Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · André Gide: Pásztorének
189... február 10.
A hó már három napja hull szüntelen, s eltorlaszol minden ösvényt. Nem is mehettem el R...be, ahol több mint tizenöt éve én látom el, havonta kétszer, a lelkipásztori teendőket. Ma reggel csak harmincan gyűltek egybe La Brévin-be, a kápolnába.
E kénytelen zárkózottság legalább majd arra lesz jó, hogy a múltba nézzek kissé, s elmondjam, mint is vállalkoztam Gertrude felnevelésére.
Az a tervem, hogy megírok mindent, ami az ő fejlődését s formálódását illeti, - ezét a hívő lélekét, akit csak a szeretetért s az áhítatát mentettem ki az éjszakából. Áldassák az Úr neve, hogy rám bízta ezt a feladatot.
Van már két és féléve, hogy egyszer, Chaux-de Fond-ból hazajövet egy ismeretlen kislány jött értem, s már vitt is volna magával, tüstént, hét kilométer messzeségre, egy szegény, haldokló öregasszonyhoz. A lovam még ki se volt fogva, a kislányt a kocsiba ültettem, s lámpát is vittem magammal, mert gondoltam, sötét lesz mire hazatérek.
Azt hittem, hogy a falunk táját kitűnően ismerem, köröskörül; de a saudraie-i majoron túl a kislány oly útra vezetett, amin még sose jártam mindaddig. De azért két kilométerre, balról, ráismertem egy rejtélyes kis tóra, ahol fiatal koromban akárhányszor korcsolyáztam. Tizenöt éve nem láttam már, mivel erre a tájékra semmi papi kötelesség nem hív; nem is tudtam merre van s olyannyira elfeledtem, hogy amikor ráismertem, hirtelen a naplemente rózsaszínű és aranyos derűjében úgy tűnt fel, hogy régente is legfeljebb csak álmomban láttam.
Az út egy csermelyt követett, de ez csakhamar félreillant, majd az erdő szélét szelte, aztán egy tőzegtelep mellett haladt. Bizonyos, hogy sose jártam erre.
A nap lement s már régóta félhomályban kellett járnunk, amikor ifjú kalauzom végre egy kalyibára mutatott a domboldalon; lakatlannak látszott volna vékonyka kéményfüstje nélkül, amely az árnyékban kék volt, majd meg szőke, az ég aranyában. A lovat egy szomszédos almafához kötöttem, aztán a kislány után mentem, a sötétes szobába, ahol az öregasszony már kiszenvedett.
A tájék mély komolysága, a perc csöndje és ünnepiessége minden egy ízemet áthatotta. Az ágy mellett egy még fiatal nő térdelt. A kislány, akit mindeddig a halott unokájának néztem, de aki csak a cselédje volt, meggyújtott egy füstös gyertyát és csak állt, állt mozdulatlan az ágy lábánál. Már az úton is próbáltam beszédbe elegyedni vele, de négy szó sok, annyit se mondott.
A térdelő asszony fölkelt. Ez se volt valami rokon, mint hittem, hanem csak a szomszédasszony, a háziak barátnője, akit a cseléd hívott ide, mikor látta, hogy asszonya halódni kezd, s aki maga ajánlkozott, hogy virraszt a holttest mellett. Az öregasszony, mint mesélte, fájdalom nélkül hunyt el. Megbeszéltük közösen a temetés és a gyászszertartás részleteit. Most is, mint már oly sokszor ezen az elhagyatott tájon, mindenről nekem kellett döntenem. Megvallom, feszélyezett kissé, hogy most ezt az egész házat, ha még oly szegény is, egyedül a szomszédasszony meg e gyereklány gondjára bízzam. Viszont nem volt valószínű, hogy valami kincs rejtőzik e nyomorult tanyának akármelyik zugában... S különben is mit tehettem? De azért csak megkérdeztem, nincs-e az öregasszonynak örököse.
A szomszédasszony, felvéve a gyertyát, odairányította a kemence szögletébe, s akkor a tűzhelyhez kuporodtan valami fel nem ismerhető s bóbiskoló élőlényt vettem észre; vastag, sűrű hajzata egészen eltakarta az arcát.
Ez a vak lány; az öregasszony testvérlánya, ezt mondja a szolgáló; úgy látszik ez az egész család. A menhelybe kéne adni; különben nem tudom, mi lesz vele.
Bosszantott, hogy a sorsáról így, előtte döntenek; féltem, hogy fájhatnak neki ezek a goromba szavak.
- Ne keltse fel - mondtam halkan, hogy a másik is halkabban szóljon.
- Óh, nem hinném hogy aludna; hanem hát hülye; nem beszél s nem érti, amit mondanak neki. Amióta itt vagyok, pedig korán reggel jöttem, talán még csak meg sem mozdult. Azt hittem, hogy netán süket; de a lány azt állítja, nem az, hanem hogy az öregasszony, aki maga süket volt, sose szólt hozzá egy szót se, se hozzá, se senki máshoz, mert a száját jó régóta csak evésre meg ívásra nyitotta ki.
- Hány esztendős?
- Tizenötéves lehet; bár hisz én se tudok többet, mint a tiszteletes úr...
Nem gondoltam mindjárt arra, hogy én magam vállaljam gondját ennek a szegény elhagyatottnak; de miután imádkoztam, - jobban mondva imádság közben, ott térdelve az ágy fejénél, a szomszédasszony meg a kis cselédlány között, ott tűnt elém, hirtelen, hogy az Úr e pillanatban új terhet rak a vállamra, ami elől gyáva volnék, hogyha megfutamodnám. Amikor felkeltem, már eldöntöttem, hogy a leányt magammal viszem, azonnal, még azon az estén, bár még meg se kérdeztem önmagamtól, hogy mit teszek vele később, sem azt, hogy kire is bízzam. Pár percig még elnéztem az öregasszony alvó arcát, amelyen a redős és beesett száj mintha egy fösvény erszényének zsinegjén lett volna összehúzva, vigyázva, hogy semmit ki ne ejtsen. Majd a vak felé fordulva mondtam a szomszédasszonynak, mi a tervem.
- Jobb is, ha nem lesz itt holnap, - válaszolta, - mikor majd elviszik a halottat. - S ez volt minden.
Sok dolog elintéződne könnyen, ha az emberek nem kedvelnék a légből kapott ellenvetéseket. Még a gyerekkorban is, hányszor de hányszor kell lemondanunk erről vagy arról a kedvtelésünkről, csak azért, mert azt mondják körülöttünk: Úgyse tudja megtenni...
A vak lány, mint egy akaratlan tömeg, csak hagyta, hogy elvezessem. Arcvonásai szabályosak, sőt eléggé szépek voltak, azonban teljesen kifejezéstelenek. Magammal vittem egy takarót a szalmazsákról, ahol aludni szokott, a szoba egyik szögletében a belső padláslépcső alatt.
A szomszédasszony előzékenykedett, s együtt takartuk be a vakot, mert az éjszaka igen fényes, de egyben igen hűvös is volt; s meggyújtva a kocsilámpát, elindultam hazafelé, magammal cipelve a leányt, ezt a hozzám simuló, lélektelen húscsomót, akinek élővoltáról is csak homályos melegsége révén tudtam. Egész úton arra gondoltam: alszik-e? s mily fekete álomban... S az ébrenlét, ez esetben, miben különbözik az álomtól? Ez át nem látszó test gazdája, egy lélek befalazva várja, hogy elérje végre, Uram, a te kegyelmességed fényessége! Megengeded-e énnékem, hogy szeretetem elűzze éjszakáját? ...
Sokkal jobban szeretem a kíméletlen igazságot, semhogy netán elhallgassam azt a bántó fogadást, amelyben idehaza részem volt. Feleségem az erények valóságos virágoskertje; s még a nehéz órákban is, amelyeket együtt kellett tűrnünk, soha, egy percre se kétkedhettem az ő nemes szívében; de természetes szívjósága nem szereti a hirtelen rajtaütéseket. Rendszerető teremtés lévén, nem óhajt sem túladni, sem pedig innen maradni a kötelesség határain. Jósága is oly rendezett, minthogyha a szeretet valami kimerülhető kincs volna. Ez az egyetlen vita köztünk.
Amikor ezen az éjszakán meglátott a kisleánnyal, legeslegelső gondolata ebben a kiáltásban tört fel:
- Már megint mit vettél a nyakadba?
Mint mindenkor, ha bizonyos magyarázkodásra van szükség köztünk, először is kiküldtem valamennyi gyereket, akik csak álltak, tátott szájjal, tele csupa kérdésekkel és bámulattal. Óh, milyen más volt ez a fogadtatás, mint aminőnek óhajtottam! Csak a kis Charlotte táncolt s tapsikolt, mikor kezdte megérteni, hogy valami eleven, valami új jött a kocsival. De testvérei, akiket már beidomított az anyjuk, egykettőre ráncbaszedték s lehűtötték az örömét.
Egy pillanatig nagy volt a zavar. S mivel sem a feleségem, sem a gyerekek nem tudták még, hogy egy vak lány van előttük, nem értették, miért vezettem olyan gyöngéd óvatossággal. Engem is elképesztettek azok a furcsa nyögések, amelyeket e szegény lány mindannyiszor hallatott, valahányszor a kezemből el-elengedtem az övét, mivel végig az úton egyre a magaméban szorongattam. A hangja nem is volt emberi; mintha csak egy kis kutya sivított volna, panaszkodón. Most először szakadt ki abból a szűk és megszokott élmény-körből, amely eddig egy volt neki az egész univerzummal; a térdei meg-megremegtek; de mikor széket adtam alá, egyszerre a földre rogyott, mint aki nem ismeri a székenülést; akkor a kandallóhoz vittem, s lassanként meg is nyugodott, mivel lekuporodhatott, úgy mint az öregasszony tűzhelyénél, a kandalló párkányához dőlve. Már az úton, a kocsiban is legurult az ülésről, s egyre lenn, a lábamnál kuporgott. De aztán feleségem is segített: mindig olyankor a legjobb, amikor a legtermészetesebb; csakhogy az esze egyre harcol, és sokszor győztesen, a szíve ellen.
