Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Schöpflin Aladár: Don Quijote

Mennyire mindegy az anyag, s mennyire csak a szellem fontos, amely hozzányúl! Hogy összelapul, semmivé zsugorodik, elszíntelenedik, kiüresedik, a végén el is hal a nagy téma, ha kontár nyúl hozzá! És a kis téma a nagy ember kezében, aki hozzákeveri genieje kovászát, hogy megdagad, megsúlyosodik, ízesedik, életre lendül és a végén felemelkedik a legfőbb magasságokba!

Soha azt úgy nem éreztem, mint most, mikor - mint minden tíz évben egyszer - újra elolvastam a Don Quijotét. Az ember belekezd, a dolog úgy kezdődik, mint egy óriási terjedelmű pastiche, mellyel az írójának nem volt más célja, mint hogy csúffá tegye az Amadisból törvénytelen ágon kisarjadt lovagregényeket. Agyon akart csapni egy nyüzsgő légyrajt, amely már úgyis az ősz felé járt és egyre fáradtabban zümmögött az emberek fülébe. Megérte a cél az erőpazarlást? Nem érte meg. A lovagregények úgyis kipusztultak volna a világból, hamar megölte volna őket a reális látás fölébredése a 16. században, az emberiség felocsúdása a középkor álomvilágából. De a téma túlfeszült az író célján. Amint az ember fejezetről-fejezetre tovább olvas, szeme láttára nő meg a mondanivaló, kitárul a látásköre, megnőnek az alakok, a kis alaprajzra tervezett mű óriásra hatalmasodik, s az első fejezetben még csak szánalmas, elferdült agyú hős az első kötet közepén már titáni magasságban áll: az élet nagy típusa. Első lépéseinél talán mulatok rajta, de vállvonogatva: mi közöm hozzá? Aztán mind jobban ráismerek benne önmagamra, döbbenve látom, hogy ez a szegény eszelős több minden józan eszűnél. Ő az ember, egy bizonyos nézőpontból szemlélve. A két világra hasadt emberi világ egyetlen képben összesűrítve. Minden ember két világban él; az egyik, amelyet maga teremtett magának a fantáziájából. Ideáljainak, vágyainak, álmainak világa ez, irreális, lehetetlen, de szép, nemes fellendülésekkel teli, tiszta és ragyogó, olyan, amilyennek szeretnők a világot. Ha ez megvolna, akkor szebbek, tisztábbak, erkölcsben gazdagabbak tudnánk lenni, - legalább így képzeljük. Az életben való örök kielégületlenség reakciója ez a világ, kényszerülünk megalkotni magunknak, mert különben nem tudnánk az életet kibírni. A másik világ a valóságok világa, amelyben bűn, szenny, kicsinyesség félhomályában élünk végeérhetetlen hétköznapokat. Amott óriásokkal és varázslókkal harcolunk hős lélekkel az isteni Dulcineáért, itt görnyedve alázatoskodunk a pénz és hatalom előtt. S a két világ határán áll az ember, nem tud felemelkedni az egyikhez, és nem tud egészen lealjasodni a másikhoz.

Itt ezen a határvonalon ragadja meg az embert Don Miguel Cervantes Saavedra. És ha akadna ember, aki elrúgná magától a valóságok világát, színvakságba esne a tény nyers kényszerével szemben, és mindenestül átlépne az elképzelés csudavilágába? A kérdés kiugrott Cervantes agyából, és ebből a kérdésből megszületett Don Quijote. A legderekabb, legjobbhiszemű, legjóságosabb ember, csupa hit, csupa erkölcs, nemes akarat, bölcsesség. Nem ő az oka, hogy a szélmalmok nem óriások, a birkák nem elvarázsolt emberek, s a Rocinante nem táltos. Ő nem oka az ütlegeknek, amelyeket kap, a zavaroknak, amelyeket kelt - ez a hitvány világ az oka mindennek, amelyben élnie kell, s amely mindig ellentmond a nagyszerű álmoknak. Neki csak az a baja, hogy a képzet, amelyet alkotott magának, százszor különb a valóságnál. Nem őrült ez a Don Quijote, bár mindenki annak tartja, csak különb ember, nemesebb, ideálisabb és jobbhiszemű, mint amilyennek ebben az emberi világban szabad lenni. És nem rettentő világ az, ahol nem szabad a legmagasabb fokon nemesnek, ideálisnak, jóhiszeműnek lenni? Ahol meg kell bűnhődni, bordatöréssel, füllevágással, ezer megaláztatással és végül még halállal is annak, akiben van merészség, hinni az ideálokban és e hit szerint élni?

