Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám
A nyáj együtt volt. Valamennyien ki voltak vörösödve, s a szemek égtek, mint a lidércfény. Taktusra kinyíltak a szájak s hangokat adtak, vékony s vastag hangokat s tetszett nekik a saját hangjuk, mert mindenki csak a maga hangját hallotta, olyan hangokat, amilyeneket sohasem szoktak adni, bégettek s bőgtek; daloltak.
Mindnyájan összefogózkodtak láthatatlan karokkal s ebben a késő éjszakai órában elfelejtették egymásnak a nappali sértéseket, a képviselőválasztási verekedéseket, az elszántott barázdákat, a családi veszekedést, a rokoni gazságokat, a szebb termet, szebb arc, szebb élet miatt való irigykedéseket; most mindenki csak a maga hangját hallotta s a többiek bégetése erősítette a bátorságukat: régi szép hallgató nótákat énekeltek.
A menyasszony ott ült a vőlegény mellett, apró barna szemei mint a baba porcelánszeme, úgy meredtek maguk elé, rengeteg nagy vastag ruhacsomóba, száz szoknyába kötözve, burkolva, csak úgy szuszogott, az ölében volt egy porcelántányér fehér szervétával leterítve, abban pénz volt, sok pénz, ezt a vendégek adták össze a menyasszonytáncért s ez a pénz úgy melegítette a testét, kárörömmel gondolt arra az egyre, aki nem volt itt a nyájban, egy fiúra, aki egyedül kóborol valahol a határban, sáros csizmában, keresztül-kasul a réteken.
Butaság lett volna vele kóborolni, mikor itt ülhet a nyájban. Bekerült a gazdák közé, körülötte csupa gazdaember van; szegény, napszámos, kondás, béres, pásztor egy se, mind gazda ez, akinek magának van földje, háza s az olyan jól melegíti az ember testét, mintha szárnya nőtt volna, s bármely percben fel tudna repülni.
Ez egy más világ, szebb világ, jobb világ, mind milyen jó kövérek s jókedvűek.
Most a banda, még ezek is kövér, egészséges, vörösarcú emberek, rákezdtek egy táncnótára s akkor az első vőfély odajött a menyasszonyhoz és táncra kérte.
A menyasszony odaadta a tányér pénzt az édesanyjának, aki mellette ült balfelől, úgy adta oda, mint valami rendkívüli szentséget, amit az ember csupáncsak az egyetlen édesanyára bízhat rá s még a papra sem s a szíve még így arra is hajlott, mintha odaszakadna utána: ez a tányér pénz köti őt ide.
De menni kellett s ő ment is, frissen és vígan, hogy táncoljon az első vőféllyel, a nagygazdafiúval, aki oly elegánsan és udvariasan tette a kezét a derekára s táncolt vele, piros arccal s üveges szemmel, mert mulatni kell, hogy elfelejtse azt, aki messze a réten jár avult sáros csizmában s tilinkóját fújja.
Az a bolond, az a tilinkós, azt hiszi, egy lányt tilinkóval is meg lehet venni, pedig tudhatná, nem azé a madár, aki elereszti, hanem aki megfogja. S az ereszti el a lányt, aki bolond s nem tud pénzt szerezni, s az fogja meg, aki okos s apjának, nagyapjának rablásából fényes lépvesszőt tud kirakni, amelyre rászáll a madár, aki repes azért, hogy megfogják.
És a menyasszony táncolt, mereven és óvatosan, mert tudta, hogy neki nem szabad nagyon táncolni!...
De a feje megbódult az örömtől és a boldogságtól s egyre jobban engedte magát forgatni és riszáltatni s körülötte mások is táncoltak, a legények a falnál ácsorgó lányokhoz mentek és sorra felkérték őket, és ott ringatóztak, vonaglottak egymás mellett szorosan, egyre szorosabban a kis szobában.
S a menyasszonyt kézről kézre adták, mert a vőlegény táncáért, mikor az első csárdást járta, fizettek neki, most mindenki akart belőle a pénzéért, az apja pénzéért s mind megfogdosta a derekát, csípőjét s mind megforgatta s megugratta. Hogy szegény lány, annál szabadabban, annál kíméletlenebbül.
A menyasszony tudta, hogy neki nem szabad! de tele volt dühvel.
