Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő
Casals Pablo művészete (a legnagyobb csellóművészet, melyet ma ismerünk) tulajdonképpen a legteljesebb önfeledtségnél kezdődik. Casals, mikor elmerül gordonkajátékába, nem feszíti meg lelkének izmait, nem korbácsolja fel szenvedélyeit; ami benne ilyenkor résen áll és az előadandó mű megtermékenyítő ihletét várja, az semmi más, mint egyéniségének végső alapdiszpozíciója, az a mindent egybefonó végső harmónia, mely ott lakik minden ember lelkében, melyet azonban a maga teljes tisztaságában csak kevesen tudnak önmagukban felfedezni. Casals Pablo, mikor csellózik, maga a legtisztább szabad természet. Persze a szabad természetet sokféleképpen képzelhetjük el. Szabad természet - érthetjük úgy is: a természeti erők zabolátlan felszabadulása, tehát őserdei, féktelen élet, vad ösztönök, monstruózus tenyészet, gigászi növekvés, melynek semmi sem szab határt. Ha d'Albert vagy Edwin Fischer művészetéről lenne szó, akkor talán ezt a természetet idéznénk. De Casals művészetének mindehhez semmi köze sincs. Az ő szabad természete, a harmonikus, arányos kifejlődés szabadsága, természetes növekvés, melynek maga a természet szab határt; tiszta, boldog vidék, melyen egyenletes napsugár ragyog, melyet szelíd, enyhe szellő cirógat, áldásos langyos eső öntöz, hol szabadon bonthatja ki a virág szirmait, hol nyugodtan érhetnek a kalászok, hol a világ se nem szűk, se nem tág, pontosan rá van szabva az élőkre.
Ilyen klasszikus vidék csak példátlanul jóságos ég alatt terülhet el. Casals öntudatalatti, mély természete is csak a szellemi élet kezének oltalma alatt fejlődhetett ki olyan harmonikusan. Az ő ösztönéletén a szellemi kultúra minden áldását érezzük. Micsoda mély kultúra kell ahhoz, hogy ilyen magától értetődően szólaljon meg a cselló, hogy ennyire mesterkéletlenül mintázódjon a dallamvonal, lüktessen a ritmus. Az egyéniség mérhetetlenül gazdag ásványanyagjai egyenletesen fel vannak oldva Casals elmélyedésének nyugodt tavában. Egyik sem tolakodik a felületre, egyik sem akarja a másiknál korábban magához kötni a műből feléje sugárzó élményt. A "szeszély", a szenvedély különféle alakjai nem vetik rá magukat, a zenei élményekre, hogy azokat hatalmukba kerítsék. Az előadott mű szelleme zavartalanul suhan végig Casals lelkén, s a művész önkényétől nem háborgatva váltja ki a lélekből azt, amire éppen szüksége van.
Hogy miképpen szólalnak meg a művek az ilyen léleknek tökéletesen diszponált hárfáján, arról majd egyszer később számolunk be. Hiszen reméljük, Casals nem utoljára keresett fel bennünket. Most csak éppen felidézni akartuk Casals elmélyedésének szellemét, melynek aligha akadunk párjára az előadóművészek sorában.