- Dehát mi a szándékod itt ezzel? - folytatta a kérdezést, amikor elhelyeztük a kisleányt.
Csakúgy borzongott a lelkem e semleges-névmás hallatán s alig tudtam legyűrni első felháborodásomat. Azonban teljesen áthatva még hosszú és békés elmélkedésemből, türtőztettem magamat s odafordulva feléjük, akik mind ott álltak körben, és az egyik kezemet a vak homlokára téve:
- Hazahozom az elveszett bárányt - mondtam ünnepélyes hangsúllyal.
De Amélie nem tűrheti, hogy az Evangélium bármily értelem-ellenest vagy értelem-felettit tartalmazzon. Már láttam, tiltakozni készül, s intettem Jacques-nak és Sarah-nak, akik részben mert hozzászoktak a mi apró perpatvarainkhoz, részben mert természetüknél fogva kevéssé voltak kíváncsiak (sőt, szerintem nagyon is kevéssé), magukkal vitték a két kicsit is. Aztán mivel feleségem még mindig megdöbbenve állt előttem, s úgy láttam kissé elkeseredve is, a jövevény-lány jelenlététől:
- Beszélhetsz - mondtam - előtte is; szegényke úgysem ért semmit.
Akkor aztán Amélie hangosan erősködni kezdett, hogy hisz igaz, nincsen neki semmi szólnivalója - ez a hosszú magyarázkodások szokásos előjátéka - és hogy most is, mint mindenkor, engedelmeskednie kell az én legújabb keletű, hihetetlen és esztelen szeszélyemnek. Azt már írtam, hogy akkor még sejtelmem se igen volt arról, mit csinálok majd a kisleánnyal. Alig, vagy csak homályosan láttam azt a lehetőséget, hogy talán itt tarthatom az otthonunkban, s szinte azt is mondhatnám, hogy Amélie sugallta ezt az eszmét, mikor azt kérdezte tőlem, mit gondolok, nem vagyunk-e "éppen elegen a házban". Majd meg azt is kijelentette, hogy én csak megyek előre, de azt persze nem nézem, jönnek-e, maradnak-e a többiek, hogy ami őt illeti, azt hiszi, öt gyerek untig elég, hogy Claude születése óta (aki a bölcsőjében fekve épp most kezdett ordítozni, mintha a nevét hallaná) mindenképpen "torkig van" s hogy, egyszóval, nem bírja már tovább.
Legelső korholó szavaira Krisztus néhány igéje tolult fel szívemből az ajkamra: azonban elfojtottam őket, mert nem tartom illendőnek, hogy bármilyen tettemet is a szentírás tekintélyével fedezzem. Viszont mikor Amélie fáradságára hivatkozott, bizony elszégyelltem magam, mert belátom nem egyszer megtörtént már, hogy őreá nehezült az én lelkes buzgalmamnak minden meggondolatlan következménye. Másrészt e vádak rámutattak az én igazi kötelességemre; szelíden kérleltem hát Amélie-t, gondolkozzék, hogy az én helyemben nem így tett volna-e ő is és hogy lett volna-e szíve otthagyni ezt a nyomorultat, a legnagyobb szükségben, minden támogatás híján; hozzátettem, hogy jól tudom mennyi újabb vesződséget jelent ez a jövevény, hogy a házi gondok mellett még őt is kell ápolnia, s hogy szívemből örülnék, ha ebben én is segíthetném. Egyszóval legjobb erőm szerint iparkodtam megbékíteni, könyörögtem ne mutasson haragot egy ártatlannal szemben, aki ezt, nem kell mondanom, semmiképp meg nem érdemelte. Aztán megjegyeztem azt is, hogy Sarah már elég idős, sok mindenben segítségére lehet, s hogy Jacques-nak sincs szüksége már az ő állandó gondjaira. Röviden, Isten oly szavakat helyezett a nyelvemre, amelyek elfogadtatták vele azt, amit, bizonyos vagyok benne, magától is vállalt volna, hogyha ez az esemény időt ad neki a megfontolásra, s hogyha így, e rajtaütéssel, nem teszek erőszakot az akaratán.
Azt hittem, nyert ügyem van, s az én szeretett Amélie-m jóságosan közelgett Gertrude-höz; de a haragja hirtelen megint újabb tüzet fogott, amikor kezébe véve a lámpát, hogy szemügyre vegye a lányt, látnia kellett közelről rettenetes ápolatlanságát.
- De hisz ez valóságos ragály - sikította. - Keféld le magad; a kefét, de gyorsan! Nem, ne itt benn. Ott kinn rázd le. Óh, Úristen! a gyermekek is tele lesznek. Semmitől se félek úgy, mint ettől a féregtől.
Csakugyan, szegény kislányon egész egy népesség rajzott; s hiába, de rázott az undor, mikor arra gondoltam, hogy útközben a kocsin állandóan magamhoz szorítottam.
Két perc múlva hogy visszajöttem, miután letisztítottam magam, Amélie-t egy karosszékben, teljesen összetörve találtam, kezét a fejére tapasztva, sírógörcsben.
- Nem tudtam, hogy ily próbára kell tennem a te állhatatosságod - mondtam neki gyöngéden. - Minthogy ma már késő van, s nem is látunk eléggé. Majd virrasztok, hogy élesszem a tüzet, a kislány úgyis a kandallónál alszik. Holnap levágjuk a haját s alaposan megfürdetjük. Te csak akkor foglalkozz vele, ha majd nem borzadsz tőle annyira. S megkértem, ne szóljon erről a gyermekeknek.
Vacsorára terítettek. Pártfogoltam, akire Rosalie, a vén szolgáló ellenséges pillantásokat vetett, mohón öntötte magába az eléje tartott levest. Mindannyian csöndben ettünk. Szerettem volna elmesélni ezt az egész kalandomat, beszélni a gyermekekkel, meghatni őket az ily teljes nyomor sajátos átérzésével és megértésével, felébreszteni szánalmukat, felkelteni rokonszenvüket, de féltem, hogy felújítom feleségem haragját. Úgy látszott, ki van adva a jelszó, hogy nem illik tudomást venni, hogy meg kell feledkezni ez eseményről, bár biztos, hogy egyikünk se gondolt másra.
Annál mélyebben meghatott, hogy alig egy óra múlva, mikor már mindnyájan lefeküdtek s Amélie is magamra hagyott, a csöpp Charlotte egyszerre csak kinyitotta a szobaajtót, felém tartott szépen-halkan, mezítláb és csak egy ingben, eztán a nyakamba ugrott és szilajul átölelt:
- Nem mondtam neked jóéjszakát.
Majd meg, halkan, s rámutatva apróka mutatóujjával a vakra, aki ártatlanul aludt s akit kíváncsiságában még egyszer meg akart nézni lefekvés előtt:
- Hát őt miért nem csókoltam meg?
- Megcsókolhatod majd holnap. Most már hagyjuk. Úgyis alszik, mondtam s kikísértem az ajtóig.
Aztán megint leültem és reggelig dolgoztam, olvasgatva és készülve legközelebbi prédikációmra.
Bizonyos, mondtam magamban (emlékszem rá), hogy Charlotte ma több szeretetet mutat, mint nálánál idősebb testvérei; dehát az ő korában nem ilyen volt-e mindegyik: még ez a nagy Jacques-fiú is, aki most oly távoli, oly tartózkodó... Az ember azt hinné gyöngédek, pedig csak hízelgők, mint a macskák.
Február 27.
A hóhullás az éjjel szűnt meg. A gyerekek boldogok, mert így, mint mondják, nemsokára az ablakon át lehet csak kimozdulnunk. Annyi biztos, hogy ma reggel az ajtót ki se tudtuk már nyitni s csak a mosókonyhán át járhatunk a szabadba. Tegnap még meggyőződhettem magam is, hogy a falu bővében van mindennemű élelmiszernek, mivel mostan jóidőre elszakadunk az emberiségtől. Igaz, nem ez az első tél, amely így elzár bennünket a külvilágtól, de nem hinném, hogy a hó valaha is ily áthatolhatatlan lett volna. Felhasználom hát az időt, hogy folytassam a megkezdett elbeszélést.
Mondtam, hogy akkor, mikor hazahoztam ezt a szegény nyomorékot, bizony nem nagyon kérdeztem, hogy és mint kap helyet a házban. Biztos voltam feleségem csekély ellenállásában; tudtam, milyen kevés helyünk van, s mily csekélyek a segélyforrásaink. Úgy cselekedtem, mint mindig: hajlamból is, elvből is, egy cseppet se törődve azzal a sok költséggel, amit e buzgalmammal okozhatok (amit egyébként mindenkor evangélium-ellenesnek is tartottam). Azonban mégsem ugyanaz, ha Istenre bízzuk magunkat, mint hogyha másra toljuk a terheinket. Csakhamar be kellett látnom, hogy Amélie vállaira igen nehéz terhet raktam, olyannyira nehezet, hogy eleinte egészen belezavarodtam.
Segítettem, ahogy tudtam, mikor a kislány haját vágta, amit jól láttam, máris undorral tett. De amikor meg is kellett mosdatni és tisztogatni, megint csak ő vesződött vele, egymagában; s beláttam, hogy a legsúlyosabb és a legkellemetlenebb gondok mindinkább Amélie-re hárulnak.
Egyébként azon a reggelen, egyetlen szóval se tiltakozott. Úgy látszott meggondolta magát éjjel, s végleg belenyugodott ebbe az újabb vesződségbe; sőt mintha öröme telt volna benne, s láttam, hogy még mosolyog is miután felöltöztette Gertrude-öt. A rövidre kopasztott fej, amelyet jól bekentem, fehér főkötőt kapott takaróul; a régi szennyes rongyokat meg, amelyeket Amélie a tűzbe dobott, Sarah viseltes ruhája s tiszta fehérneműje pótolta. A Gertude-nevet Charlotte választotta, s mindnyájan azonnal elfogadtuk, mivel az árva igazi nevét sem ő, sem mi nem ismertük, s azt se igen tudtam, hogy hol kutassam. Valamivel, úgy látszik, fiatalabb volt Sarah-nál, akinek kinőtt ruháit kényelmesen hordhatta.
