Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő
Kodály Zoltán magyar dalestjén immár a közönség széles rétegei is felismerték Kodály művészetének nemcsak zenekultúránkra, hanem egész szellemi életünkre kiható, döntő jelentőségét. Mintha a hallgatóság ezúttal eszmélt volna rá először, hogy az az ember, aki ilyen művészettel ajándékozza meg nemzetét, valóban több egy nagyszerű muzsikusnál: szellemi vezér, akinek alkotása irány, program, út. Ez ma este győzelem volt, fontos győzelme annak az örök harcnak, melyet Magyarországon a magyarságért vívunk. Talán egy boldogabb jövő történetírója már meg sem fogja érteni, miért volt szükség erre a harcra, miért kellett küzdenie egy népnek saját földjén a saját kultúrájáért; de aki ma él Magyarországon, az jól tudja, mily félelmes és mily régi keletű ez a harc és milyen sokáig folyt hiába...
A most előadott Kodály-dalok valóban a régi küzdelmes, mondhatnánk heroikus magyar századok szellemét idézték fel. Feltárult előttünk ennek az új zenének gazdag kincsesháza: messzi tájaknak, messzi korszakoknak az a forró, megelevenítő költészete, mely a régi magyar kultúra szellemét beteljesíti, felmagasztalja s diadalmas folytatásként tárja elénk a jövőt. Azok a dalok, melyeket Kodály a 16. és 17. századbeli költőink szövegére komponált s azok, melyeket e századok főúri poézisének maradványaiként talált meg a nép között, mind e küzdelmes, víziós messzi korszakok és tájak mélyére világítanak. Olyan ez a régi líra, elborult, üszkös századoknak ez az öröksége, mint a mesebeli virág elhamvadt falvak és ledőlt várak romjain. Egy-egy lírikus kitörésből kell itt kitalálnunk mindent, ami körülötte történt, megéreznünk azt a sötét, viharos hátteret, melyből a költészet örök életére kiszakadt. S az ember, ki ezekből a dalokból elénk rajzolódik, mintha e sötét háttérnek, e viharos tájnak testté vált öntudata volna, hogy a föld hangja és értelme, elkiáltott jajja és elkacagott gyönyörűsége legyen. - Kodály "Himfy-dal"-ában ("A bereknek gyors kaszási") esti köd, növekvő árnyékok imbolygó táncra szövi be a láthatárt; de a homály egyszerre csak felszakad, egy percre újra kiderül az ég, s a két szerelmes kitárt karokkal áll meg alatta, felettük, alattuk, bennük s menny, szívünkben szent tűz lángol. - Ez a kitárt karokkal való megállás mintha visszatérő gesztusa volna a régi lírának is; ez az a gesztus, mellyel a Kodály-dalok hőseit magunk elé idézzük: a virágénekek égőszavú ifjú költőjét, a "Siralmas volt nékem" kivert bujdosóját, a "Megégett Rácország" szerelmes katonáját, az "Ifjúság mint sólyommadár" mélabús apródját, s a "Körtéfa" sóhajtó szegénylegényét. Mindegyik kép egy kis dráma, melynek dialógjai, keretei elvesztek; vagy helyesebben: mindnyájan egy óriási drámának alakjai, egy drámának, mely elveszett és feledésbe merült, mint ahogy elveszett mögülünk az egész egybefoglaló kultúra s ahogyan elvesztek volna Kodály nélkül az óriási, széttört koronának ezek az elkallódott ékkövei is. Rájuk szakadt, elborította őket az a végzetes "háttér": a viharfelhő és az égő falvak füstje. De ahogy nézzük ezeket az elfeledett romok közül új életre feltámadó alakokat, egyszerre csak érezzük: mindenik alakban egy és ugyanazon titokzatos és fájdalmas ember áll előttünk - mint a mesebeli színházban, ahol egyetlen ember játssza a darab minden szerepét -, ugyanaz a hős ezer alakban, hiszen ő a bolyongó katona, ő a szerelmes apród, ő a siralmas jobbágy, a kivert bujdosó s a verbunk táncoló huszárja...
