Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Kosztolányi Dezső: Szavalás

Come, a passionate speech.
Shakespeare, Hamlet.

Gyors és töredékes észrevételek, melyeket szavalóestéken, szünetek alatt az előcsarnokokban, hazamenet a villamosban jegyeztem föl. A jövendő szavalóművészeinek ajánlom.

Lehet-e szavalni? Kell-e hanggal megeleveníteni a betűket? Szabad-e föltámasztani a verset papír-sírjából?

Micsoda együgyű kérdések. Jellemző a mai korra, hogy egyáltalán szóba kerülhettek és komolyan foglalkoztak velük.

Balogh József most egy tanulmányában, mely nyilván az egész tudományos világra mély hatást gyakorol majd, cáfolhatatlan idézetekre, történelmi adatokra támaszkodva kimutatja, hogy az emberiség a középkorig csak hangosan írt és csak hangosan olvasott, mint a nép manapság is. Később a kolostorokban tanultak meg a szemmel és nem a szájjal való néma olvasást, mikor a világgal ellenséges, magábaszálló keresztény lélek elmélyedett. Azóta a szem átvette a fül szerepét, az élőszó elsorvadt, a művészet, tudomány fokonként eltávolodott az emberi hangtól, műveltségünk súlypontja a betűre helyeződött. Bizonyos tekintetben le is nézték a beszédet, melyet a jövőben talán a rádió, a század forradalmas találmánya juttat ismét jogához.

Az ősi közlőforma a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük. Valahányszor verset szavalnak, ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvben térbeli életet élt, az időben is találkozunk.

Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté.

hallom, amint a hangok elmúlnak egymás után, mint az élet.

Másrészt tudom, hogy a vers nem múlik el.

E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a múlandóság formájában az örökkévalót.

Conrad Veidt a néma mozivászonról lép ki.

Látni, hogy új elemben mozog, dúskál és kéjeleg benne s örül, mint a karthausi, ki hosszú silentium után végre kibeszélheti magát.

Gyakran él a film technikájával. Egy jelzőt, melyet különösen kedvel, a "premier plan"-ba állít, máskor lassan pörgeti a költemény vásznát, "au ralenti".

Mennyire szereti azonban a szavakat. Gyökerestől tépi ki őket a nyelv televényéből, aztán földdel és kavicsokkal együtt fölmutatja. A német művészet gazdag hagyománya van mögötte.

Arról, amit művelt, lehet vitatkozni, de ez a legnemesebb philológia, ez a rajongó nyelv-szeretet túlzásaiban is tanulságos mindazok számára, kik a költészet mivoltát félreértve a versek tárgyát és eszméjét szavalják el barbár módon, és elfelejtik, hogy a költőket sem a tárgy, az eszme ihlette meg, hanem az a rejtélyes, elemezhetetlen valami, amiek a tárgy és eszme csak járuléka, ellenben a szavak alakja, hangszíne, végzetes egymásutánja teljes és egyenértékű kifejezése.

Egy másik színészt hallgatok, aki az emelvényen keresztbe tett lábbal ül, úgy szaval. Miért ül? Az, aki oly rosszul érezte magát, hogy versekben volt kénytelen eljajgatni fájdalmát, nyilván nem helyezkedhet el ily kényelmesen. De azt mondja valaki, hogy ülni "természetes". Csakhogy, barátocskám, a vers nem természetes, az merőben természetellenes. Ha tehát a színész következetes óhajt maradni fölfogásához, heverjen egy díványra, gyújtson cigarettára és inkább fekve szavaljon. Ah, a korcs naturalizmus csökevénye.

Ez meg papírlapról lázong. Olyan nevetséges, mint a gyilkos, aki a tette elkövetése előtt előre megfogalmazott deklarációt olvas föl az áldozatnak.

Csitt, most hosszú, művészi szünet következik. A szavaló öntudatosan megáll, hogy fokozza az érdeklődést. Helyes. Mint mikor a szív egy nagy megdöbbenés alatt kihagy, hogy később annál gyorsabban dobogjon.