E helyütt be kell vallanom azt a mélységes csalódást, amelybe az első napok élményei döntöttek. Ugyanis Gertrude nevelését egész regénynek képzeltem, de aztán a valóság nagyon is megtépázta a terveimet. A lány arcának közömbös, szinte tompa kifejezése, vagyis pontosabban szólva teljes kifejezéstelensége, forrásában megdermesztett minden rápazarolt jóakaratot. Egész nap a tűz mellett maradt, örökös védekező helyzetében, s mihelyt meghallott bennünket, s főleg ha közeledtek hozzá, vonásai egyszerre megkeményedtek; akkor nyertek csak kifejezést, amikor ellenkezést mutattak; ha pedig a figyelmét fel akarták kelteni, mindjárt nyögni, nyihogni kezdett, akárcsak az állatok. Ezt a furcsa duzzogást csakis evéskor hagyta abba, amikor magam szolgáltam ki, s amikor az ételre oly állati mohósággal rontott, hogy még csak nézni is kínos volt. S valamint a szeretetre viszontszeretet a válasz, e lélek makacs vonakvása, éreztem, ellenszenvvel tölt el engemet is. Igen, csakugyan, bevallom, hogy az első tíz napon már-már szinte kétségbeestem, sőt annyira elidegenedtem tőle, hogy őszintén sajnáltam első felbuzdulásomat s bántam, hogy egyáltalán idehoztam. S megtörtént az a furcsaság, hogy Amélie, győzelme tudatában az én nem titkolt csalódásom előtt, annál is inkább s annál jobb szívvel gondozta a nyomorékot, mennél jobban érezte, hogy énnekem terhemre van s hogy még a jelenléte is bosszant.
Itt tartottunk, amikor barátom, Martins doktor jött hozzánk Val Traversből, betérve egyik körútjáról, amelyet betegeinél szokott tenni. Igen élénken érdekelte, amit Gertrude-ről mondtam neki, s először szerfölött csodálkozott, hogy ennyire hátramaradt, mert hisz végre is csak vak volt; azonban megmagyaráztam neki, hogy a leány vakságához az öregasszony süketsége is hozzájárult, pedig hát egész haláláig csakis az viselt rá gondot, viszont sose szólt hozzá, s így a szegény teremtés teljes elhagyatottságban maradt. De a doktor meggyőzött arról, hogy ebben az esetben nincs okom kétségbeesésre; csakhogy nem jól kezdtem a dolgot.
- Te azonnal építenél, mielőtt szilárd földre találsz. Gondolj arra, hogy ez a lélek most még csupa zűrzavar, s még az alapvonalak is hiányoznak a felszínéről. Először egybe kéne fogni a tapintás és az ízlés néhány egyszerű benyomását, s mindegyikhez, mint valami címként, egy-egy hangot, egy szót kéne fűznöd, amiket az unalomig ismételnél előtte, míg aztán ő is mind megtanulná. Főképp arra kell vigyáznod, hogy ne haladj nagyon gyorsan; mindig egyazon órában foglalkozzál csak vele, és sohase sokáig...
- Egyébként - tette hozzá a doktor, miután az egész módszert részletesen ismertette - nincs ebben a dologban semmiféle boszorkányság. Nem is én találtam ki, s eddig már akárhányan alkalmazták. Nem emlékszel? amikor együtt jártunk filozófiára, tanáraink már akkor is hasonló esetet emlegettek, Condillac eleven szobrával kapcsolatban... Ha ugyan, javította ki magát mindjárt, ha ugyan az egészet nem egy pszichológiai lapban olvastam, később... Mindegy; foglalkoztatott a dolog, s jól emlékszem annak a szegény lánynak a nevére, akivel még Gertrude-nél is mostohábban bánt a sors, mert vak volt és süketnéma, s egy doktor vette magához, nem tudom melyik angol grófságban, a múlt század közepén. Laura Bridgeman-nek hívták. Ez a doktor naplót is írt, - neked is így kéne tenned, - a leány fejlődéséről, azaz inkább, eleinte, a saját erőfeszítéseidről. Napokon, sőt heteken át, örökösen két kis tárgyat, hol egy gombostűt, hol egy tollat adott a lány kezébe, aztán kitapintatta vele, egy vakoknak szánt nyomtatványon, az angol pin és pen szavak domborjegyét. Hetek múltak, eredmény nélkül. A test lakatlannak látszott. De a doktor nem csüggedt. Úgy éreztem magamat, meséli a feljegyzéseiben, mint aki egy mély és sötét kút kávája fölé hajlik, s a kezében kötelet lenget, vigasztalanul s reménykedve mégis, hogy talán majd akad egy kéz, amely belekapaszkodik. Mert abban, hogy valakinek ott kell lenni az örvény mélyén s el kell érni előbb-utóbb ezt a lengő kötelet, soha, egy percre sem kételkedett. És egy napon, valahára, valami mosolyt látott felderülni Laura érzéketlen arcán; abban a percben, azt hiszem, a szeretet és a hála könnyei öntötték el az arcát, s térdreesve mondhatott köszönetet Istenének. Laura hirtelen megértette nevelője szándékát; megmenekült! Ettől kezdve már figyelt; rohamosan fejlődött; csakhamar egyedül tanult, s igazgatónője lett később a vakok egyik intézetének - ha ugyan nem tévesztem össze mással... mert nemrég új esetekről adtak hírt, az újságok, versenyt csodálkozva azon, szerintem kissé ostobán, hogy az ilyen teremtések boldogok is lehetnek. Mert ez letagadhatatlan: minden ily befalazott lélek tökéletesen boldog volt még, s mihelyt kifejezhették maguk, mindjárt a boldogságukról meséltek. Az újságírók persze áradoztak, s mindenféle tanulságot vontak le a dologból, azoknak, akik panaszkodni mernek, jóllehet szerencsés "élvezői" mind az öt ép érzéküknek...
Itt, ennél a gondolatnál vitába szálltam Martins-nel, kapálóztam pesszimizmusa ellen, s nem tűrhettem semmiképp, hogy az öt érzék, mint a doktor mondta, inkább csak fájdalmunkra szolgáljon.
- Nem is így értem, tiltakozott, hanem csak azt akarom mondani, hogy a lélek a szépséget, jólétet és harmóniát könnyebben s szívesebben képzeli el, mintsem a sok zavart és bűnt, amelyek a világot bemocskolják, elrútítják, lealjasítják s darabokra tépik, s amelyekről az érzékek nemcsak hogy tudomást szereznek, hanem tőlük telhetőleg azon vannak, hogy növeljük is őket. Éppen ezért Vergilius "Fortunatos nimium"-ját szívesebben folytatnám azzal, hogy "si sua mala nescient", mint azzal, hogy "si sua bona norint", amit az iskolában tanítanak: boldogok volnának az emberek, ha nem kéne ismerniük a rosszat.
Aztán beszélt Dickens egy meséjéről, amelyet véleménye szerint, Laura Bridgeman példája sugallt; s megígérte, hogy elküldi, hamarosan. Négy nap múlva csakugyan meg is kaptam A Házi Tücsköt, s nagy élvezettel olvastam. Kissé hosszú, de helyenként patetikus történet ez, egy fiatal, vak lányról, akit apja, egy szegény játékszer-árus, a kényelem, a gazdagság s a boldogság illúziójával táplál; vagyis olyan hazugsággal, amit Dickens művészete kegyesnek iparkodik ábrázolni, de amire hál' Istennek, nem lesz szükségem Gertrude-del szemben.
Alig hogy a doktor elment, másnap már megpróbálkoztam a módszerével, s lelkesen követtem a tanácsait. Ma már bánom, hogy nem vezettem naplót, pedig lelkemre kötötte ezt is, Gertrude legeslegelső s homállyal küzdő lépteiről, amelyeket magam is csak tapogatózva kísértem. A legelső hetekben több türelem kellett, mint bárki hinné, nem csupán az idő miatt, amit ez az első nevelés kívánt, hanem a szemrehányásokért is, amelyek emiatt értek. Nem szívesen árulom el, hogy e szemrehányások Amélie ajkáról fakadtak; egyébként beszélhetek róluk, mert hisz semmi haragot, se neheztelést nem hagytak hátra, - amiről itt ünnepélyes tanúságot is teszek, az esetre, ha későbben ő is olvasná e lapokat. (Nem tanítja-e Krisztus is minden sértés megbocsátását, és pedig az elveszett juh parabolája után, azonnal?) Többet mondok: még amikor legjobban fájtak is a gáncsai, akkor se haragudhattam rá azért, hogy nem nézi jó szemmel a Gertrude-del töltött sok időt. Inkább azt vettem tőle zokon, hogy egy csöpp bizalma se volt fáradozásaim sikerében. Igen, ez a hitetlenség, ez fájt nekem a legjobban; de azért ez se csüggesztett el. Hányszor hallottam tőle, ismételten: "Ha legalább valami eredményre juthatnál..." S szentül meg volt győződve arról, hogy minden munkám hiábavaló; így aztán igen érthető, ha nem találta illendőnek, hogy erre a feladatra annyi időt fordítok, mikor, véleménye szerint, jobban is felhasználhatnám, egyébre. S ha Gertrude-del foglalkoztam, mindig előhozakodott azzal, hogy valaki, vagy valami fontosabb is vár reám, s hogy Gertrude-re pazarlom azt az időt, amit másnak vagy másoknak kellett volna szentelnem. Amellett meg, azt hiszem, holmi anyai féltékenység is hevítette, mert nem egyszer mondogatta: "A tulajdon gyerekeiddel sose törődtél ennyire." Amiben igaza is volt; mert, ámbár szeretem a gyerekeimet, sose hittem, hogy oly sokat kéne velük foglalkoznom.
Már több ízben tapasztaltam, hogy oly lelkek, kik magukat mélységesen keresztyéneknek tartják, alig-alig akarják elfogadni az elveszett juh példázatát. Hogy a nyáj egy-egy juha, külön, értékesebb lehessen pásztorának, mint az egész maradék nyáj, együttvéve, - a megértés e magasára semmiképp se hajlandók fölemelkedni. S ezeket a szavakat: "Ha valakinek száz juha van s egy azok közül eltévelyedik, vajon a kilencvenkilencet nem hagyja-e fenn a hegyen, s nem megy-e megkeresni azt, amelyik eltévelyedett?" - ezeket a szeretettől oly ragyogó szavakat, ha őszintén mernének szólni, a legesleglázítóbb igazságtalanságnak nyilvánítanák.
