Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: A hattyúdal
Miklós Jenő egyfelvonásosa a Nemzeti Színházban

A megöregedett, halála küszöbén álló költő, már csak stratfordi tanácsúr, nem az egykori diadalmas Shakespeare, csak a romja, még egyszer találkozik, ha csak furcsa vándorkomédiások révén is, a színpad művészetével és még egyszer, utoljára fellobog benne a régi láng, hogy aztán örökre elhamvadjon az élettel együtt. Ezt írta meg Miklós Jenő, mikor Shakespeare-ről akart valamit elmondani a színpadról. Inkább őrá jellemző, mint Shakespeare-ra, - az ő lágy melenkóliájára és lírájára, mely átszövődik minden írásán. Mi másképp képzeljük a megöregedett stratfordit, - akármi külső vagy belső válság okozta visszavonulását a színpadtól, lehetetlen, hogy ne őrzött volna meg valamit szilaj erejéből, a mindenségbe szárnyaló fantáziájából, bőséges temperamentumából. Az ő öregsége lehetett komor kiábrándultság, lehetett tragikus meghasonlás és lehetett filozófikus beletörődés, de aligha volt olyan érzelmes ábránd, amilyennek Miklós képzeli. De mikor ő Shakespearet ilyenné lágyítja, akkor tulajdonképp önmagáról beszél, a maga lelkiállapotát transzponálja át Shakespearere. És ezért igaza van abban is, amiben tényleg nincs igaza. Ő így szeretné, ha lett volna, tehát neki így is igaz. És mivel elképzelése teljesen őszinte és belülről fakadó, tehát megfogja azt is, aki másképp képzelte a dolgokat. Semmit nem vesztünk azzal, hogy nem éppen Shakespearet kapjuk, hanem az öregedő költő melankóliájából valamit, - a fő, hogy ezt megkapjuk és szépen kapjuk meg. Nem drámát, hanem szépen és kedvesen dramatizált novellát, egy szerény és becsületes író lelke szerint elmondva - és ilyen kis darabtól igazán elég ennyi is.

Mihályfi Béla a darab főszerepében legjobb kvalitásait adja s Radó Mária, Somogyi Erzsi és Vízvári Mariska játéka egységes tónusba foglalja az előadást. A Nemzeti Színház kapott Shakespeare-előadásaihoz egy jó bevezető darabot.