Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
A Flirt-re úgy emlékszem, mint a legelegánsabb dialógusú magyar vígjátékra a század elejéről. Akkor úgy néztük Ferenczy Ferencet, mint Pailleron legjobb magyar tanítványát. Többi darabjai, a Rablélek, Pogány Gábor, Az örök küzdelem szintén a francia iskola kitűnő tanítványának mutatták. Aztán elhallgatott, nem tudni hogyan és miért. Ő maga itt jár köztünk, most is olyan, mintha egy nyolcvanas-kilencvenes évekbeli jó francia vígjátékból lépett volna elő: fehér szakállú, gyermekszemű raisonneur, aki halkan, finoman mozog a mai emberek között, gondozott külseje kicsit tegnapi eleganciájú, a beszéde szellemes, szerény, senkinek sem vét még a csöndes malíciája sem, kissé idegenül és tájékozatlanul mozog a mai napról-napra ordenárésodó világban, - mintha egy elmúlt s csak elkülönzött életű társasági zugokban tovább élő tónusból jött volna. ma már sem a színpadon, sem a valóságban nem beszélnek olyan tartózkodó finomsággal, mint Ferenczy s éppen ezért az ő alakja, mint íróé és emberé úgy tűnik elénk, mint nagyon szimpatikus különlegesség, egy úriasabb, tisztább és derültebb idő parfümjét érezzük rajta, olyan időét, melyre irigykedve gondolunk vissza. Nem csodálom az ibolyacsokrokat, melyeket előkelő hölgyek dobáltak a szerzőnek az előadás végén.
A Mimikri a 18 évvel ezelőtt a Nemzeti Színházban játszott Örök küzdelem átdolgozott formája. Nemcsak a címe változott meg, hanem a műfaja is: enyhe társadalmi drámából derűs vígjáték lett. A konfliktus komoly részeit részint kihagyta a szerző, részint vígjátékivá tette és a tengelyébe az epizód-szereplők egyikét állította. Ez az átdolgozás nagyon szerencsés. A darab legjobban megcsinált és legérdekesebb alakját emelte ki s így arra helyezte át a hangsúlyt, ami az egészben a legtöbbet ér. Ez a hazug ember, aki művészi tökéletességre viszi a hazugságot, kultuszt csinál belőle, életfilozófiát és így csaknem odáig jut, hogy a hazugsága igazsággá válik. Nem először lép fel ez az alak a színpadon, ősei már Alarcon, Corneille, Goldoni darabjaiban is hazudoztak. De Ferenczy hazugjában mégis van újság és eredetiség: ahogy hazug voltát bemutatja és filozófiává szélesíti, az új és ezenfelül egy magyar típus köntösébe van öltöztetve, - svihák néven ismerjük ezt a típust. Jött valahonnan, nem tudni biztosan Trencsénből-e vagy Túrócból, betoppan a grófi kastélyba, mint állítólagos távoli rokon. Már első mozdulatával hazudik: játék-pénzt ad borravalóul az inasnak. A háziakra várakozóban elolvas egy fejezetet egy az asztalon heverő könyvből s a következő pillanatban, amint találkozik a ház kisasszonyával, elmondja a fejezet tartalmát, egy izgalmas oroszlánvadászatot, mintha a saját átélt kalandja lett volna. Ez az elindítás egész különlegesen jó, az alakot azonnal elénk tárja, nem hagy felőle semmi bizonytalanságot. Petheő Attila kitűnően játssza, már belépésével is elárulja a svihákot s az elbeszélése mondatról mondatra jobban eltelik komikummal. Mindenki tudja már, hogy az egész mese hazugság, csak a grófkisasszony hallgatja naiv izgalommal, - egy komikus szó nem hangzik el s a jelenet tele van finom komikummal. És a svihák hazudik tovább, mindenkinek, az egyik hazugságból a másikkal vágja ki magát s mikor végre már úgy belegabalyodik, hogy mozdulni sem tud, egyszerűen - ez is nagyon jól van megfogva - leleplezi önmagát: igenis hazudott, a hazudás szépségéért - és elmondja verve-vel és szinte már meggyőzően a hazugság merész és szellemes apológiáját.
Ennek az alaknak a nyomról-nyomra való, minden pillanatában érdekes kitárulása a tulajdonképpeni cselekvény, nem pedig a fiatal gróf és felesége közötti házassági perpatvar egy orfeumi hölgyecske miatt, ami eredetileg cselekménynek volt szánva. Ennek a konvencionális történetkének érdekességet, sőt fontosságot a hazug ember szereplése ad, aki csak úgy ott ténfereg a mese hézagjai között, nincs benne tulajdonképpeni tennivalója. A többiek színpadi figurák, ez az egy alak színpadi karakter. Dialektikailag van kifejtve, de mégis karakter. Ez a módja a darab szerkesztésének moliére-i hagyomány, amelyet a francia vígjáték tovább fűzött s Ferenczy is szerencsésen felhasznált. Igazi tehetsége a felhasználás módjában van: az ő hazugja tulajdonképpen nem csinál mást, mint hogy hazugságot hazugságba ölt, de közben a hazugság geniejeként áll előttünk, nem a cinikus, hanem a meggyőződés hazug s ezért érdekesnek, sőt rokonszenvesnek találjuk s megértjük, hogy hazugságának szédítő csillogásától egyetlen pillanatra elszédül a gyöngéd grófkisasszony is, az öreg hercegnő pedig egyenesen el van tőle ragadtatva. A hazugság is életforma, az élet kimeríthetetlen variáns-készletének egy eleme, megvan a saját belső indokoltsága s ezért létjoga is. Ezt nem merte egész következetesen végigvinni az író, nem merte a bonyodalmat a hazuggal megoldatni, aminek megvolt a lehetősége, csak a többi részeihez méltó invencióval meg kellett volna találni. A megoldásban expedienshez folyamodik, a haragvó grófnőt a pap-bácsi rábeszélése békíti ki az urával. Így a darab a végén csak csomóra van kötve, nincs befejezve a szó drámai értelmében. Az író tudott merész lenni az alak megkonstruálásában, de elakadt a bátorsága a saját merészsége konzekvenciáinak levonásában.
Az előadás külön érdekessége Márkus Emília mint komikus színésznő. Egy vastag hangú, vastag szivarokat szívó hercegnőt játszik fölényes humorral, mozgásából, beszédéből, anélkül, hogy egy szóval is ki volna mondva, mindig érezzük, hogy ennek a hercegnőnek a furcsa lénye mögött nagy asszonyi múlt állhat. Az alak hiánytalanul van perspektívába állítva. A komikai véna kibuzgása a nagy művésznőből valóságos reveláció, nagy szerencséje a Nemzeti Színháznak, új gazdagodása a művésznő pályájának. Radó Mária finoman és vonzón mozog kissé halvány szerepében, abban a jelenetében, amikor rájön, hogy az oroszlánvadászat hazugság s aztán kérdőre vonja a hazugot: egy pillanatra megszédül ennek magával ragadó dialektikájától, megmutatja, hogy játszani is tud.