Gertrude első mosolya minden bajért megvigasztalt s százszorosan kárpótolt fáradozásomért. Mert "ha a pásztor megtalálja ezt az eltévelyedett juhot, bizony mondom tinéktek, inkább örvendezik azon, mint a kilencvenkilencen, amely el nem tévelyedett." Igen, valóban mondhatom, soha egy gyermekem mosolygása nem keltett oly mennyei örömet bennem, mint amit ott láttam felpirulni ezen a márványmerev arcon, egy reggel, mikor egyszerre csak érteni s követni látszott mindent, amire annyi sok nap óta siker nélkül tanítgattam.
Március 5. Felírtam e napot, akár egy születési dátumot. Nem is holmi mosoly volt ez, hanem teljes színváltozás. Vonásai hirtelen megelevenedtek; olyan volt ez, mint valami váratlan megvilágosodás, akárcsak fenn, az Alpokon, az a hajnal-előtti bíborsugár, amely a havas hegytetőn, vibrálva űzi el az éjszakát; vagy mint egy titkos színjáték; s eszembe jutott a bethesdai tó is, mikor angyal száll reá s felzavarja szunnyadó vizét. Elbűvölve bámultam Gertrude angyali arckifejezését, mert úgy láttam, hogy e percben nem annyira az értelem, mint inkább a szeretet szállotta meg. És akkor a hálának oly mély heve buzdult fel bennem, hogy úgy éreztem, Istennek szántam e szép homlokra forradó csókomat.
Amily nehéz volt eljutnom ehhez az első eredményhez, oly gyors volt ezután a haladás. Ma már bajosan emlékezem a bejárt út állomásaira; olykor szinte azt éreztem, hogy Gertrude mintegy szökellve halad, fittyet hányva a lassú módszereknek. Emlékezem, hogy eleinte a dolgok változatossága helyett inkább a tulajdonságaikat emlegettem; a meleget, a hideget, a langyost, az édeset, a keserűt, az érdest, a könnyűt, a hajlékonyt... azután a mozgásokat: elmozdítani, közelíteni, felemelni, keresztbe tenni, lefektetni, összekötni, szétszórni, összegyűjteni és a többi... S csakhamar, félrevetve minden módszert, beszélgetni kezdtem vele, s nem is igen törődtem azzal, hogy az esze követ-e; inkább lassan s késztetőn, rávettem, hogy kedvére kérdezősködjék. Bizonyos, hogy míg magára hagytam, az esze tovább dolgozott; mert ha visszatértem hozzá, mindig új bámulattal láttam, hogy az éj, amely körülveszi, egyre jobban világosul. Ugyanígy győz, mondtam magamban, a tavasz langy levegője s kitartása a tél fölött. Hányszor, de hányszor bámultam a hóolvadás sajátos módját: mint hogyha a hótakaró alulról vékonyodna, lassankint, míg a felszín egyre a régi marad. Amélie minden télen becsapódik s mindannyiszor kijelenti: a hó egy csöppöt sem változott; azt hisszük, hogy még most is vastag, amikor egyszerre csak enged és hirtelen, helyről-közre, szabad utat enged az életnek.
Féltem, hogy Gertrude elsatnyulhat, ha mint valami öregasszony, egyre a tűz mellett gubbaszt; kezdtem hát a szabadba vinni. De csak akkor mert sétálni, ha a karomba kapaszkodhatott. Meglepetése s félelme, mihelyt csak elhagyta a házat, megértette velem szó nélkül is, hogy még eddig sohase volt Isten szabad ege alatt. A kunyhóban, ahol rátaláltam, éppen csak enni adtak neki, inkább hogy éhen ne haljon, mintsem hogy valóban éljen. Egész homályló világa négy fal közé volt szorítva, abban az egy szobában, amelyet sose hagyott el egy percre se; legfeljebb nyári napokon a küszöbig merészkedett, mikor tárva maradt az ajtó a napfényes világra. Mesélte később, hogy amikor a madarak énekét hallotta, azt is tiszta fénynek vélte, mint az arcát és kezeit cirógató meleget, s anélkül hogy bármeddig is gondolkozott volna rajta, természetesnek találta, hogy a meleg levegő énekeljen, akár a víz, ha forrni kezd a tűzön. Valójában sem ezzel, sem egyébbel nem törődött, s valami mély zsibbadtságba merülve élt mindig, amíg csak foglalkozni nem kezdtem vele. Emlékszem, ma is emlékszem, sose szűnő ujjongására, mikor megtanulta tőlem, hogy ezek a vékonyka hangok eleven lényekből ömledeznek, amelyeknek nincs is egyéb gondjuk, mint hogy érezzék s kifejezzék a természet szétáradó örömét. (E naptól fogva kezdte mondogatni: Oly víg vagyok, mint a madár.) S mégis, az a gondolat, hogy ezek a röpke dalok oly látvány ragyogását mesélik el amelyet ő sose láthat, mélára hangolta a kedvét.
- Csakugyan olyan szép a föld, mint a madarak mesélik? Miért nem beszélnek erről többet? Miért nem meséli el nekem? Attól fél, hogy fájdalmat okoz, mivelhogy úgysem láthatom? Ne higgye. Olyan jól hallom a madarakat; azt hiszem, hogy megértek mindent, amit egymás közt mondanak.
- Akik látnak, Gertrude-öm, nem értik őket oly jól, mint te, - feleltem, abban a hitben, hogy így megvigasztalom.
- És a többi állatok, mondta, hát azok miért nem énekelnek? A kérdései akárhányszor megleptek, sőt zavarba hoztak, mivel így arra kényszerített, hogy olyasmin törjem a fejem, amibe egészen eddig gondolkodás nélkül belenyugodtam. Így vettem észre legelőször, hogy minél otrombább egy állat, s minél közelebb él a földhöz, annál szomorúbbnak látszik. Ezt talán magyarázni is próbáltam; s szóltam neki a mókusról és bohókás játékairól.
Akkor meg azt kérdezte, hogy csak a madarak repülnek-e?
- A pillangók is, feleltem neki.
- És azok is énekelnek?
- Másképpen mondják el az örömüket. Színekkel van a szárnyaikra írva... S lefestettem előtte a pillangók tarkaságát.
Február 28.
Vissza kell fordulnom a múltba; tegnap nagyon is előrementem.
Hogy Gertrude-öt taníthassam, előbb meg kellett tanulnom a vakok külön ábécéjét; de ő csakhamar ügyesebb lett e furcsa írás kibetűzésében, amely az én számomra eléggé fáradságos is volt, s amelyet inkább a szememmel, mint a kezemmel követtem. Egyébként nemcsak én tanítottam. Eleinte örültem, hogy segítségem akadt e gondban; a községben sok dolgom van, mert a százfelé szórt házak messze utakra kényszerítenek, mikor sorra kell látogatnom a szegényeket és a betegeket. Jacques valahogy módját ejtette, hogy kitörje korcsolyázás közben a karját, mialatt itthon volt velünk, a karácsonyi szünidőben, - mert közben már Lausanne-ban is járt, ahol megkezdte tanulmányait s ahol beiratkozott a teológiai fakultásra. A csonttörés nem volt súlyos, s Martins, akit rögtön hivattam, könnyen rendbe tudta hozni, sebészi segítség nélkül; de mivel vigyázatra volt szükség, Jacques egy ideig itthon maradt. Hirtelen, bár addig meg se látta, érdeklődni kezdett Gertrude iránt, s velem együtt tanítgatta az olvasás elemeire. Körülbelül három hétig segédkezett e munkámban, addig míg teljesen fel nem épült, s ez alatt az idő alatt Gertrude szemmel láthatóan haladt. Valami rendkívüli hév sose hagyott neki nyugtot. Ez a tegnap még zsibbadt ész már legelső lépteinél s mielőtt járni tanult volna, egyszerre csak rohanni kezdett. Bámulom azt a könnyűséget, amellyel gondolatait megformálta, s még inkább azt a gyorsaságot, amellyel e gondolatokat kifejezte, éspedig nem gyermekmódra, hanem máris szabatosan, képekkel telítve minden eszmét, éppolyan váratlanul, mint tetszetősen, azoknak a dolgoknak a révén, amelyeket maga is ismert, vagy amikről csak beszéltünk s amiket le is írtunk neki, ha nem tudtuk közvetlenül kezeügyébe helyezni; mert amit el nem érhetett, annak magyarázatára fogható és érezhető dolgokhoz kellett folyamodnunk, távolságmérők módjára.
De azt hiszem fölösleges ez oktatás kezdeteiről szólnom, hisz bizonnyal szerepelnek mindegyik vak oktatásában. Így például azt gondolom, hogy a színek kérdése minden egyes tanítót ugyanabba a zavarba hozott. (S éppen ezzel kapcsolatban azt a megfigyelést tettem, hogy az Evangéliumban sehol sincs szó színekről.) Nem tudom, hogy más tanítók hogyan oldták meg ezt a kérdést; jómagam megneveztem neki a prizma minden egyes színét, a szivárvány színeinek sorrendjében; s beláttam, hogy a képzelete nem tud különbséget tenni az árnyalati minősége s aközött, amit, ha nem csalódom, a festők "valeur"-nak hívnak. Alig tudta megérteni, hogy minden szín hol sötétebb, hol meg világosabb is lehet és hogy egymás között is végtelen változatosságban keverednek. Semmi se izgatta jobban s erre mindig visszatért.
