Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
A Műcsarnok "téli és tavaszi tárlatai" elmúlt dicsőségnek emlékei. Érthető, ha azok az öregebb urak, akik a műcsarnok sorsát intézik, kegyeletesen ragaszkodnak az évszakonként megismétlődő tömegkiállítások rendszeréhez. Valamikor azokon a kiállításokon jutott levegőhöz az egész magyar művészet. Valamikor híres művész és ismeretlen kezdő rajtuk találkozott és ismerkedett meg a hírrel és dicsőséggel. És ugyanígy a főváros, de sőt az egész ország művészet iránt érdeklődő közönsége a Műcsarnok kiállításaira járt művészettel ismerkedni. Kitűnően működött abban az időben a szervezet, amely a Műcsarnok életműködését szabályozta. Az állam volt az épület gazdája. Nagylelkű és bőkezű gazdája. De az ügyek vitelét, a kiállítások megszervezését és rendezését, a műcsarnoki épület igazgatását és gondozását autonóm testületre bízta, a Képzőművészeti Társulatra. Ez a társulat pedig magában foglalta a művészet iránt érdeklődő egész magyar társadalmat. Vezetésében egyenlő arányban osztoztak művészek és művelt laikusok.
Minden jó volt addig, míg művészetünk törekvései meglehetősen egyneműek voltak. A naturalizmus és impresszionizmus jelentkezése okozta az első bajokat. A nagybányaiak megjelenése a színtéren meghozta az első harcokat. Benczur neve volt a velük ellentétes tábor harci kiáltása. Benczur személye és híre köré hatalmas tábor zárkózott össze, nyakas és megátalkodott képviselői a középszernek és halálos ellenségei minden szabad és fesztelen, a gépies gyakorlattá vált hagyománnyal szembeforduló művészetnek.
A Képzőművészek Egyesületében hatalmas harci szervezetté alakult ez a tábor. Az egyesület, alapszabályai szerint, tulajdonképpen minden magyar művész számára nyitva állott. De ugyancsak az alapszabályok egyénenkénti mérlegeléstől tették függővé a tagok fölvételét. Az idők folyamán lehetségessé vált ilyenformán, hogy a fölvételre jelentkező minden merészebb törekvésű művész elutasíttassék, másrészt pedig, hogy az egyesületben már helyet kapott jó művészek az egyre szaporodó középszerűekkel ellensúlyoztassanak. Szavazáskor azután mindig azokat érte vereség, akik kvalitásaiknál fogva egymaguk jelentették a magyar művészetet.
1910-ig igazi ellenfél nélkül uralkodott a művészet piacán a Képzőművészek Egyesülete, amelynek a Képzőművészeti Társulat egy szerencsétlen elhatározásával annak idején kényre-kegyre kiszolgáltatta a Műcsarnokot. A Nemzeti Szalon gyönge ellenfél volt, noha néhány gyűjteményes kiállításával - Színyei-Merse Páléval, Ferenczy Károlyéval - önkéntelenül rámutatott a kiállítások fejlődésének helyes útjára. Csak 1910 után jelentkeztek egyéb kiállító-alkalmak a fiatalok és az érdemes idősebbek számára. S az egyéni gyűjteményes kiállítások fokozódó sikere csakhamar nyilvánvaló tette, hogy a régi "Salon"-ok rendszere idejét múlta. A háború hozta meg az új rendszernek a döntő sikert. A kiállítások e módjának előbbrevalóságát nyomatékosan bizonyítja, hogy lehettek rendkívüli művész-tehetségeink, - a Műcsarnok tömegtárlatain elvesztek. Igazi jelentőségük csak akkor derült ki, mikor életük egy bizonyos részének alkotásait egyszerre és zavaró szomszédságtól menten mutathatták be. Elég itt Rudnay Gyula és Koszta József példájára utalni.
Mikor azután az egyéni kiállítások előnye minden vonatkozásában láthatóvá lett, a maga tömegbemutató rendszeréhez görcsösen ragaszkodó Műcsarnoknak ütött a végső órája. Minden jó művész elhagyta és oda ment kiállításával, ahol érvényesülésére biztosabb mód mutatkozott. Megmaradt benne a mezei hadaival középszer.
Nincsen szomorúbb emberosztály a művészproletariátusnál. Azoknál a sajnálnivalóknál, akik tehetségük hiányossága miatt kerülnek hátra. A legtöbbjük épp olyan magában hívő, mint a nagytehetségűek: a művészet nekik éppen olyan szent ideáljuk. Magasabb nézőpontról azt hinné az ember, hogy fölöslegesek ezen a világon, mert művészet és középszer össze nem férő két fogalom. És mégis megvan a kultúrfeladatuk. A kiműveletlen érzékű tömeg, a nagyközönség csak az ő munkáikban képes gyönyörködni. Az ő banális ábrázolataikban, hamis, sokszor hazug érzésből támadt tetszetősködésükben. Mint ahogy az olvasóknak legterjedelmesebb rétegei is csak bizonyos alacsonyrendű irodalmat képesek élvezni. Ha elvennék tőlük a maguk ponyvairodalmát, vagy ha hozzáférhetetlenné tennék számukra az üresen és lelketlenül tetszetős művészetet, akkor teljesen lemondanának az olvasásról is, a művészetről is.
Ezért szükséges még a művészetben is a mesterember, sőt a kontár. És az olyan vásári alkalomtól sem lehet megfosztani, mint a Műcsarnok, ahol a maga közönségével találkozhatik, a városligeti palotába beleszokott, sőt vele a hagyomány erejével összenőtt tömeggel.
Csak egyet nem szabad. Meghagyni őket a Műcsarnok urainak. Nem is lehet, mert az utóbbi évek tárlatainak siralmas eredménye eléggé megmutatta, hogy érdektelen kiállítások nem vonzanak közönséget. De nem is szabad, mert pallérozatlan ízlésű tömegén túl a Műcsarnoknak megvan a maga másik nagy közönsége, amely igazi művészetre szomjazik. Az akt-kiállítás példátlan sikerének egyik tényezője ez a másik közönség volt. Nem szabad legfőképp azért sem, mert művészetre nevelni, hozzáértőket fejleszteni csak a legjobb művészet példáin lehet.
A Műcsarnoknak felejthetetlen része volt művészetünk történetében. Feladatát még nem végezte el. Csak más módon kell megfognia. A tömeges tárlatok rendszerével egyszer és mindenkorra szakítania kell, mert jó művész csak úgy állít ki benne, ha a maga munkásságával egy teremre elszigetelődhetik. Külföldön még tartja magát valahogyan a Salonok intézménye, bár bizonyára ott sem sokáig, mert már régen az abszurdum felé fejlődik. Minálunk azonban teljesen elmúlt már az ideje ennek a rendszernek. Se jogosultsága, sem értelme. Végét kell vetni és más rendszerre áttérni.