Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: Az alvó férj
Szenes Béla bohózata a Vígszínházban

Van-e jogosultsága annak a színpadi munkának, amelynek nincs semmi más célja, mint hogy néhány órára elmulattassa a polgári igényű közönséget? Erre a kérdésre a kritika szeret nemmel válaszolni és még az egyszerű bohózatot is olyan követelményekkel méri, amelyek a mulattatásban is valami többet, magasabbrendűt írnak elő.

A közönség azonban e ponton - sok más ponton is - megcáfolja a kritikát, a kérdésre igenlő feleletet ad és ha egypárszor jót tud nevetni a darabon, minden kívánalmát kielégítettnek érzi. Az emberek egyszerűen nagyon szeretnek nevetni, nagyon hálásak, ha valaki erre alkalmat tud nekik szerezni és szívesen leszállítják az igényeiket, csakhogy nevethessenek. Ezzel szemben hiába szegezünk akármiféle kritikai szempontot, egy így volt mindig és így is marad mindaddig, amíg a közönség nem fog csupa olyan nagyigényű és komoly szempontokban hívő emberekből állni, mint a kritikusok. A bohózatírók és a színházak érdekében reméljük, hogy ez az idő sohasem fog bekövetkezni. Mert akkor majd csak nagyon kevés színház tud megélni. A magasabbrendű dráma és vígjáték csak nagyon ritkán, kivételes tehetségeknek sikerül - milyen kevés igazán értékes színdarab keletkezett, mondjuk, tíz év óta! - a tökéletlenül végrehajtott nagy akarások lehetnek érdekes olvasmányok, de színpadon nem tudnak megállni, - ellenben mulatságos bohózatokat sokan fognak írni. Ezek a sokan tartják fenn a színpad folytonosságát s ezek teszik lehetővé, hogy a színházak állandóan üzemben legyenek.

Második kérdés: kötelessége-e a színpadi írónak magasan a közönsége színvonala fölé emelkedni? Sophokles közönsége erre talán igennel felelt volna, mert annak a színházi előadás ritkán előforduló ünnep volt, vallási és nemzeti aktus. A mai közönségnek azonban mindennapos szórakozás a színház és a színdarabtól nem kíván mást, mint hogy jó alkalmat adjon erre a szórakozásra. Arra a drámaíróra, aki magasan föléje akar emelkedni, inkább gyanúval néz, mint aki el akarja rontani a mulatságát és azzal bünteti, hogy fokozott igényekkel lép fel vele szemben. Annak azonban, aki azonosítja magát az ő színvonalával s csak cselekvény-szövő s alak- és jelenet-formáló ügyességével emelkedik ki belőle, könnyen megbocsát mindent, ha mulattatni tud.

Szenes Béla ezzel az új darabjával nem is nagyon szorul rá semmi bocsánatra. Az alvó férj nemcsak ügyes, apró tréfákkal, karikatúrákkal és helyzetötletekkel jól megtűzdelt bohóság, hanem ezenfelül még jól is van konstruálva, ügyesen bonyolítva és szerencsésen jelenetezve. Az első felvonása: színpadi vicclap, melyen sorra felvonulnak a dunaparti korzó ismert figurái. Mulatságos nézni, hogy az emberek mulatoznak azon, hogy a színpadom végigszalad a 16-os villamos, vagy végigsétál egy általánosan ismert úriember. A második felvonás olyan ravasz bonyodalomban hozza össze a három főszereplőt, amelyből látni, hogy a szerző sikerrel tanulmányozta a francia vígjáték-írók módszereit. Minden jelenetében benne van, hogy mi fog a következő jelenetben történni s föl tudja kelteni az emberek kíváncsiságát az iránt, hogy ez miképp fog történni. Ez körülbelül fő-titka a komikus helyzeti hatásnak. A másik fő-titok, hogy ha az alak és a történet jól van exponálva, akkor a továbbiakban mindent elfogad tőle a közönség és a lehető legkevesebbel beéri valószerűség tekintetében. A háromszög egyik sarkában a szép feleség, a másikban a férj, aki már úgy megszokta, hogy észre sem veszi a felesége szépségét s mindenkire, csak őrá nem gondol, mikor egy csábítóan szép nőről van szó, a harmadikban az udvarló, aki egyszerűen egy tipikus színpadi udvarló. Az udvarló rajong egy nőért, akiről nem tudja, hogy barátjának, a férjnek a felesége. A férj felgyullad a barátja rajongásán és persze nem tudja, hogy e rajongás előtte ismeretlen tárgya az ő felesége. A tényállást lassan, jelenetről jelenetre tudják meg szabályszerű sorrendben, először az asszony, aztán az udvarló és legutoljára a férj. Már majdnem elkésve, mert akkorra a felesége, felbosszankodva férjének közömbösségétől s még jobban attól, hogy a férj elszalad mellőle, mikor a barátját egy nővel látja, akiben az ismeretlen szépséget sejti, közben már meg is járta az udvarló lakását, szerencsére a lakó távollétében és még nagyobb szerencsére tanúja volt azoknak az előkészületeknek, melyeket az udvarló az ő biztosra vett látogatására tett s ettől megundorodott és szépen hazaszaladt. Ezzel ki van elégítve a polgári erkölcs is, nem történik semmi baj, az emberek megnyugodva és kipihenve mehetnek haza. Az emberek szívesen látnak t.i. a darab közben egy kis pikantériát, de a végén mindenesetre erkölcsöt akarnak. Épkézláb darab ez, sehol sem marad benne semmi, ami megzavarja az embereket s ami kielégítetlenül hagyna valami várakozást. A francia mondást variálva rá lehet mondani a szerzőre: il est bon dans son genre. Ha nagyon komolyan akarnám venni a dolgot, mondhatnám a mondat másik felét is: mais le genre n'est pas bon. De akkor már nem volna egészen igazam, mert be kell érni azzal, ha valaki a maga genreében jó tud lenni és a genre jogosultsága el nem vitatható. Ez a genre halhatatlan, csak a szerinte készült darabok halandók.

Az előadás a Vígszínház legjobb vígjátéki színészeinek sikeres erőfeszítése. Gombaszögi Frida előkelő megjelenése, amint a színpadon feltűnik, azonnal a darab súlypontjába kerül; - érdekes megfigyelni, hogy még mielőtt megszólalt volna, máris önkénytelenül magára vonja a figyelmet s a középpontban van ettől fogva akkor is, mikor nincs a színpadon. Szerepének vidám részeit friss könnyedséggel, elmésen, ötlettel tele játssza meg, az érzelmes részekben diszkrét és elegáns, egy vonallal sem ad többet, sem kevesebbet, mint amennyit pontosan kell. Egyike ez a művésznő legjobb vígjátéki alakításainak. Góthné egészen szokatlan verve-vel játszik egy pletykás korzó-hölgyet, ő szórja a legtöbb viccet a közönség felé és majdnem mindet el tudja csattantani. Rajnai és nálánál nehezebb helyzetben Lukács tartják a darab egyensúlyát Gombaszögi Fridával szemben; beszédük, mozgásuk kifogástalan. Hogy a színház mennyi igyekezetet fordított az előadásra, azt az ötletes és nagy munkával beállított díszleteken kívül az is mutatja, hogy egészen jelentéktelen, bár mulatságos szerepeket is olyan elsőrendű színészek játszanak, mint Szerémy és Góth.