Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Komlós Aladár: Karinthy Frigyes: Holnap reggel

Tragikomédia három felvonásban
Előadta a Belvárosi Színház

Az embernek eszébe jut a többi pesti színpad, vaskos és közönséges embereikkel és problémáikkal - s akkor kicsit megijed: nem leszel-e idegen és árva ebben a társaságban, Ember Sándor? A Mrzli Vrh lövészárkai jutnak eszembe, ahol először olvastam a darabot, - ott sem csodálkoztam jobban az időszerűtlenségen, hogy a gránátok hullása közben érdeklődni tudok aziránt, mi fog történni a dráma hősével...

Az első felvonást ugyan, legalábbis a vázát, még talán más író is elképzelhette volna - persze ha Ember Sándor a zene hangjaiban már itt nem kezdené sillabizálni azt az üzenetet, amely túlról jött, ezen az álomszerű életen túlról, alighanem már a szabadságnak azt az üzenetét, amelyet a finn orvos később világos szavakkal közöl majd vele, - ha már ez a felvonás is nem volna teletűzdelve azokkal a frappáns megállapításokkal, aminők csak Karinthy nagyszerű elcsodálkozásaiból, hogy ne mondjam: excesszív elcsodálkozásaiból, csodálkozási kilengéseiből születnek, abból a szellemből, amely oly hallatlan könnyűséggel fordul a legváratlanabb gondolat-pályákra, mintha számára a megszokás nem teremtette volna meg a maga sűrű ellenállását, olyan fürgén s annyi új úton követi a dolgokat, mintha tiszta légüres térben mozogna, - s ha nem volna itt ez a jelenet Ember Sándor és Mária között, amelyben a férfi, a valóságot elhinni nem bíró, elhagyott férfi naiv öncsalással újra felvilágosítást kér, ó csak felvilágosítást, semmi mást "A megismerés engem mindenért kárpótol... Maga világosan mondott el sötét és rejtelmes, megfoghatatlan dolgokat!" Az ember megdöbbenve nézi: hát Karinthy tudja?...

De azután jön a darabnak az a része, amelyet már igazán csak a "Holnap reggel" írója írhatott meg. Karinthy örök problémájáról van itt szó, amelynek a nőkérdés is csak egyik része: hogyan juthatunk ebből a bénult nyavalygásból, amelyben élünk, a fenséges nevetés állapotába (azt hiszem, ő használta valahol ezt a kifejezést), hogyan érhetjük el a fölény és a szabadság isteni humorát? A válasz: meg kell szabadulnunk a halálfélelmünktől! Ha ezt kioperálják belőlünk, még a szerelmünk is megszűnik, - vagy legalább átalakul: a gyötrelmesen fontos rajongó szerelemről, könnyű és boldog szerelem lesz, amely nem ismer mást, mint mosoly és csókot.

Vakmerő sejtés ez a válasz - de vajon egy paradox és ennyire új sejtelem alapjául szolgálhat-e egy drámának? lehet-e (és volt-e) más fundamentuma színpadi műnek, mint egy olyan gondolat amelyben minden néző eleve hisz? Bizonyos közhelyszerűség és közönségesség a színpadi hatás feltételei közé tartozik - nélkülük szellemes és frappáns lesz a mű: de nem inkább igazként kell-e hatnia? S az ideig kimetszésének deus-ex-machinája éppenséggel nem érteti meg jobban, hogyan szabadulhatunk meg halálfélelmünktől és hogy ettől kell megszabadulnunk: ellenkezőleg, ez a színfalak-mögötti titokzatos operáció még hangsúlyozza is, hogy itt egy űrt kell átugornunk. Ezt az űrt színpadon kitölteni nem lehet: mert megmutatni nem lehet azt, hogyan emelkedik valaki a halálfélelme fölé. Ezen a színpad legföljebb átsikolhat - arra gondolok, nem volna-e követhetőbb és meggyőzőbb a darab az operáció nélkül?

A félelemtől való megszabadulást és ennek a szerelemmel való összefüggését, mint minden érzelmi történést, végső soron csak lírailag lehet ábrázolni. Karinthy megcsinálta már ezt is: "Két verssor között" című gyönyörű novellájában. Itt együtt éljük és hisszük a hőssel, aki a szeretett asszony kívánságára lement az oroszlánok közé, hogy körülfogta őt "a szabad, a boldog, a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje - hideg és szelíd zene a zavaros és buja akkordok után... Ostoba asszony. Nem kell a jutalom".

A "Holnap reggel" minden jelenetén ott csillog Karinthy zsenialitása - de hiába, mondanivalója anyagának jobban megfelelt a novella, mint a dráma formája.

A Belvárosi Színház Bánóczi Dezső kitűnő rendezésében játszotta az izgalmas és érdekes darabot, a modern magyar irodalomnak talán egyetlen komoly értékű kísérletét az új dráma felé. Gellért Lajos játéka: igaz drámai élet volt. Baló Elemér, ez a tehetséges és finom színész, a finn orvos ábrázolója mintha kissé félreértette volna szerepét: groteszk és ijesztő csodadoktort játszott a megváltott ember helyett, akinek lennie kellett volna.