Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő
Az előadóművész az alkotó művét interpretálja. Jaj, ha mélyebbnek tartja magát a műnél! Neki hittel kell telve lennie és alázattal.
Kleiber Erich jó pap, mikor Gustav Mahlert celebrálja. És a gyülekezet áhítattal hallgatja. De, érdekes, ha ugyanaz a Kleiber, aki Mahlernél annyi gyöngédséggel respektálja az alkotó minden sejthető intencióját, sőt még a tradíció szertartásrendjét is, mily szuverén önkénnyel diktálja muzsikusainak Beethoven szimfóniáit, sutba dobva azt az értékes hagyományt, melyet egy évszázad legkiválóbb Beethoven-magyarázói kodifikáltak. Kleiber nagyszerű dirigensi egyéniség; szuggesztív temperamentuma magával ragadja a zenekart, a publikumot. Az Eroica előadásán mégis arra ocsúdtunk fel, hogy egy varázslat elsodort karmestert, orchestert, publikumot, és mi, egynéhányan, egyedül maradtunk az üres teremben - Beethovennel, azzal a Beethovennel, amelyet szívünkben őrzünk.
*
Ha az előadóművész az alkotót interpretálja, úgy az alkotóművész - bennünket. Jaj, ha nem találna bennünket eléggé mélynek! Mert mi mélyek vagyunk: "Tief is das Weh - Lust tiefer noch als Herzeleid" és magasodunk az öröm harmóniáiban, fel az egekig: "Freude, schöner Götterfunke."
Sztravinszky nem tartja az Én-t érdemesnek arra, hogy fájdalmát, örömét eldalolja. L'art pour l'art-ról beszél, muzsikáról - sőt, hangzásról, - mint "Ding an sich", kapcsolatmentességről, problémamentességről, témamentességről. De, elvégre, nem az esztétikai programja a fontos, hanem a muzsikája. Tehetünk-e arról - Kossuth Lajos mondta -, hogy a szeretet istene nem érzéketlen kőből teremtette szívünket? És hogy a szív törvényei szerint kell élnünk egy világban, mely igaz, erre kevéssé látszik alkalmasnak? A szív törvényeit megsérteni nem szabad, de megkerülni sem lehet, Sztravinszky sem tudja megkerülni. De tény, hogy a szív nem legerősebb oldala. S Sztravinszky álláspontjának igazolására hiába apellál a népdalra, hiszen az éppen a legszubjektívebb lírán alig terjed túl, hiába a történelemre, melyben a lírai költészet periódusai túltengnek és az évezredeken keresztül egymásnak kezet nyújtanak a kínai, hindu, görög líra dalnokai, a lovagkor troubadourjai és renaissance madrigalistái. Az Én nem a modern művészet kreációja. Az individualizmust sem a XIX. század találta ki. Benne van az epikai és drámai formák középpontjában is. Sőt a természetnek, mint tárgynak belevonása a művészet körébe, is csak a természet tükrözését jelenti az ember érzékeiben. Objektivizmus és szubjektivizmus is csak temperamentumbeli különbségek, amelyek nem érnek le a művészet lényegének mélyebb rétegeiig. A téma mindig és változatlanul: az individuum, az érző és vérző ember. Esztétikai alapigazságok ezek, a "régi művészet" esztétikai alapigazságai: a művészet centrumában mindig az emberi lélek rezgő apparátusa áll, amelyet a külvilág hozott hullámzásba. Az "új művészet" sem tudott eddig magának más középpontot teremteni. Különbség tehát csak a megjelenítés eszközeiben lehetne. Hogyan változtatja át az új muzsika ezeket a rezgéseket zenévé? Két feleletet hallunk: [*] 1. közvetlenül, 2. a formán keresztül. A második nem új, de ellentmond az elsőnek, az elsőt pedig - dacára a rádiónak - nem értem.
Hogyha Sztravinszky zenéjének színes sugárkévéjét hatni engedjük szervezetünkre, minden preokkupáció és hátsógondolat nélkül, teljesen passzívan, úgy az egyetlen dolog, amit kiérzünk, ami plasztikusan kikristályosodik: a ritmus. Mintha - miként a primitív népek muzsikájának - ez volna egyetlen fejlett kifejező eszköze. Mint aki lemond a beszédről, hogy csak gesztusokkal értesse meg magát. Ez a törekvés érthető és művészileg indokolt is lehet. Az eszközök korlátozásával fokozni azok intenzitását. Ahogyan a pantomim is lemond a szóról, sőt az énekről is, hogy ezzel a test gesztusainak kifejezőképességét fokozza. De megvallom, hogy Sztravinszky zenéje reám leginkább mint a balettpantomim egyik exekutív szerve hat kielégítően. Hangversenyteremben, táncosok nélkül, valami lélekmentesség árad ki ezekből a színorgiákba mártott ritmus-konglomerátusokból - azokból is, amelyek nem "talp alá" vannak kontemplálva.
Sztravinszky eredeti tehetség. Talán a legeredetibb a Ma muzsikusai között. Tele van harmóniai, ritmikai, hangszerelési, formai ötlettel, állandóan kísérletezik, végigpróbálja a népi és szalon-stílusokat, a klasszikus és a preklasszikus formákat. Nem frivol, hanem fanatikus. Hatása kortársaira igen nagy. Velük egyetemben ő is verejtékes, de fontos és - őket tekintve - hálátlan munkát végez tán. A téglákat hordja, amikből majdan valaki egy újabb művészeti stílus csarnokát fogja felépíteni tudni.
Páratlanul brilliáns Sztravinszky ott, ahol a szellemes apercu-kből finom grimasszal kiütközik a gamin. Így az ökonomikus eszközökkel ízlésesen cizellált, franciába mártott orosz "Priboutki" dalciklusban. Mily jellegzetesek már az oroszból elfranciásított szövegek is:
Le colonel part pour la chasse
tir' sur un' becasse, manqu' sa bécasse
tir' sur un' perdrix, - la perdrix s'enfuit, -
tomb' et cass' son fusil;
il appell' son chien, son chien n' répond rien
sa femme l' a recu sa femme l' a battu...
Chassera jamais plus...
Sztravinszky ritmusának brutális dinamikájában, lehet, hogy benne van korunk speciális ritmikai magasfeszültsége. A mai ember ritmusának feszültségét dinamométerrel két pillanatban kellene lemérni: amikor táncpartnerül a repülőgép volantját választja kétezer méter magasságban és amikor az emancipált 42-es "kövér Berta" szólítja táncra ellenállhatatlan nyomással. Régebb korok emberének táncpartnerei: a szilaj paripa, ködös hajnali lovaglásban, vagy a karcsú penge, mely nem tud hüvelyében maradni, kétségkívül más ritmusban táncoltak. Mercutio: "Ha te muzsikusokat csinálsz belőlünk, úgy nem is fogsz egyebet hallani tőlünk, mint disszonanciákat. Itt a vonóm; meglásd, az majd megtáncoltat titeket. Az istenit! Ez lesz aztán a harmóniálás!" Imígy szól Shakespeare - Sztravinszky?
[*]