Közben alkalmam nyílt arra, hogy bevigyem Neuchâtel-be, ahol egy hangversenyt is hallhatott. A hangszerek szerepéről rátérhettem a színek kérdésére. Hangsúlyoztam Gertrude előtt a kürtök, a fafúvók és a vonós hangszerek különbségét, s azt, hogy más-más zengzettel bár, s kisebb-nagyobb hatóerővel, de a maga sajátos módján mindegyik képes kifejezni a hangok teljes fokozatát, a legmélyebbtől a legmagasabbig. Már most kértem képzelje el, ugyanígy a természetben a piros és a narancs színt, a kürtökhöz és a trombitákhoz hasonlóan, viszont a sárgát és a zöldet a hegedűkkel, gordonkákkal s nagybőgőkkel rokonítva; a kékre s a violaszínre a fuvolák, a klarinétok és az oboák emlékeztessék. Akkor eddigi kételyeit valami belső ujjongás követte:
- Milyen szép lehet! ismételte.
Majd hirtelen:
- Dehát a fehér? Nem értem, mihez hasonlíthat a fehér...
Mindjárt láttam, mily ingatag ez az én egész hasonlatom:
- A fehér, próbáltam magyarázni, az a legvilágosabb véglet, ahol ahány tónus csak van, valamennyi egybeolvad, míg viszont a fekete a legsötétebb végletünk. - De ez nem elégített ki sem engem, sem Gertrude-öt, aki mindjárt megjegyezte, hogy mélységben s magasságban a fúvók, hegedűk és kürtök egyaránt különbözők maradnak. Hányszor kellett, mint akkor is, elhallgatnom zavaromban, valami új hasonlatot keresve az elmémben.
- Hát akkor, válaszoltam végre, képzeld el a fehéret, mint valami teljesen tisztát, valamit, ami nem is szín már, hanem csupa fényesség; a fekete ezzel szemben olyannyira telítve van színnel, hogy egészen sötét tőle...
Ezt a beszédtöredéket inkább csak azért említem, hogy egy példával szolgálhassak oly gyakori nehézségeimről. Az volt a jó Gertrude-ben, hogy a látszat kedvéért sose tett úgy, mintha megértene; pedig hány oly ember van, aki így az értelmét hamis vagy bizonytalan adatokkal tömi tele, aminek aztán az az eredménye, hogy minden okoskodása hibás. Amíg Gertrude valamiről nem alkotott világos képet, addig állandó zavarban s nyugtalanságban gondolt csak reá.
A fentebb mondottakra nézve egyre nehezebb lett a dolgom, mivel Gertrude elméjében a melegség és a fény szorosan egybetartozó fogalmak voltak, s csak a legnagyobb vesződséggel tudtam a kettőt szétválasztani.
Ilymódon tapasztaltam egyre, mintegy Gertrude-ön keresztül, a látható világnak s a hangok világának különbségét s azt, hogy mily mértékben sántít minden olyan hasonlat, amit a kettő között vonnak.
Február 29.
A sok hasonlat eltérített attól, hogy beszámoljak Gertrude nagy öröméről, amelyet a neuchâteli hangversenyen élvezett. A zenekar épp Beethoven Pastorale-ját játszotta. Azt mondom "épp" azt játszotta, mert hisz könnyen érthető, hogy nincs még egy zenemű, aminek az ismerete kívánatosabb lehetne Gertrude-nek. Már rég elhagytuk a termet, mikor Gertrude még mindig hallgatott, kábultan az elragadtatástól.
- Lehetséges, szólalt meg végre, hogy az, amit látnak is oly szép?
- Olyan szép, mint micsoda? kedves.
- Mint ez a "patakparti jelenet".
Nem feleltem neki mindjárt, mivel arra gondoltam, hogy a beethoveni mű mondhatatlan harmóniái a világot nem olyannak festik, mint amilyen, hanem amilyen lehetett volna, amilyen ma is lehetne a rossz nélkül és a vétek nélkül. Sose mertem még Gertrude-nek a rosszról, a vétekről, a halálról beszélni.
- Akik látnak, mondtam végre, nem ismerik a boldogságukat.
- De én, én, a világtalan, kiáltott fel azonnal, ismerem már a hallás boldogságát.
Hozzám simult járás közben, s a karomra nehezedett, mint a kisgyermekek szokták:
- Tiszteletes, érzi-e, mondja, hogy én milyen boldog vagyok? Nem, nem azért mondom, hogy örüljön. Nézzen csak rám: nem látszik-e az arcon, ha nem igaz amit mondunk? Én ezt a hangról ismerem meg. Emlékszik-e arra a napra, amikor azt mondta, hogy nem sír, azután hogy a nénike (így nevezte Gertrude a feleségem) szemérehányta, hogy érte semmit sem tesz; s hogy én akkor felkiáltottam: Tiszteletes, hazudik! Óh, rögtön éreztem a hangján, hogy nem mondott igazat; nem kellett az arcához érnem, mégis tudtam, hogy könnyezett. S mégegyszer mondta, hangosan: nem, nem kellett az arcához érnem, - amitől elpirultam kissé, mivel még a városban voltunk s a járókelők utánunk néztek. De Gertrude így folytatta:
- Énvelem, lássa, tiszteletes, nem szabad ilyesmit elhitetni. Először mert csúnyaság volna megtéveszteni egy vakot... És aztán, mert úgyse használna, tette hozzá nevetve. Mondja, tiszteletes uram, ugye maga sem boldogtalan?
A kezét az ajkamhoz vittem, hogy vallomás nélkül is éreztessem vele a valót, - azt, hogy tőle származik boldogságom egyik része, s így feleltem:
- Nem, Gertrude, nem vagyok boldogtalan. Miért is volnék boldogtalan?
- De hiszen hányszor sír?
- Igen, már sírtam egynéhányszor.
- De azóta nem, hogy mondtam?
- Nem, azóta nem sírtam.
- És nem is volt síró kedve?
- Nem, Gertrude, nem.
- S mondja... egyszer se fordult elő, hogy azóta hazudni akart nekem?
- Egyszer se, kedves.
- Meg meri-e ígérni, hogy ezentúl sose csap be?
- Megígérem.
- Hát akkor mondja meg, de mindjárt: Szép vagyok-e?
Ez a hirtelen kérdése annál is inkább meghökkentett, mivel mind a mai napig tudomást sem akartam venni Gertrude szembeszökő szépségéről; amellett meg teljességgel fölöslegesnek tartottam, hogy ő maga is tudjon róla.
- Mire való azt tudnod? mondtam neki.
- Ez, ez már az én gondom, válaszolta. Azt szeretném megtudni, hogy... hogyan is mondta csak előbb?... hogy nem szólok-e hamisan ebben a nagy szimfóniában. És hát ki mástól kérdhetném ezt, ha nem a tiszteletestől?
- Egy papnak más gondja van, mint az arcok szépsége, - védekeztem, ahogy tudtam.
- De miért?
- Mert elég neki a lelkeknek szépsége.
- Jobb szeretné, ha azt hinném, hogy csakugyan csúnya vagyok, felelte kedves duzzogással; úgy, hogy nem türtőztetve magam, felkiáltottam:
- Gertrude, hiszen tudja, hogy szép.
Hallgatott és egész arca komoly kifejezést öltött, s egészen hazáig így is maradt.
Idehaza, Amélie mindjárt módját ejtette annak, hogy éreztesse mennyire nem helyesli ezt a neuchâteli kirándulást. Előzőleg is szólhatott volna; de csak hagyta, szó nélkül, hogy elmenjünk, Gertrude is meg én is tűrve mindent, amint szokta, s fenntartva magának azutánra a szemrehányás teljes jogát. Egyébként, pontosabban szólva, nem is tett semmi szemrehányást; de még a hallgatása is vádoló volt; mert hisz, mindenekelőtt, nem lett volna-e természetes, hogy érdeklődjék a hangverseny felől, mivel tudta, hogy Gertrude-öt emiatt vittem Neuchâtelbe; s nem növelte volna-e a lány örömét az az érzés, hogy mások is törődnek az ő élvezetével? Amélie igaz, nem hallgatott, azonban mintegy szántszándékkal, csupa közömbös témáról beszélt; és csak este, amikor a kicsik már mind lefeküdtek, s végre felszólíthattam s kérdőre vontam szigorúan:
- Haragszol tán, hogy Gertrude-öt elvittem a hangversenyre? - akkor kaptam csak annyi választ tőle:
- Azt, amit őérte teszel, sose tetted volna a tiéidért.
Mindig hát ugyanaz a gáncs, mindig a régi konokság, amely nem tudja megérteni, hogy mint a példázatban látjuk, nem az odahaza maradt, hanem a megtérő gyermeket ünneplik; és aztán fájt, hogy nem vette számba Gertrude világtalanságát, Gertrude-ét, aki nem várhatott semmiféle más ünnepet. S amellett, ha a gondviselés jóvoltából, szabad lehettem éppen aznap, állandó elfoglaltságom ellenére, Amélie szemrehányásai annál igaztalanabbul értek, mert tudta, hogy a gyermekeket más-más munka tartja fogva, s hogy jómaga oly kevéssé élvezi a muzsikát, hogy ha mindig szabad volna s ha csak a kapuig kéne mennie, még akkor se igyekezne semmiféle hangversenyre.
Még inkább fájt, hogy Amélie Gertrude előtt mondta mindezt; mert hiába vontam félre, úgy felemelte a hangját, hogy Gertrude is meghallotta. Nem is annyira szomorúnak, mint inkább dühösnek éreztem magam, s amikor Amélie pár perc múlva magunkra hagyott bennünket, odamentem Gertrude-höz, kezembe fogtam vékony kis kezét s az arcomig emelve így szóltam:
- Látod! ezúttal nem is sírtam!
- Nem; ezúttal rajtam a sor, mondta és iparkodott mosolyogni; s szép arcát, amint rám emelte láttam, hogy elöntik a könnyek.
Március 8.
Amélie-nek csak egy módon járhatok a kedvére, - hogyha óva tartózkodom minden neki nem tetsző dologtól. Nem tűri a szeretetnek semmiféle tényleges bizonyságát. Pedig hogyha sejtené, mennyire megszűkítette már az életemet! Óh, csak adná az úristen, hogy valami nehezet is követelne egyszer tőlem! Mily örömmel vállalnám érte a veszedelmeset, a vakmerőt! De szinte azt hinné az ember, hogy irtózik a szokatlantól; s a haladás, az élet útján nem jelent neki egyebet, mint a régi napoknak hasonló napokkal való növelését. Nem kíván s nem fogad el tőlem semmiféle új erényt, sem az elismert erények mértéktelen megnövekedését. Nyugtalanul, sőt bizonyos rosszallással tekint arra, aki mást kér a keresztyén hittől, mint az ösztönök megszelídítését.
