Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Karinthy beszél valahol a "szellemi kancsalságról", amibe magyar írók szoktak beleesni: akik előre az irodalomtörténet szemével nézik magukat - egy késő kor szemével. De nemcsak időbeli "szellemi kancsalság" létezik, hanem térbeli is; s ez különösen jellemzi magyar szellemi életünket: a külföld szemével nézzük magunkat, s minden jelenségben, mely nekünk valami okból nem nagyon rokonszenves, elmaradt országunk balkánságát látjuk.
Mégis, alig lehet szabadulni ettől a nézőponttól, mikor arra a komédiára gondolunk, mely Conrad Veidt budapesti szavalóestjét megelőzte és követte: a szatírikus "színes riportok" tengerére, a rendőri kordonra, mely a nagy mozisztárt a hisztérikák ostromától védte, az autogramm-csatákra, a műveletlen mozipublikum fenyegető lelkesedésére (mely talán egy szót sem értett a nagyszerű szavalatokból), s a zsurnaliszták fölényes vállvonogatására, akik nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy a "mozisztár" ezúttal valóban méltó interpretárorának bizonyult.
Azok a kis pesti nőcskék, akik Conrad Veidt előadásán oly gyönyörrel rebegték, hogy: jaj de cuki! - ugyanevvel a szóval rajongtak Gunnar Tolnaes láttára is, s még nagyobb lett volna az öröm, ha maharadzsa-turbánban jön elő; így nem csoda, ha a kiküldött riportert a nívótlan és neveletlen publikum kroki-írásra inspirálta, - érthetően úgy vélekedve, hogy ami a Gerbeaudból, irodákból és kalapüzletekből idetódult hölgyközönségnek ennyire tetszik: az csak léha ostobaság lehet.
Dehát - a mi publikumunk viselkedése a mi bűnünk; könyveink, színházaink, kritikáink, vagy akár faji adottságunk eredménye - ezért mégsem a vendégművész felelős! S az igazság Conrad Veidt előadása kapcsán néhány komoly szót követel.
Moziszínész szavalása olyanféle érzést kelthet, mint mikor a néma megszólal: s a megszólalás ezúttal váratlan meglepetést hozott. Ez a néma a beszédre született, s legalább is oly művésze a szónak, mint a mozdulatnak. Mi magyarok oly szangvinikusan lelkesedünk minden külföldiért: mégsem érzünk elég alázatot a beszédkultúra ily magas fokával szemben. Conrad Veidt érzi a verset, - ezt nagyon kevés színészről lehet elmondani. A mi szavalóink legtöbbje mindent elkövet, hogy a rímeket elnyelje, a ritmust prózává oldja, nehogy valamiképp kiderüljön, hogy vers az, amit mond. Hiszen Veidt is játssza a verset, arcának minden izma játszik megdöbbentően változatos skálával, - de minden hangos színészprodukción elcsitíthatatlan átlüktet a vers, valami komplikált zene áradásával, aminek ütemét szinte lábbal ki lehetne verni, ahogy a szegény zenészdiákok szokták az opera karzatán.
Szavalást hallgatni rendszerint unalmas és fárasztó dolog, azt hiszem, ez sok ember véleménye, - talán mert a vers mégis csak több, vagy legalább is más, semhogy erőszakosan kihámozott témáját eljátszani lehessen. Mint prózává oldott téma, még a legjobb vers is unalmassá fakulhat. S Veidt két órán át tartós szavalása talán éppen azért nem vált egy percre sem unalmassá, mert egyenként híven visszaadta a versek zenei egyéniségét. Nem primitív skandálásról van szó; Petőfi Őrültje - mely a fordításban is majdnem szabad vers - éppúgy zenének hatott Veidt ajakán, mint a Goethe-dalok élénk ritmusai.
Bámulatos az is, ahogyan Veidt interpretálása a versek hangulatához simul. A fantasztikus mozidrámák hősétől nem lephetett meg a démoni pátosz, mely az Őrült recitálásánál már magában is biztosítja a sikert. De Veidt előadásában nem törnek össze a Heine-dalok gyenge virágszálai sem, s hiánytalanul kijön például a Babits Éjszaka versének különösen halk és gazdag zenéje is, mely a torok leglágyabb húrjait követeli, s mellyel egy olcsó hatásra pályázó művész bizonnyal meg sem próbálkozna.
A német beszédkultúra bizonnyal nagyobb, mint a magyar. De a kultúra nem magyaráz meg mindent. Amint nálunk is, a mi csekély és kevéshagyományú színészi kultúránk dacára akadhattak olyan versszavalók, mint - hogy csak a legújabbakat említsem - Pécsi Blanka, vagy Ascher Oszkár: úgy bizonnyal a német színész sem csupa Conrad Veidt. Mégis csak az egyéniség az a bölcsek köve, az a bűvös erő, mely az olcsó fémet arannyá nemesíti. Veidt szavalásának zamatát is az egyéniség adja - egészen egyéni módja a versmondásnak, mely mintha egy kissé a Babits különös éneklő, skandáló szavalására emlékeztetne: mindenesetre inkább költők mint színészek modorára.
Veidt Goethe, Heine és Rilke mellett Adyt, Babitsot és Kosztolányit is szavalt, oly átérzéssel és szeretettel, aminek talán magyar sovinizmusunk is örülhetne, ha a magyar sovinizmus elég elfogulatlan volna. Külön öröm magyarságunknak Horváth Henrik gyönyörű fordítása, melynek minden szépsége csak élőszóban jut igazán érvényre.