Senki olyan lesújtó véleményt nem mondott az életről, mint ez a Don Miguel. Hogy lehet, hogy az emberek nevetnek és nem szorul össze a szívük azon, hogy mindig Sancho Panzának van igaza Don Quijoteval szemben? Hogy lehet, hogy a végén még maga a búsképű lovag is belátja, hogy nem neki volt igaza, hanem a plébánosnak, a borbélynak, a gazdasszonynak, még az együgyű, zabáló Sanchónak is? Ebben van az ember keserű megvetése, a legzordabb ítélet, melyet róla valaha nevető arccal mondtak. Don Quijote példája azt bizonyítja, hogy az ideált nem hogy élni, de még elképzelni sem tudjuk. Csak hitvány torzait tudjuk lelkünkbe befogadni. Vak tükör vagyunk, amelyben furcsa derengéssé homályosodnak az ég roppant fényei. A víz vissza tudja tükröztetni a nap ragyogását, a falevélen meglátom a nap tisztaságát, - a lelkem tompa félhomály, amelyen csak foszlányai szűrődnek át az ideálnak. Az ember impotenciája a saját silányságából való kiemelkedésre - ez a Don Quijote végső tanulsága. Csak nevetve lehet kimondani, mert különben megszakadhatna tőle a szívünk. Cervantes - maga mondja - börtönben kezdte írni nagy könyvét, s az embert írta meg benne, aki az apró köznapi hitványságok börtönében álmodik torz álmokat az elérhetetlen szépségről.

Cervantes talán nem is tudta, mit ír. Talán nem tudta, hogy az ember jobbik részének, az agyagból formált testbe oltott isteni lényegnek tragédiáját írta meg. Amint belehevült a munkába, amint a mondanivaló sorról sorra jobban kitárult előtte, megláthatta Don Quijote alakjának egyre nagyobb arányait, elragadtatva szemlélhette, hogy sikerült neki képekbe rögzíteni a legelevenebb alakot, amely valaha író tolla alól kikelt, hogy bár sohasem élt, mégis élőbb, mindenkinek ismerősebb összes valóságban élő ismerőseinél, - de aligha látta azt a messze perspektívát, amelyben Don Quijote áll. Ki tudná biztosan megmondani, mennyi a tudatosság, mennyi az öntudatlanból felbukkanó a genie alkotásában? Ő talán csak annyit tudott, hogy őt is, a világ leghányatottabb életű nagy emberét, csak úgy ütötte, taszigálta, csúffá tette mindig ez a világ, mint a hősét és hogy azért érte mindig nyomor, kínzás, megaláztatás, mert nem bírt teljesen a valóságban élni, s mindig ideáljai világából próbálta a saját külső élete problémáit megoldani. Csak olyan életből, amilyen Cervantesé volt, támadhatott olyan elképzelés és olyan tanulság, mint a Don Quijote és csak Don Quijote támadhatott olyan életből, mint a Cervantesé. Ő talán csak hitte, hogy megöl egy könyvtárt, - pedig teremtett egy világot.

*

A Don Quijote újra olvasható magyarul. Új, harmadik kiadása megjelent a Révai testvérek Klasszikus Regénytárában, Wildner Ödön előszavával, Győry Vilmos fordításában. A magyar olvasónak külön örvendetes meglepetés, hogy ez a fordítás nem avult el; az előszó szerint csak "bizonyos alakszerűségeket kellett a mai korhoz és nyelvszokáshoz simítani", máskülönben ma is friss és zavartalanul, sőt élvezettel olvasható.