Meg kell vallanom még azt is, hogy mikor Neuchâtal-ban voltam, bizony egészen elfeledtem Amélie megbízását a rövidárusnénál, és így nem hoztam el neki a megígért doboz cérnát. De utána jobban is haragudtam önmagamra, mint ahogy ő haragudott volna énrám; annál inkább, mert fogadtam, hogy nem feledkezem el róla, mivel tudtam különben is, hogy "aki hű a kis dolgokban, hű marad a nagyokban is", - s féltem, hogy e feledségből százfélére következtethetne. Sőt inkább azt szerettem volna, ha szemrehányást tesz e dologért, mert ebben a tekintetben határozottan hibás voltam. De mint annyiszor előfordul, a csak képzelt sérelem erősebb volt a valóságos vádnál: óh, mily szép lenne az élet, s ínségünk mily tűrhető, hogyha szépen beérnénk az igazi bajokkal, s nem hallgatnánk rémképekre, s elménk szörnyszüleményeire... De itt, akaratom ellen, olyasmiket jegyzek fel, amik inkább illenének egy prédikáció témájául (Lukács XII. 29. "Ti se kérdezzétek hát, mit egyetek, vagy mit igyatok; és ne kételkedjetek"). Itt, ebben a füzetben, Gertrude lelki és erkölcsi fejlődését vázolom. Visszatérek hát a tárgyra.
Azt hittem, hogy e fejlődést lépésről-lépésre követhetem, s éppen ezért fogtam hozzá ezzel a részletességgel. De nemcsak hogy időm sincs a pontos és fokozatos feljegyzéshez, hanem ma már roppantul bajos lenne a láncszemek hiánytalan egybefűzése. A mesélés magával ragadt, már kezdetben számot adtam egy-egy megjegyzésről vagy társalgásról, amit sokkal későbben hallhattam csak Gertrude-től, s az, akinek e lapok véletlenül a kezébe kerülnek, bizonyosan csodálkozna, hogy mindjárt a legelején ilyen szabatosan beszél s ilyen értelmesen okoskodik. Igaz, hogy a fejlődése minden számítást meghazudtolt; akárhányszor elbámultam azon a páratlan gyorsaságon, amellyel csak úgy habzsolta a neki nyújtott szellemi táplálékot és amit csak megkaparíthatott, magáévá téve mindent, a befogadás és a megérlelés úgyszólván állandó folyamatában. Meglepetve figyeltem, amint szinte szünet nélkül megelőzte vagy túlszárnyalta gondolataimat, s olykor alig ismertem rá, egyik beszélgetéstől a másikig.
Pár hónap múlva meg se látszott, hogy az esze oly sokáig szunnyadt. Sőt inkább máris eszesebb volt, mint a legtöbb fiatal lány, akiknek az értelmét nagyon is leköti a külvilág, s akiknek léha szeszélyeik legjobb figyelmüket is elnyelik. Azonkívül azt hiszem lényegesen idősebb volt, mint amilyennek tartottuk. Mintha még a vakságát is hasznára akarta volna fordítani, - olykor már-már kétkedtem, hogy vajon e fogyatkozása nem vált-e sok szempontból az előnyére. Akaratom ellenére egybevetettem Charlotte-tal, akit olykor kihallgattam iskolai leckéiből, s látva, hogy a figyelmét a legkisebb légy is leköti, megtörtént, hogy így gondolkoztam: "Mégis csak jobban hallgatna rám, ha nem látna semmit se!"
Azt nem is kell mondanom, hogy Gertrude csak úgy falta a könyveket; de mivel a gondolatát lehetőleg követni óhajtottam, jobb szerettem ha nem olvas oly sokat - legalább is nálam nélkül - s legkevésbé a Bibliát, ami protestáns szemmel nézve igen furcsának tetszhetik. Erre majd még rátérek; de mielőtt belefognék egy ily fontos témába, hadd szóljak egy kis esetről, ami a muzsikával kapcsolatos, s ami, hogyha jól emlékszem, kevéssel a neuchâteli hangverseny után történhetett.
Igen, ez a hangverseny három héttel előzte meg a nagy nyári szünidőt, amikorra Jacques fiam is hazajött a városból. Közben többször megtörtént, hogy Gertrude-öt a kápolnában, a kis harmóniumhoz ültettem, amelyen istentiszteletkor Gertrude mostani pártfogója, Louise de la M. kisasszony játszik. Louise akkor még nem kezdte el Gertrude zenei oktatását. Szeretem a muzsikát, de nem sokat értek hozzá, s nem is igen éreztem, hogy meg tudnám tanítani, amikor a billentyűk elé, Gertrude közelébe ültem.
- Nem, nem, hagyjon, mondta Gertrude, az első kísérletezések után. Jobb szeretnék egyedül játszani.
S otthagytam, annál is inkább, mivelhogy a kápolnát nem tartottam illőnek arra, hogy kettesben bezárkózzunk, részben a szent hely iránti tiszteletből, részben mert féltem a mendemondáktól, - bár rendszerint iparkodtam tudomást se venni róluk; de ebben az esetben őróla van szó, nemcsak rólam. Amikor egy körutam erre a tájékra hívott, elvittem a kápolnáig s ott hagytam sokszor óraszámra, aztán hazafelé menet, mégegyszer betértem érte. Ilyenkor, figyelve, türelemmel, új harmóniákat keresgélt, s így találtam mindig, este, mintegy gyönyörbe merülve, valami elragadó összhangzásban.
Augusztus egyik első napján, talán alig egy féléve, nem találtam odahaza azt a szegény özvegyasszonyt, akinek némi vigasztalást szándékoztam nyújtani, ezért hát visszatértem a kápolnába, hogy hazavigyem Gertrude-öt; nem tudta, hogy ilyen hamar érte jövök, s végtelenül meglepett, hogy Jacques-t is ott találtam. Nem hallották meg, hogy jövök, mert az orgona hangjai minden kis zajt túlharsogtak. Nem szokásom kémlelődni, de Gertrude-nak minden dolga közel ér a szívemhez: elhalkítva lépteimet, loppal osontam fel a lépcsőn, amely a szószékre vezet; kitűnő megfigyelő-állomás. Meg kell mindjárt mondanom, hogy mialatt itt rejtőztem, egyetlen szót sem hallottam, amit akár Jacques, akár Gertrude nem mondhattak volna énelőttem. Viszont egészen egymás mellett ültek, sőt Jacques nem egy alkalommal a lány kezét is a kezébe fogta, hogy az ujjait vezesse a harmónium billentyűin. Nem volt-e már az is furcsa, hogy Gertrude a fiúnak minden egy megjegyzését meghallgatta, s irányítást fogadott el, bár régebben azt mondta, hogy jobb szeret egyedül játszani? Megvallom, a kelleténél jobban szégyelltem magam előtt, hogy annyira meglepett és elszomorított a dolog, s már-már közbe akartam lépni, amikor Jacques egyszerre csak előhúzta a zsebóráját.
- Ideje, hogy itt hagyjalak, mondta; apám mindjárt visszajön.
Akkor ajkához emelte Gertrude engedékeny kezét; aztán elment. Pár perc múlva zajtalanul lesurrantam megint a lépcsőn, s úgy nyitottam ki az ajtót, hogy Gertrude is hallhassa, s hogy azt higgye, most jövök.
- Nos Gertrude! Hát mehetünk-e? Hogyan szól az orgona?
- Most már szebben, válaszolta legtermészetesebb hangján; máma igazán haladtam.
A szívemet mélységes szomorúság fogta el, de az imént mondottakra sem ő, sem én nem tettünk célzást.
Odahaza alig vártam, hogy négyszemközt maradjak Jacques-kal. Amélie, Gertrude és a kisgyerekek legtöbbnyire igen korán, vacsora után lefeküdtek, s hagyták, hogy mi magunkban a könyvek mellett virrasszunk. Ezt a pillanatot vártam. De, hogy szólnom kellett hozzá, a szívem úgy tele lett, s oly zavaros érzésekkel, hogy ehhez a fájó ponthoz nem tudtam, vagy nem mertem hozzányúlni. Ő törte meg hirtelen a csöndet, bejelentve elhatározását, hogy a nyári szünidőt végig idehaza tölti. Néhány nappal azelőtt még egy alpesi útra készült, amelyet én is, Amélie is igen melegen támogattunk; tudtam azt is, hogy akit útitársnak szemelt ki, T. barátja máris várja; világos volt hát előttem, hogy ez a gyors fordulat némi kapcsolatban lesz majd a templomi jelenettel. Kezdetben mélyen felháborodtam, de féltem ha kitörök, Jacques végképpen elszakad tőlem, féltem, hogy még megbánhatnék bizonyos nagyon heves szavakat, ezért hát türtőztettem magam s amily közvetlenül csak tudtam, így feleltem:
- Azt hittem, T. számított rád.
- Óh, mondta Jacques, nem volt egészen biztos, és aztán könnyen kap helyettest. Itthon épp oly jól pihenek, mint akár az Oberlandban, s azt hiszem, hogy az időmet jobbra is fordíthatom, mint hegymászásra.
- Szóval, mondtam, találtál foglalkozást.
Rám tekintett, érezte a hangomban rejlő iróniát, de mivel nem tudta még az okát, így felelt fesztelen arccal:
- Tudja apám, hogy a könyvet jobb szeretem a hegymászó botnál.
- Tudom, fiam, s ezúttal én néztem rá kitartón; de mit gondolsz, a harmónium-leckék nem vonzanak-e jobban, mint a könyvek?
Érezhette, hogy elpirul, mert a kezét hirtelen a homlokára tapasztotta, mintha a lámpa fénye ellen akarna védekezni. De aztán mindjárt magához tért, s oly hangon, amit szívesebben hallottam volna reszketőbbnek:
- Ne vádoljon nagyon, apám. Nem az volt a szándékom, hogy bármit is eltitkoljak, és nem sokkal előzi meg az én önkéntes vallomásomat.