Ki az, akinek ennyi arca lehet, akiben ennyi sors támad és oldódik, aki ezer életben él, akiben ezer élet folytatódik? Aki egymaga századok életét éli, hogy összeszedje népe minden erejét s ezt az egész tumultuózus erőt életre kiáltsa? Melyik költő meri vállalni a kilobbant s mégis örökké újra éhes végzetnek, sorsnak, ezernyi meddő viaskodásnak rázúduló özönét, nem a múltat, mely kiengesztel és megbékéltet, hanem a múltat, mely sebet sebre tép, elrettent, fojtogat! Ez nem "régi idők" elpihentető érzelmessége, ez a múlt tettre hív, új harcra kényszerít. Az igehirdető azért tör benne utat, azért hatol át vad bozótjain, kusza folyondárain, hogy megtalálja benne népe szellemének végső gyökereit, azt a magot, melyben benne van az egész fa, a fa, mely mindeddig villám és vihar között nem tudott a maga teljességében kifejlődni. És ez van benned - szól hozzájuk az igehirdető - és ennek kell benned a jövőben királyi, büszke lombkoronát hajtania. Ezért élned, élned kell, meg kell maradni, mindenek között, mindennek ellenére, hogy végre egészen azzá lehess, ami lelked legmélyén vagy. Nézd, mi éltetett téged századokon át, ez éltessen most is. Az emberiség nem az a könyörtelen vadállat, mely most vért szí belőled, hanem az a láthatatlan jóság és kötelesség, az a hallgató és mégis parancsoló gondolat, melynek szüksége van rád és szeret, magához ölel, felemel és megtart - amelyet éppen azzal szolgálsz, ha harcosa vagy annak, aki vagy, ott, ahol vagy, otthon, önmagadban. A mai magad talán ott él, falvak szélén, elnyomorodva, keseredetten; de álmaiba visszajár a másik, a nagy, az igazi, a múlt jelenségeiből összeszőve, de a jövő koronájával a fején; s mint jobbágy-öcsnek fejedelem bátyja, feléd hajol álmodban, megsimítja fáradt homlokodat, világot gyújt szobádban. És nézd szegényes szobád már fényes palota, kopott ágyad aranyos nyoszolya s aki ebben a palotában trónol az te vagy, te magad! S ha hiszel ebben a minden valóságnál valóságosabb álomban, ha síkra szállsz érte, akkor az, aki most csak éjszaka jár kísérteni hozzád, aki most csak dalban jár kísérteni hozzád, az valósággá lesz önmagadban. Mert lehetetlen, hogy így pusztulj el, mikor még alig éltél, félúton vagy ott sem, céltalanul, erőtlenül, értetlenül és földreteperten.
Ezért ez a múlt, Kodály Zoltán múltja, nem életfeledő romantikus visszaálmodás, hanem életrázó program, célkitűzés, fáklyagyújtás a ködben, reggeli kiadó. Költő nem adhat többet népének, ember az embernek, mint ami ebben az új művészetben él és beteljesül.
*
Kodály magyar dalestjének két szólistája ezúttal Marschalkó Rózsi és Székelyhidy Ferenc volt. Marschalkó Rózsi csodálatos énekművészetének előkelő kissé exkluzív érzelmességét, ezt a választékosabb modorba öltözött mély lírát, mintha csak rászabták volna a XVII. század főúri dalpoézisére. Székelyhidy nemes, emelkedett pátoszából talán sohasem éreztük ki annyira a sajátosan magyar temperamentumot, mint most, hogy a Kodály-dalokat énekelte. A nagy művész Székelyhidy mögött most megjelent egy másik Székelyhidy, a tizennyolcesztendős kolozsvári jurista, marosszentbenedeki régi székely nemescsalád sarja, nemcsak ő énekelt ezen a hangversenyen, vele énekelt lelkében minden őse, nemcsak saját élete dalolt, vele daloltak azok is, akiknek életét köszönhette, az a szellem, melyből az ő szelleme fakadt. Csoda-e, hogy az ilyen énekesben egész gazdaságában életre kelt Kodály magyar világa, csoda-e, hogy ez a művész egész lelkét beleöntötte Kodály-dallamokba? Ha nem is csoda, de olyan valóság, melynél örvendetesebbről a Kodály-interpretálás legkényesebb kritikusa sem álmodhatik. - Mint a dolgok zongorakísérőjét és néhány zongoradarab nagyszerű előadóját a csiszolt, hajlékony és gazdag tehetségű Kentner Lajost hallottuk. A Wesselényi-utcai polgári iskola immár híres gyermekkarát Borus Endre tanár vezette odaadó szeretettel és magával ragadó lelkesedéssel. A kitűnő gyermekkórus repertoárja egyébként ezúttal újabb remekművel gazdagodott: a "Gergelyjárás" félig ünnepélyes, félig kunyeráló "tricinium"-ával, mely a falusi iskola csengő boldogságát, gyönyörű nagy együttlevését és drága összenevetéseit, huncutságait emeli fel a mindent átkaroló szeretetnek, az örök, korlátlan életnek régiójába. Itt, ebben a régi hagyományt bimbózó életekbe átplántáló gyermekkarban is egybefolyik Kodály alkotómunkásságának minden motívuma: mentés, életretámasztás, felmagasztalás, teremtés és nevelés - s mindez egyetlen gondolat szolgálatában: magyarnak lenni, élni, fennmaradni, embernek lenni, igaznak, jobbnak. S ezért több ez a művészet minden másnál, ami ma Európában hódít vagy vajúdik.