem írt kémia nyugtalanítana. És bizonyára sokan vagyunk, akiknek éjszakai álmát egy elkövetkező új tudomány víziói háborgatják.
De ez csakugyan mellékvágány és nem azért jártuk meg ezt a kissé talán túlságosan is fáradságos kapaszkodót idáig, hogy közvetlenül a célunk előtt melléksövényekre kalandozzunk.
A természetből indultunk és a képhez akarunk elérkezni. A természet nyugtalan határtalanságából a kép határok közé fogott, felfokozott életű nyugalmába.
A kép tárgyilag valami testes valóságdarabot, a természet egy véletlen darabját ábrázolja. A gyökere az, hogy kinyitottam a szememet és láttam valamit: születési processzusának a megindítója, szóval egy empirikus látási élmény.
Minden empirikus látási élmény - mint már mondottuk - tele van nyugtalansággal, mert a természet a motívumok végtelenébe hullámzása és mindig lemondás, ha a szemünk egy kiszakított darabján megrögződik.
A kép tárgyilag azonos a valóság egy kiszakított darabjával és még sincsen nyoma se benne az empirikus látási impresszió nyugtalanságainak. A kép lényege éppen az, hogy egy kiszakított természetdarab megfér a határai között. Ha ránézünk, megfeledkezünk mindenről, ami e határokon kívülre szorult; amíg értelmét teljesen föl nem szívtuk, eszünkbe se jut, hogy odébbálljunk; a megállásunk előtte nem véletlenség és nem lemondás, hanem élő, munkás, intenzív nyugalom.
A kép tárgyilag azonos a valóság egy kiszakított darabjával és mégis ugyanez a valóságdarab, mikor pillantásunk természeti környezetéből hasította ki, tétova máshová-vágyakozást és sajgó nyugtalanságokat váltott ki belőlük.
Mi történt vele most, hogy kép lett? Most, hogy megtorpantja a lábunkat és nem ereszt el, amíg egészen meg nem láttuk? Mi tette az életét olyan teljessé, mi fokozta fel annyira jelentőségében, hogy mindenről megfeledkeztet és egész érzékelésünket két mohó szemmé változtatja? Mi történt?
Nem tudom szavakba fogni. Megkísérelhetném, de nem akarom egy tetszetős hazugsággal hitelét venni annak, ami mindeddig becsületes és jóhiszemű erőfeszítés volt.
Mi történt? - A természeti valóság mélyreható alkati átalakuláson ment keresztül, mire kép lett belőle. Ennyi bizonyos.
De ez az átalakulás annyiféle, ahány kép kerül az ember szeme elé. A kép anyagának utólagos analízisével csak a különböző festőiskolák egymástól eltérő módszereire bukkannék rá az ember és nem arra az értelmileg egyelőre meg nem fogható lényegre, ami a képet képpé teszi, akárki festette is.
A kép a határai közé fogott valóságdarabot valami titokzatos és megfoghatatlan folyamatban átlényegítette.
A természeti valóságdarab a beláthatatlanba iramodik a saját értelme után és soha nem érheti utol. A kép keretei között mégis tökéletes egyensúllyá, nyugalmas életté, intenzív teljességgé válik.
Itt, a kép keretei között a lélek és a test ősi antagonizmusa elcsendesült és álomszerűen és mégis valóságosan, földi érzékeinkkel is érzékelhetően valósodott szemeink elé a sóvárgott egység: a test lélekké vált és a lélek testté. Az ábrázolt valóságdarab a kép gondolatával való titokzatos és megbékélt egyesülésében képpé lényegült. Ez az átlényegülés a forma csodája.
A természettől a képig vezető út abba a titokzatos, két világ között anyaghoz kötött anyagtalanságban szilárdan lebegő birodalomba visz, amelynek még eddig senki sem rajzolta meg a térképét.
Éppen ezért ez az út sincsen felmérve eddig. Utolsó szakaszát, mely végleges és sorsdöntő elszakadás a természethez kötött szemlélettől, csak egy ugrással lehet bejárni.
Ehhez az ugráshoz bátorság kell és teremtő erőfeszítés. De ez a bátorság és ez a teremtő erőfeszítés avatja az ecsetkezelőt művésszé.
Ezt az utat nem lehet felmérni és aki megtette eddig, az is csak az izmai megfeszülésére emlékezhetik és arra az elmondhatatlan boldogságra, ami ennek az erőfeszítésnek a jutalma lett.