Olyan megfontoltan beszélt, mintha csak könyvet olvasna, s oly nyugodtan fejezte be minden egyes mondatát, mintha nem is róla volna szó. Ez a roppant önuralom végképpen elkeserített. Érezve, hogy félbeszakítom, fölemelte a kezét, mint hogyha csak azt mondta volna: nem, nem, majd aztán beszéljen, előbb hadd végezzek én; de megfogtam s megráztam a karját:
- Semhogy még itt felzavard Gertrude tiszta, gyermeki lelkét, kiáltottam szilajul, óh! bár ne is látnálak többé. Nincs szükség itt vallomásra! Micsoda csúf elvetemültség, visszaélni egy szegény lány vakságával, naivságával, tiszta ártatlanságával! sose hittem volna, hogy képes vagy rá; s még ezzel a gyűlöletes hidegvérrel beszélsz róla!... Idehallgass: Gertrude-re én vigyázok, s egy nappal se tűröm tovább, hogy szólj hozzá, hogy megérintsd, vagy hogy akár csak lássad is.
- De apám, válaszolta Jacques ugyanazon a nyugodt hangon, ami az őrjöngésig feldühített, elhiheti, hogy Gertrude-öt én se tisztelem kevésbé apámnál. Különös módon csalódik, ha azt gondolja, hogy valami megrovandót találhat nem mondom csak a magatartásomban, hanem a szándékaimban is és a szívem legmélyén. Szeretem Gertrude-öt, de tisztelem is, amennyire csak szeretem. Én is elvetemültnek tartom, aki megzavarja a lelkét, s visszaél vakságával és tisztaságával. Azután azt bizonygatta, hogy Gertrude-nek támasza, barátja, férje akar lenni; hogy eddig csak azért nem szólt, mert még nem döntött, elveszi-e; hogy Gertrude sem ismeri még ezt a legújabb döntését és hogy ezt mindenekelőtt velem akarta közölni. - Íme, mondta befejezésül, ezt a vallomást kellett tennem és higgye meg, édesapám, nincs semmi más gyónnivalóm.
Elképedve hallgattam ezeket a szavakat. Mialatt Jacques-ra figyeltem, hallottam hogyan ver a halántékom. Nem készültem egyébre, mint csupa szemrehányásra, s minél jobban megfosztott a méltatlankodás jogától, annál inkább éreztem, hogy mennyire tehetetlen vagyok, úgyhogy mire elhallgatott, nekem se volt mit mondanom.
- Menjünk aludni, szóltam végre, eléggé hosszú hallgatás után. Fölkeltem s kezemet Jacques vállára helyeztem. Holnap reggel majd megmondom, mit gondolok minderről.
Legalább azt mondja meg, hogy már nem neheztel rám.
- Gondolkoznom kell még egy éjjel.
Amikor másnap találkoztunk, úgy néztem rá, mintha először látnám. Észrevettem hirtelen, hogy fiam már nem gyerek, hanem fiatalember; addig, amíg gyereknek néztem, szerelmét, amelyen rajtakaptam, szörnyűségesnek tarthattam. De éjszaka meggyőztem magam arról, hogy épp ellenkezőleg, nagyon is mindennapos és természetes. Viszont akkor hogyan történt, hogy ez csak fokozta a rosszkedvemet? Ennek kissé későbben jöttem csak a nyitjára. Addig is beszélnem kellett Jacques-kal s közölni vele a döntésemet. Már pedig valamilyen ösztön, oly biztos mint a lelkiismeret, azt sugallta, hogy ezt a házassági tervet mindenképp meg kell hiusítanom.
Jacques-kal a kert végéig mentem; s itt először azt kérdeztem tőle:
- Szóltál-e már Gertrude-nek?
- Még nem szóltam, válaszolta. Talán már érzi, hogy szeretem; de szóval még nem vallottam.
- Akkor hát ígérd meg nekem, hogy egyelőre nem is beszélsz róla.
- Megígértem apám, hogy szót fogadok; de szabad-e tudnom, miért?
Haboztam, mily érveket mondjak, mert nem tudtam, üdvös lesz-e épp azokat állítani sorba, amelyek tán legelőször jutnának eszembe. Valójában nem is az észre, hanem a lelkiismeretre hallgattam.
- Gertrude még igen fiatal, szóltam végre. Ne feledd, hogy még meg se konfirmálták. Tudod te is, hogy fájdalom, nem olyan mint a többi lányok és hogy soká késett a fejlődése. A legelső szerelmes szókra biztosan nagyon is fogékonyan, nagyon is bizakodón figyelne; éppen ezért nem is kéne ilyesmivel előhozakodnod. Gyávaság volna ott hódítani, ahol úgysem védekeznek; te pedig nem vagy gyáva, tudom. Azt mondod, hogy az érzelmeid semmiképp sem megrovandók; én vétkesnek tartom őket, mivelhogy még koraiak. Ha Gertrude nem óvatos, legyünk mi óvatosak helyette. Az egész a lelkiismeret dolga.
Különös szerencse Jacques-nál, hogy a megfékezésére elég ez a pár szimpla szó: "Hivatkozom a lelkiismeretedre", amit a gyermekkorában oly gyakran mondogattam neki. Elnéztem közben ezt a fiút, s arra gondoltam, hogy ha Gertrude látná, bizonyosan gyönyörködne ennek a nagy, nyúlánk testnek egyenes és hajlékony növésében, e szép, sima homlokban, ebben a nyílt tekintetben s ebben a még gyermekes, de máris komoly árnyalatú arcban. Hajadonfővel hallgatott rám, s hamvasszőke, hosszú haja fürtösen hullt a halántékára és a fülét is eltakarta félig.
- Erre akartalak még kérni, folytattam, s felkeltem a padról, ahol eddig mindketten ültünk: az volt, ugye a szándékod, hogy holnapután elutazol; kérlek, ne halogasd az indulást. Egy hónapig maradnál távol; kérlek, egy nappal se jöjj előbb. Rendben van?
- Igen apám, szótfogadok.
Úgy láttam, roppantul elsápadt, s még az ajka is fehér lett. De azt kellett képzelnem, hogy ha ily hamar szót fogad, szerelme se lehet olyan erős; s ez a megállapításom mondhatatlan megkönnyebbülésemre szolgált. Azonkívül e nagy fiú engedékenysége is jólesett.
- Ráismerek, mondtam neki halkan, az én szeretett gyermekemre; s felém vonva homlokon csókoltam. Jacques egy kissé hátrahőkölt; de ezen már nem akartam fennakadni.
Március 10.
A házunk oly parányi, hogy kénytelen-kelletlen kissé egymás nyakán élünk, ami hogyha dolgoznom kell, épp eléggé feszélyez, habár fenn az emeleten van még egy keskeny kis szobám, ahová visszavonulhatok s ahol a vendégeimet fogadhatom; főleg akkor feszélyez ez, mikor épp az enyéim közül szeretnék valakivel beszélni, négyszemközt anélkül, hogy a beszédnek nagyon is ünnepies jelleget kölcsönöznék, ami elkerülhetetlen lenne ebben a társalgó-félében, ahová a gyermekeknek nem is szabad belépniük és ezért is nevezik tréfálkozva Szenthelynek; azonban Jacques épp ma reggel beutazott Neuchâtelbe, ahol hegymászó cipőt kell neki vásárolnia, s mivel igen szép idő volt, ebéd után a gyerekek sétálni mentek Gertrude-del, akire ők vigyáztak, s aki egyben rájuk is vigyázott. (Örömmel jegyzem meg ehelyütt, hogy Charlotte különösképp kedves hozzá.) Így hát természetes módon egyedül maradtam Amélie-vel az uzsonna idején, lenn a közös nappaliban. Ezt kívántam már régóta, mert beszélni óhajtottam vele. Olyan ritkán fordul elő, hogy négyszemközt maradunk, hogy szinte már majdnem féltem és a mondanivalóim fontossága is nyugtalanított, mintha nem is Jacques vallomásáról, hanem a magaméról lett volna szó. Éreztem, mielőtt megszólaltam, mily rejtélyes, mily zárt marad (vagy lehet) egyik lélek a másiknak, még akkor is, ha mindketten egyazon életet élik és még ha szeretik is egymást; a szavak ez esetben, akár amiket mondunk, akár amiket nekünk mondanak, panaszosan hangzanak, a mélymérő módjára, hogy hírt adjanak a válaszfal ellenállásáról, amely ha senki nem vigyáz rá, mindegyre jobban vastagodhat,...
- Jacques, kezdtem, míg ő teát töltött, Jacques az este meg ma reggel beszélt velem; s a hangom éppoly reszkető volt, mint amily biztos volt tegnap Jacques-é. Beszélt a szerelméről Gertrude iránt.
- Helyesen tette, hogy szólt róla, felelte anélkül hogy reám nézne, s folytatva háziasszonyi teendőit, mintha valami mindennapos dologról értesítettem volna, azaz mintha, jobban mondva, semmi újat se közölnék vele.
- Feleségül akarja venni; elhatározta hogy...
- Ez előre látható volt, mondotta Amélie, vállat vonva.
- Szóval sejtetted? mondtam idegesen.
- Régóta láttam már, hogy így lesz. Az ilyesmit a férfiak nemigen tudják észrevenni.
A tiltakozás úgyse használt volna, s különben is ki tudja, valami igazság is volt a válaszában; ezért hát egyszerűen ennyit mondtam:
- Akkor meg figyelmeztethettél volna.
Amélie ajka, csak a szélén, kissé görcsös mosolyra ferdült, amivel mintegy kíséri és védi is olykor a hallgatását, majd a fejét csóválva, féloldalvást:
- Ha mindenre figyelmeztetnélek, amit nem tudsz észrevenni!
Mit jelent ez a burkolt célzás? Nem tudtam, nem is akartam tudni, s úgy tettem, mintha nem hallanám:
- Szóval most már azt szeretném, ha te is megmondanád a véleményed.
- Jól tudod, sose helyeseltem, hogy ez a lány köztünk maradjon.
