Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Talán nem a legjelentékenyebb, de a legkészebb és az amatőrködés legkevesebb nyomát mutató dolgok, melyeket Kisbán Miklós sokfelé kalandozó tehetségétől láttam, néhány karikatúra volt a közelmúlt világtörténetében és a magyar közéletben szereplő emberekről. Ezekkel a művész belelátott modelljei karakterébe és intelligenciájába és a jellemzés szinte hiánytalan valószerűségét tudta rajzainak megadni.
Ezt a karikatúra-rajzoló kedvét akarta most egyszer színpadon kitombolni egy bohó darabbal. Meg akarta mutatni karikatúrájában az embert, aki a görög színész szerep-álarcában jár és azonnal leleplezik, mikor a szerep a saját testéhez ér, mikor a szerepet már nem játszani, hanem élni kellene. Ebbe a gondolatába belekombinálódott egy mindenki-élménye az utóbbi évek zűrzavarából, mikor egyre-másra láttuk sorsok és pályák, társadalmi és hatalmi helyzetek furcsa eltolódásait, jó és rosszhiszemű ideológusok csődbe-jutásait, silány emberek nagy hatalomra vergődését, az emberi ítélettelenség és ingatagság csodálatos jelenségeit, - egy furcsa tohuva-bohut, amelyben senki sem ott áll, ahová való, senki sem azt mondja, amit mondania kellene, sem életfilozófia, sem erkölcsi törvény nem tud szilárdan megállni a maga érvényében. Kisbán Miklós nyilván úgy érezte korunk élményével szemben, hogy difficile est satiram non scribere.
Csakhogy a difficile est satiram scribere. Ha színpadon akarom csinálni, akkor az általános drámai követelményen felül még egy plusszal is tartozom: karikatúrát kell rajzolnom, de úgy, hogy azt a színpadon éljen, a cselekmény mindig pontosan a valószerűség és a komédiázás határvonalán kell vezetnem és együtt kell kihoznom a forma tréfáját a mondanivaló komolyságával.
Ezek olyan elemi követelmények, mint a helyesírás és fájdalom a Maskara tele van helyesírási hibákkal. A darabban sok mindenféle történik, de ebből semmi sem szervesedik cselekménnyé, az események csak úgy egymásra következnek, nincsenek fejlődő kapcsolatba hozva. az egyes motívumok különállnak és nem tudnak kapcsolódni, az alakok, ha néha egy pillanatra szembekerülnek is egymással, ebből nem következik semmi, mert azonnal ismét széjjelválnak, mielőtt konfliktus keletkezhetnék köztük. Az író meglepően kezdetleges módszerrel rajzolja az alakjait. Ők mondják magukról: én ilyen vagy olyan vagyok, de a néző nem látja őket sehogyan sem, önjellemzésük teljesen elhangzik, mert nem gyökerezik semmi cselekvésben. Mindenki mozdulatlanul áll a darabban, hiába ágál és ugrándozik, nem jut előbbre. Az egész darabnak nincs magja, az ember sohasem tudja, mit akar a szerző, miért írja mindezt, hova akar eljutni vele. Világosan érezzük, hogy akart valamit, de ez nincs benne a darabban, nem tudta belevinni, legfeljebb homályos foszlányokat sejttet belőle, mondanivalójának minden lényeges része a tollában maradt. Kénytelenek vagyunk tanúi lenni az író tehetetlenségének saját modanivalójával szemben. Ami jó az elgondolásban van, az olyan messze a darab mögé van távolítva, hogy csak úgy dereng valahol a bizonytalanságban.
A színészekre megoldhatatlan feladat hárul. A szerepek egyenesen játszhatatlanok, nincs egy jelenet, melyben a színész produkálhatna valamit. Példa: van egy jelenet, amely magvában, ha nem is új, de mindig mulatságos lehetne. A szabad szerelmet hirdető férjet szaván fogja szerelmében megbántott felesége, arra kényszeríti, hogy, mint a darab elején maga hirdette, a kezénél fogva hozza oda neki az udvarlóját. A férj fogcsikorgatva megteszi, betuszkolja a halálra rémült udvarlót, a szegény kis kereskedősegédet, aki orosz nagyhercegnek adta ki magát. A jelenetet két kitűnő színész játssza, Somlay Artúr és Pethes Sándor. Pontosan azt csinálják, amit az író elképzelt és a jelenet mégis kínosan hat, nincs ember, aki nevetni tudna rajta. Mert a szerző elképzelése nem megfelelő és nem tudja megfogni a helyzet humorát.
Egy válságos helyzettel küzdő színtársulat sok munkája és nyilván reménye is veszett kárba az előadással s egy olyan író exponálta magát fölöslegesen, ki iránt régebbi művei miatt respektust érzünk. Nagyon nehéz sokszor kritikusnak lenni, az ember akarata ellenére a halottkém gyászos szerepében érzi magát.