Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Tisztelt hallgatóim,
múltkor, hogy az önök soraiban ültem, régi költők verseit szavalták erről a színpadról. Ez a délelőtt az újaké. Régi költőink pályafutása legalább öt évszázadot ölel magába, új költőinké alig öt évtizedet. Ha egymás mellé teszem e két számot, s elgondolom, hogy az utóbbiaknak éppúgy egy délelőtt jutott, mint most az előbbieknek, az aránytalanság láttán azt kérdezem, vajon nem igazságtalan-e ez a felosztás?
Bevallom, hogy bizonyos tekintetben igazságtalan. Minden felosztás igazságtalan. De azt hiszem, hogy épp annyira igazságtalan, amennyire emberi. Senki sem tilthatja meg az élőknek, hogy jobban érdeklődjenek azok iránt, kik közvetlenül az ő lelküket fejezik ki. És nem hiszem, hogy ez a felosztás, mely éles határvonalat von a régi és új költészet közé, teljesen önkényes volna. Van valami, amit tapogatózva, ügyetlen szavakkal "modern szellemnek" nevezünk. A költők közül, kik itt szerepelnek, sokan már meghaltak, sokan még élnek, legtöbben nem egy iskolát követnek, vérmérsékletük és életük folyása éppúgy más és más, mint irodalmi elveik és művészi kifejező eszközeik, s mégis valamennyien rokonok, mégpedig nemcsak kortársi mivoltuknál, hanem egy bensőbb, mélyebbreható egységnél fogva. Meg vagyok győződve, hogy valamikor, mikor majd sok fontosnak hitt irodalomtörténeti korszak egybeolvad, az a mezsgye, mely most csak dereng előttünk, a madártávlat messzeségéből még határozottabban fog szembeszökni.
Hogy mi ez a "modern szellem", arra szeretnék felelni. Mindenekelőtt arra, hogy mi nem. Az újabb versekben kigyullad egy gázláng, felragyog az aszfalt és kávéház, a városiasság első jelképe, s a ritmus zakatolásából kihallani a repülőgép és rádió zaját is. Mindezek külsőségek. Olyan kellékei a jelennek, mint a múltnak a kopja, vagy a koppantó, vagy a spinét. Fontosabb ennél az, hogy milyen változás ment végbe a lelkekben. A tizenkilencedik század az élet hatalmas területét, melyen a költő annakelőtte szabadon portyázott, fölparcellázta és gyarmatosította. Egy részét a politika szakította le magának, másikat az újság, harmadikat a regény, negyediket a tudomány, mely már nemcsak skatulyázott, cédulázott, hanem fényt vetett a nagy kérdésekre, tisztázott olyan árnyalati finomságokat, melyekre eddig csak a költőtől vártak feleletet. Az új költő területe megszűkült és gazdagodott. Többé nem lelkesített politikai tömegeket, nem írt verses adomákat és történeteket, nem állott elő bölcs észrevételekkel, mert ezt helyette mások jobban és alaposabban elvégezték. Pusztán az maradt övé, ami megillette, az élet felbogozhatatlan rejtélye. Egyetlen kincse az egyénisége lett, az, hogy teljesen különbözik másoktól. Ezt pedig, miután természetesen kikapcsolódott a társadalomból, öntudatosan érezte. Descartes megállapítása: "Gondolkozom, tehát vagyok" rá vonatkoztatva így szól: "Különbözöm, tehát vagyok".
Az öntudat volt századának jellegzetes vonása. Amint maga köré tekintett, észrevette, hogy körötte az olvasók alig egy félszázad alatt félelmetesen megokosodtak. Figyelték idegszálaik sajgását, agytekercseik legtitkosabb rezzenését. Nemrégiben ez érthetetlen és elképzelhetetlen lett volna. Ő maga is félelmesen öntudatos volt. Magát áltatta volna, ha ezt művészi nyegleségből letagadja. Korától a világos, legendarontó öntudatot végzetes ajándékul kapta. Mert mire használhatja? Alkotásában inkább akadály, mint segítség, hiszen az ő munkája öntudatlan. Élményeket nem kereshet úgy, mint az útirajzíró, ki elutazik idegen országba, hogy azt, amit lát, leírja. Az ő élménye messzebb van, az öntudatlan országában. Ha megtalálta, már elvesztette, ha megértette, már nem érti, ha eszébe jut, már elfelejtette. Csak úgy bukkanhat rá, hogy az emlékezés és önelemzés maga a művészet érzéki beteljesülésévé válik, s voltaképp akkor tudja meg, hogy mire akart emlékezni, hogy mit akart magáról kideríteni, mikor verse már elkészült. Így két szakadék között mozgott. Viszont öntudata megóvta attól, hogy figyelmét ne mindig a legfontosabbra irányítsa. Ha bűvös álomba merült, akkor álma igazán mély volt. Semmiségekért nem nyújtotta ki kezét. Művészete vallássá mélyült. Minden sorában a létezés egész tragikumát kereste. Fájdalma más, mint az előző századok fájdalma, melyben többnyire van valami nem zárt, valami esetleges, ami egy és más ok miatt egyszerre kinyílhat, tárgytalanná válhat, valami színpadian szenvedelmes, ami hátterül egy csalódást, egy villámokkal szaggatott, viharos égboltot kíván. Ez a bánat kerek és egész: "Az a nagy bú, amely téged Vádol örök nagy természet; Mely kiégett szívvel kérdi: Mért születni, minek élni?..."
[+]