És egyre jobban odaengedte magát a táncosoknak, hajrá, jöjjön az egész falu. Egy tánc? Nem oly nagy dolog, no istenem, összesuhantunk a tilinkóssal, jut is marad is.
Erős lány volt, bírta.
Büszke lány volt, büszke rá, hogy mindent kibír.
A vőlegény is táncolt, más lányokkal, de a szeme mindig a menyasszonyon volt. Pedig ugyan mit néz rajta, a többin még több a szoknya, még jobban reng; mint a százlevelű pipacs; de a vőlegény bolond volt, neki csak ez az egy lány kellett, amelyik a menyasszonya volt.
A menyasszony azonban nem törődött vele s nem vágyott hozzá. Neki mindegy volt valamennyi. Neki minden legény gazdalegény. Minden gazda fiatal férfi. Mind jószagú, vagyonos, ő minddel jóba akart lenni, ő nem fösvénykedett a menyasszonytánccal. Ő azt akarta, a halálig megemlegesse valamennyi, akivel egyet fordult, egyet szédült az életnek ezen a csuda éjszakáján.
Már senki sem volt, már a vőlegény jött, az következett: és akkor, mert tudta, hogy most búcsúzik a lányságtól, most ő kezdett tombolni, most ő vágta a táncot.
Gyáva voltam, mondta magának, gyáva voltam, hogy csak olyan keveset suhogtam véle. Gyávák voltunk mindketten s most a tilinkós helyett járta a táncot: mert jön a hosszú rabság, jön az élet, jön a munka a más konyháján s földjén...
A vőlegény most odaállott, már kinyújtotta karját, már villog a szemében a farkas éhség
és akkor a menyasszony egyet sikolt, kicsit, a piros arca elsápad
megáll a táncban
halott a mulatók közt
és akkor félelmében mosolyogni kezd
nevetni kezd
elhúzza a száját kicsit félre, csak a félszáját s úgy teszi, mint aki nevet
mindjárt
mindjárt jövök
gyertek velem lánybarátok,
s elmegy
és kint kitépi magát lányok öléből
egyedül fut
hátra a bokrokon
le a patak partig
egyedül bujdosik báli selyemcipőben
és a patak útjában áll
a régi kis patak
tavaszi virágos patak
amelyiknek a partján, fenn a domboldalon valamikor szép éjszakán...
jaj rettenetes fájások
jaj iszonyú fájások
jaj
és egy perc alatt meglett a gyerek
jaj szentséges jóisten, egy egészséges sikító fiúgyerek...
és ott ül a fűben, a harmatos...
és a feje szédül és az életének vége...
meghalni
Gazember, gazember, tönkre tette az életet! a tilinkós! fent a hegyoldalon, a réteken vígan kóborol
de a szegény menyasszonynak a patak partján idelent
gazember, fiú, minden fiú, mind gaz, megöli
s gyorsan keményen, bátran belefojtja a vízbe a sikító kisgyereket
és megmosdik a patak vizében
távolról kiáltások:
megyek már megyek!
Mikor visszaért a szép sárga holdfényről a gyenge lámpák halvány világába, maga is sápadt volt, de az arca nevetett s vidámat virított.
A vőlegény boldogan öleli, boldogan emeli.
Csendesen, nem jól vagyok...
És a vőlegény mint a liliomot lengeti s lebegteti egyetlen szerelemmel és senki semmit észre nem vesz egy hosszú, hosszú óra hosszáig.
Csak az anya szeme, aki vérrel itatva látja a cipőt s nagyra tágult szemmel hal el: leányom...
Aztán halkan súgva, suttogva, haldokolva fogja a haldoklót s jobbra is, balra is elhinti a hű magyarázatot s viszi a menyasszonyt, ő viszi a menyasszonyi ágyba.
S az elhullott vércsöppeket a csizmák talpa szíjja fel. A nyáj mind véres lesz, mind véres a nyáj.
S a vőlegény hogy elvonja a figyelmet a beteg menyasszonyról, ritka nagy táncba csap, csizmája szárát veri tenyerével, a földet veri nyalka táncban hetyke tenyérrel s mikor felemeli a kezét a földről: véres.
A nyáj megdermed, a vérszagra a nyáj megtorpad.
Gyanú.
Egy pillanat alatt fakók lesznek az arcok, megáll a zene, kimerednek a szemek.
A csendőr felteszi kakastollas kevély kalapját.
És a nyáj felhorkan, meghörög, hogy széttépje a lábuk előtt esettet.