Nehéz volt nem haragudnom a múlt e felújítása miatt:
- Nem Gertrude ittlétéről van szó, mondtam; de Amélie máris folytatta:
- Mindig is azt gondoltam, hogy ebből csak baj származhat.
Nagy békítő hajlandóságomban röptében ragadtam meg a mondatát:
- Vagyis ezt a házasságot ugye te is bajnak tartod. Ezt akartam csak hallani; örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Hozzátettem, hogy egyébként Jacques meghajlott szófogadón az én ellenérveim előtt és így nincs miért nyugtalankodnia; azonkívül megegyeztünk, hogy holnap már útnak indul s egész hónapban távol marad.
- Mivel éppúgy nem szeretném, mint te, mondtam, hogy hazajövet itt találja Gertrude-öt, gondoltam hogy legjobb lenne, ha őt meg Louise de la M.-re bíznánk, akinél ezentúl is láthatnám; mert e lány irányában, önámítás nélkül mondom, komoly kötelezettségeket vállaltam. Így legalább megszabadulsz ettől a terhes vendégtől. Louise majd foglalkozik vele; máris örül ennek az új rendnek; boldog, hogy zenére taníthatja.
Mivel Amélie eltökélten továbbra is hallgatott, így folytattam:
- Azt hiszem, nem lesz tanácsos, hogy Jacques a mi hátunk mögött érintkezzék Gertrude-del; ezért hát jó lesz értesíteni Louise-t is a helyzetről, nem gondolod?
Ezzel a kérdéssel iparkodtam szóra bírni Amélie-t; de az ajka zárva maradt, mint aki némaságot fogadott. Így hát csak beszéltem tovább, nem mintha lett volna még mondanivalóm, hanem mivel nem tűrhettem ezt a csökönyös hallgatást:
- Egyébként Jacques, mire megjön, talán már ki is gyógyul a szerelméből. Mit tudják az ő korában, mi is az a szerelem!
- Óh, sokszor még később se igen tudják, szólalt meg végre, különösen.
Bosszantott ez a bölcselkedő s titokzatos hanglejtés, mivel sokkal őszintébb vagyok, hogysem a homállyal megbarátkozzam. Amélie felé fordultam hát, s kértem, magyarázza meg mit értett e célzásán.
- Semmit, mondta szomorúan. Csak épp arra gondoltam, amit az imént óhajtottál, - hogy figyelmeztesselek arra, amit magad nem vennél észre.
- No és?
- És akkor azt mondtam magamban, hogy nem könnyű ám a figyelmeztetés.
Említettem, hogy gyűlölöm a rejtélyt, s hogy elvből megvetem a célzásokat:
- Ha azt akarod, hogy megértselek, beszélj velem világosabban, vágtam vissza talán kissé durván, de amit azonnal megbántam; mert láttam, az ajka megremegett egy pillanatra. Elfordította a fejét, majd fölkelt s pár lépést tett, habozva s szinte tántorogva.
- De Amélie, kiáltottam, mért keseregsz még mostan is, amikor már minden rendben?
Éreztem, feszélyezi a tekintetem, ezért hátat fordítva, az asztalra könyökölve s a fejemet a kezembe rejtve szóltam hozzá:
- Az előbb durva voltam hozzád. Bocsáss meg.
Akkor, hallottam, felém tartott, majd az ujjai, éreztem, simogatni kezdték a homlokomat, mialatt csak ennyit mondott szelíd, könnyekkel telt hangon:
- Szegény uram!
És utána ki is ment mindjárt a szobából.
Amélie e mondatai, amelyeket akkoriban olyan rejtélyesnek hittem, csakhamar világossá váltak előttem; úgy adtam itt róluk számot, ahogyan akkor éreztem őket; és csak aznap láttam be végre, hogy épp itt az ideje Gertrude távozásának.
Március 12.
Kezdettől vállaltam azt a munkát, hogy naponta foglalkozom egy kis ideig Gertrude-del; egyéb elfoglaltságom szerint, hol pár órát, hol csak pár percet tölthettem a társaságában. Mindjárt másnap ezután az emlékezetes társalgás után, meglehetősen szabad voltam, s mivel a szép idő is csábított, magammal vittem Gertrude-öt az erdőn át a Jura egy hajlásáig, ahol az ágakon keresztül s túl a lábainknál fekvő nagy tájon, az Alpok fehér ragyogása szabad szemmel látható, de csak tiszta időben, s valami könnyű köd felett. A nap már lenyugodni készült balról, mikor arra a helyre értünk, ahova le szoktunk heveredni. Előttünk egy rét lejtősödött sűrű, sima pázsittal; távolabb pár tehén legelt; mindegyiknek, itt a hegyen, egy-egy kolomp cseng a nyakában.
- Elém rajzolják a tájat, mondta Gertrude, figyelve a csengésükre.
S megkért, mint minden sétánkon, írjam le neki a helyet, ahol megállapodtunk.
- De hisz már ismered, mondtam; itt vagyunk az erdőszélen, ahonnan látni az Alpokat.
- Jól látni-e őket máma?
- Teljes fényükben látszanak.
- Azt mondta, hogy mindennap kissé mások...
- Mihez is hasonlítsam őket máma? Egy nyári dél szomjúságához. Még mielőtt este lesz, szétoszlanak a levegőben.
- Szeretném ha megmondaná, van-e liliom itt a réten.
- Nincsen, Gertrude; a liliom nem nő ilyen magasságban; legfeljebb néhány ritka fajta.
- Nem az, ugye, amelyiket a mezők liliomának hívják.
- A mezőn nincsenek liliomok.
- Még Neuchâtel körül sem, odakint a mezőkön.
- Nincs mezei liliom.
- Akkor miért mondta az Úr: "Tekintsétek a mezők liliomát?"
- Ha mondja, akkor biztosan volt, de csak az ő idejében; aztán lassan kipusztult, a földművelés terjedésével.
- Emlékszem, azt mondta sokszor, hogy a földnek leginkább hitre és szeretetre van szüksége. Nem gondolja, hogy több hittel az emberek megint felfedeznék? Én, ha ezt a szót hallom, komolyan mondom látom is. Leírom milyen, jó lesz? - Mintha csupa láng-csengő volna, azúr-csengők, telistele a szeretet illatával, és mind remeg este a szélben. Miért mondja, hogy nincs liliom? itt is van, ni, előttünk. Érzem őket! Látom, a rét telistele van velük.
- Nem szebbek, Gertrude, mint ahogy látod őket.
- Mondja, hogy nem kevésbé szépek.
- Oly szépek, amilyennek látod őket.
- "S mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül, egy" mondta Gertrude, idézve a Megváltó szavait, amelyeket az ő zengő hangján, mintha csak most hallottam volna először. "Minden dicsőségében", ismételte elábrándozva, majd egy ideig hallgatott s akkor én így folytattam:
- Mondtam, Gertrude: akinek szemük van, épp azok látnak legkevésbé. S hallottam az imádságot, amint szívem mélyéből felfelé szállt: "Hálát adok néked, Uram, hogy felfeded az együgyűnek, amit elrejtsz az eszes elől!"
- Ha tudná, kiáltott fel Gertrude, valami víg önkívületben, ha tudná, milyen könnyen képzelem ezt itt el, körülöttem! Mondja, leírjam a tájat?... Mögöttünk, felettünk, körülöttünk csupa nagy-nagy fenyő van, gyanta-illatú, gránát-törzsű, hosszú, sötét, vízszintes ágakkal, amik sorra panaszkodnak, ha a szél meghajlítja őket. Itt elől, a lábainknál, mint valami nyitott könyv, a hegy állványára téve, ez a zöld és tarka rét, kék az árnyban, aranyos a napban, s aminek minden szava egy virág, - enciána, kikerics, boglárka és Salamon lilioma - s amiket a tehenek a kolompjaikkal betűzgetnek, s ahova az angyalok is el-eljárnak olvasni, mert mint mondja, az emberek mind becsukott szemmel élnek. A könyv alján nagy folyót látok, tejeset, ködlőt, füstfelhőset, valami titkos örvény felett, nagy-nagy folyót, semmi más parttal, mint ott messze, előttünk a gyönyörű, vakító Alpokkal... Arrafelé kell mennie Jacques-nak. Mondja: igaz, hogy elmegy holnap?
- Holnap kell neki indulnia. Ő mondta?
- Ő nem mondta; de én azért megértettem. Sokáig nem jön majd vissza?
- Egy hónapig... Gertrude, kérdezni akartalak... Miért nem szóltál nekem arról, hogy találkoztatok a kápolnában?
- Kétszer jött oda utánam. Óh, nem titkolok el semmit, de féltem, hogy megszomorítom.
- Inkább akkor, ha titkolózol.
A keze az enyémet kereste.
- Szomorú, hogy elutazik.
- Mondd csak Gertrude... nem mondta-e, hogy szeret téged?
- Nem mondta; de azt megérzem, anélkül hogy megmondanák. Nem szeret annyira, mint maga.
- S neked, Gertrude, nem fáj hogy elmegy?
- Azt hiszem, jobb lesz hogyha elmegy. Nem tudnék válaszolni neki.
- De mondd: neked nem fáj, hogy elmegy?
- Jól tudhatja, tiszteletes, hogy csak magát szeretem... Óh, miért vonja el a kezét? Nem így szólnék, ha nem volna házas. De egy vak lányt nem vesznek feleségül. Akkor miért ne szerethetnénk egymást? Tiszteletes, ugye ez nem vétek?
- A szeretet sose vétek.
- A szívemben csupa jót érzek. Nem szeretném megbántani Jacques-ot. Senkit se szeretnék megbántani... Boldoggá tennék mindenkit.
- Jacques el akart venni feleségül.
- Megengedi, hogy beszéljek vele, mielőtt még elutazik? Szeretném megmagyarázni neki, hogy le kell mondania rólam. Tiszteletes, ugye érti, hogy én nem mehetek férjhez? Ugye beszélhetek vele?
- Még ma este.
- Nem, nem, holnap; majd amikor elindul...
A nap akkor nyugodott le valami túlvilági fényben. A levegő langyos volt. Fölkeltünk, s míg tovább beszéltünk, elindultunk a homályban, hazafelé.