Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Sebtiben, még hatása alatt a gyorsvonatszerű lüktetésnek, amivel ez a könyv végigkényszerítette magán, egyre fokozódó iramban, figyelmemet és érdeklődésemet; megfontolás nélkül le akarom szögezni a tényt, hogy el vagyok ámulva.
Gellért Lajosról annyit tud mindenki, hogy egyike legkomolyabb értékű színészeinknek, nemcsak testtel-lélekkel szerelmese, de rajongó hívője is művészetének, a klasszikus értelemben vett színész-idealizmus Grál-lovagja, ebben a korban és itt Pesten a legritkább jelenség e nemben. Könyvét azzal a becéző, kivételező szeretettel vettem a kezembe, ahogy az ember olyan művész-kortárs feljegyzéseihez, önvallomásaihoz nyúl, kinek műveltsége, intelligenciája, ízlése biztosíték rá, hogy nem fogja kompromittálni magát akkor se, ha tollat fog: élvezhető, kellemes formában ad hírt a maga mesterségéről és egy más mesterség eszközeivel.
Nos tehát - világos érzéssel állapítom meg: sokkal, de sokkal többről van itt szó. Szép Ernő, aki a könyvhöz kedves, lírai előszót írt, elmulasztotta figyelmeztetni az olvasót, hogy ezzel a könyvvel a szó valódi értelmében művet kapott, írói alkotást, nemcsak "emberi dokumentumot", ahogy szerző személye révén gondolná az ember.
Művet, még hozzá naivan frisset és újat és egyénit; formában és tartalomban. A praetium affectionis-on túl önálló értékű alkotást, amiről komolyan kell beszélni, amihez rendes kritikai és esztétikai apparátust kell igénybe venni, hogy besorozhassuk a szellemi dokumentumok folytonosságába.
Pár vonással vázolom csak fel, érzésem igazolására, a pozitív értékeket, amik egy komoly méltatás szempontjait lehetővé teszik.
Gellért Lajos könyvének színtere a világháború első hónapja, Budapest és Galíciában, a harctér. Tartalma az író személyes élménye. Formája a legkérlelhetetlenebbül őszinte, száz százalékig tárgyi emlékekből táplálkozó impresszionizmus. Hőse, minden stilizálástól, lírai beállítástól függetlenítve, tehát a legszigorúbb epikai tárgyilagossággal, maga az író - ebből a szempontból rousseau-i értelemben vett önvallomása is az írónak ez a könyv, azzal a különbséggel, hogy az önvallomás itt merőben leíró, nem önelemzés, még annyira se, mint Barbusse hasonló tárgyú könyvében, a színesebb és megrázóbb, de kevésbé egységes és a hőst kevésbé összefogó "Tűz"-ben. Gellért Lajos élményének minden pillanatában kerek és teljes képet ad önmagáról, nem válogatja ki mesterségesen azokat a vonásokat, amik az élmény szempontjából aktuálisak, hanem szabadjára hagy minden szubjektív képzettársulást, térben is időben, mint emléket és megfigyelést. Első látszatra aránytalanná és szétesővé válik ettől a kompozíció - így például a könyvnek csaknem egyharmadát teszi ki egy színleg véletlenül nekilódult gyermekkori emlék-lánc (hogy nagy példával mentegessem: az "Oblomov" életének egy délelőttje csaknem fele az egész műnek) - de meggyőz bennünket arról, hogy nem tehetett másképpen. A kompozíciót talán feláldozza, de ez az áldozat meghozza gyümölcsét - azt a szinte kísérteties valóság-képzetet, amivel lenyűgözi és megfogja, úgyszólván berántja olvasóját a lapok közé, mint valami útvesztőbe, ahonnan csak az ő kalauzolásával lehet kijutni.
Hogyan csinálja? És itt a legfontosabb ponthoz jutottunk, a könyv legkülönlegesebb karakterisztikumához. Színteren, tartalmon, formán túl - a formanyelvhez. Nem hiszem, hogy elvetem a sulykot, ha megkockáztatom gyanúmat kifejezni, hogy Gellért Lajosnak sikerült valami, amin évek óta reménytelenül kísérletezik néhány különcködő stílvegyész, külföldön, nálunk is elvétve - expresszionisták, szimultaneisták, szürrealisták. A megjelenítés tökélyét keresik ezek az alkimisták, az örök jelen pillanatát, ezt a bölcsek kövét, ami mindent magában foglal, múltat és jövőt. Fantasztikus mesterkedésekkel próbálják lefülelni ezt az örökké előremozgó, mégis egyhelyben álló pontot, amit legjobban eddig egy technikai találmány, a mozgókép közelített meg, amikor helyhez, egy darab vászonhoz rögzítette a mozgásban lévő időt. És Gellért Lajos formanyelve emlékeztet is a moziéra. Mintha egy hosszú pillanat volna az egész könyv, egy darabban, rövid, villanásszerű képekből álló egyetlen pillanat: azt az illúziót sikerül végigvinnie, amit két élményünk fejez ki legjobban - a mozikép és az álom. Az álomtartalom dolgozik ezzel a boszorkányos technikával - egymás mellé állított térbeli képekkel mond el egymás után következő történést, egy pillanat alatt, s felriadva ámulva eszmélünk rá, hogy napokat éltünk át szemhunyorgatás közben, mint a mesében. Olvasni kezdjük - kis boltban vagyunk és semmi jel rá, hogy egyébről is lesz szó. Mintha csak képet akarna festeni, egy pillanat történetét, semmi mást, de azt nagy figyelemmel és szeretettel. És festi a bolt lakóit és tágítja, részletekkel gazdagítja - egyik képtársulás a másik után, egyre forróbb, élénkebb színekkel - a bolt tágul, előrejön, premier plan, - s egyszerre csak a kép mögül, hegyek és völgyek ütköznek ki s észre se vesszük, már régen künn vagyunk a dübörgő harctéren s folyik az évszázad legnagyobb történése - bent ültünk a tökéletesen olajozott Időgépben s észre se vettük, hogy száguldva ragadott magával. Nevezd szimultaneizmusnak - annyi bizonyos, hogy az illúzió teljes, sikerült megcsinálni minden hókusz-pókusz, affektált misztifikáció nélkül, egyszerű, szerény, őszinte, naiv, cicomátlan, rövid mondatokban, közvetlen, emberi hangján egy eleven ember beszédének, akiről mellékesen még, erkölcsi jellemzés nélkül, puszta leírásából a vele és általa történt dolgoknak megtudjuk, hogy jó ember és lelkes ember és igaz ember.
Ezt pedig nem hívják másképpen, hanem úgy, hogy írásművészet. Gellért Lajos könyvével nem csak az "emberi dokumentumok", a memoár-jegyzetek tárháza gazdagodott, hanem a magyar irodalom.