Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Genius-kiadás.
Azok közé tartozom, akik nem olvasták Andersent gyermekkorukban. Az volt róla az eleve megformált véleményem, hogy "lányoknak való". Éppoly kevéssé jutott volna eszembe hozzányúlni, mint babával játszani. Később, oly korban már, amikor a megnőtt fiúk babával is szívesen játszanak - legalább felnőtt s eleven babával -, egyszer elővettem ezt a babaszobába száműzött könyvet, s azóta mindig újra s újra. Tökéletesen felnőtt könyv ez és eleven: éppoly igazságtalanság a piros polcra helyezni, az elszakíthatatlan Ábécé és a beszélő mackó közé, mint akár Gullivert vagy Don Quijotét. S ezért örömmel kell üdvözölni első teljes magyar fordítását, mely most lett teljessé, négy kötetben, Hevesi Sándor fordításában, s egész megjelenésével végleg és határozottan tiltakozik a piros polc ellen.
Nem mintha nem volna Andersenben mindenképp elég gyermeki s feminin vonás: de "gyermeki" bizonyára nem annyit jelent itt, hogy "gyermeknek való s a "feminin" is nem annyira az olvasóra akar célozni, mint inkább az íróra. Andersennél a feminin az elsődleges; benne a gyermetegség is feminin; akként gyermeteg, ahogy a nők szoktak gyermetegek lenni. Csakugyan: Andersen egész különösen feminin zseni. Amit nőíróknál gyakran oly hiába szeretnénk megtalálni: a látás és ízlés, az egész világnézet nőiesen gyöngéd színeződöttségét, azt ez a nőies pszihéjű és életmódú férfi-író szándéktalanul is megadja. (Persze még mindig meglehet, hogy ez éppen olyanfajta nőiesség, ahogyan épp a férfiak képzelik; s ahogyan éppen a férfi tud nőies lenni.)
Andersen művészete is nőies: képzeletének szeszélyes csapongása, érzelmessége, mondatainak gyöngéd alkotása; s a kicsiségek szinte japánokra emlékeztető szeretete. E művészetben van valami, ami a női kézimunkák és csecsebecsék művészetére emlékeztet; igazi artisztikum ez s nem csoda, ha Andersen stílje és műfaja azokra a modern írókra volt különös hatással, akik főképpen az irodalmi artisztikumhoz vonzódtak. Elsősorban Oscar Wildera gondolok, kinek különben sem nagyon eredeti művészetét (mely egyformán függ Miltontól és Tennysontól, Balzactól és Flauberttől) Andersen a legnagyobb mértékben befolyásolta.
Nyilvánvaló, hogy ily író meséje nem sok rokonságot tart az ős, erős és vaskos népmesével, s azt inkább artisztikus mutatványként utánozza helyenként, semhogy gyökeresen abból fakadt volna. Nem gondoljuk hát, hogy igaza van a fordítónak, aki - különben kitűnő - bevezetésében elsősorban Andersen népmesei gyökereit akarja hangsúlyozni. Andersen gyökerei mindenesetre inkább a német romantikusokban vannak, Heinében, Hoffmannban, mind a népmesében: s költészetének csúcspontját is inkább azok a mesék jelentik, melyek a modern városi élet intimségeit emelik valami finom és különös fantasztikum régióiba, mint a népmese-utánzatok. E helyeken néhol egészen modern irányok előfutára. Másrészt e költészet örökös veszedelme az allegória, mely megint a népiessel egészen ellentétes pólus felé viszi. Andersen tipikusan művelt és városi költő.
Viszont teljesen igaza van a bevezetésnek abban, amit a stílusról mond. Andersen stílusát csakugyan a művészi pongyolaság jellemzi: ama bizonyos ravasz "mesepongyolaság", melynek egyik karakterisztikuma a rövid, logikus és határozott mondatok naivkodó kerülése; bizonyos ömlő folytonosság. A meseíró pont helyett inkább vesszőt és pontosvesszőt használ, még a logikai szabatosság rovására is. Hevesi jól tette, hogy auktorának ezt a tulajdonságát megtartotta; mert lényegesen jellemző s nem ellenkezik a magyar nyelv természetével sem. Gárdonyi babonáján, mely szerint a magyar nyelv csupa rövid mondatokat kíván, ma már tán túljutottunk. Jókai, legnagyobb mesélőnk, bár mestere a stile coupé-nak is, néha maga is hosszú bekezdéseken át nem tesz pontot s hagyja folyni a mesét, mint egy folytonos és tagolatlan áradást.
A fordítás egyébként is nagyon olvasható, könnyűfolyású; a bőszavú mesélő oly rafináltan egyszerű hangját természetesen szuggeráló. Az eredetivel összehasonlítani nem tudom; de mindenképpen lelkiismeretesnek látszik, s amennyire az ember ezt magából a fordításból is megérzi, úgy érzem, hogy hű is. Alig egy-két helyen fordul elő olyasmi, mint abban a mesében, ahol "a vihar elcseréli a cégtáblákat", ahol azt írja, hogy "voltak emberek, akik templom és színház között tévelyegtek". Nyilván nem tévelyegtek, hanem összecserélték a templomot a színházzal, mert - a cégtábla ki volt cserélve. Azt hiszem, ha módunkban lenne az eredeti szöveget olvasni, akkor sem találnánk sokkal több vagy lényesebb kifogásolnivalót.