Ellenben baj történt. A szünet alig valamivel - egy másodperccel, vagy kettővel? - hosszabb volt, mint kellett volna, minélfogva zavar támadt a költemény vérkeringésében. Máris elveszett a lüktetése, a ritmus természetes és egyenletes kopogása, melyet ilyen sokáig éppúgy nem lehet fölfüggeszteni, mint ahogy szívünket sem állíthatjuk meg egy órára, vagy két órára, azzal a fönntartással, hogy aztán majd tovább élünk. Veszedelmes kísérletezés volt.

Ezt a szavaló észreveszi. Ijedten dolgozik, hogy magához térítse az ájult verset. Gyorsítja ütemét. Színez, hadonászik, emeli hangját. Mesterséges légzést alkalmaz. Mindhiába. A vers meghalt a kezei között. Csüggedten, a kudarc tudatában lép le a dobogóról s úgy viszi ki karjaiban a verset, mint egy gyerekhullát.

Szavaló, sohase feledd, hogy keretben vagy, mint a kép s tilos abból kilépned. Egyetlen kereted a vers, mely lelket ad neked, a vers, melynek te lelket adsz. Mondd a szöveget, tömöríts beléje mindent és ne törődj mással.

Kétségtelen, a testednek is ott kell lennie, mert test nélkül bajos szavalni. De ez a magánügyed. Nem vagyok kíváncsi a mozdulataidra, ha mégoly szépek is. Hadd mozogjon maga a költemény. Ne vágj elébe. Ez udvariatlanság és szegénység. Arra vall, hogy művészeted rövid volt és te megtoldottad egy lépéssel.

A szavak jobban tudnak sírni, mint te. Hallod, hogy sír ez a szó: "sír?" Ha ellenben magad is sírni segítesz neki és ríkatod a kezeddel és lábaddal és megroggyantod a térdedet is és könnyet mesterkedsz a szemedbe is, akkor én szintén botrányt csinálok s az ajtót hangosan becsapva ott hagylak, a számod közepén.

A hang az anyagod. A többi a színpadon talán színészet, de itt csak ripacskodás.

Moissi az idilli szavaló.

Csupa zeneiség és festőiség. Beszéde muzsika, megjelenése kellemesen, regényesen festői. Az impresszionizmus már elmúlt hőskorát idézi eszünkbe.

Művészete elemző. Részekre vontja matériáját, mesteri kézzel állítja össze, úgyhogy csak a szakértő szem veszi észre a forrasztásokat. Igen öntudatos. Nemcsak a szavakat dolgozza meg, hanem a betűket is a robbanó hangokat - a p-t, a b-t - lassan képezi mozgékony ajkával, majd a szájába veszi és kiengedi onnan, mint a szalonrakétákat, hogy pukkanjanak és tündököljenek.

Noha mindig lírai, az ellágyulása értelmi. Melegsége van, de heve nincs. Fájdalmas, már nem fiatal arcát úgy világítja meg a mosoly, mint a holdfény.

Mégis el tudok képzelni olyan szavalóművészeket, kiknek az arcán a napfény ragyog, az a roppant verőfény, melyet a görögök ismertek, az a teljes láz, mely zene és festőiség helyett költészetet, rész helyett egészet ad, akár a költő, aki egy verssel nem ezt, vagy azt akarja kifejezni, hanem mindig a mindent.

Hol késnek? Testvérek, segítsetek. Nem tudjuk, hogy merre járunk és hova forduljunk. Semmiben nem hiszünk. Láttunk egy háborút, melyben kisdedeket gyilkoltak és ártatlanokat feszítettek keresztre, forradalmakat, melyek összetörték a törvénytáblákat s nem adtak helyettük újakat. Mindez nem elég ok, hogy jöjjetek? A huszadik század kiabál felétek, más szavaival: "Egy idő óta (bár nem tudom miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal és igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány a Föld, nekem egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a felséges boltozat, no lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése." Fogjátok össze a kétségbeesésemet egy hatalmas hangba. Félre az udvaronc-finomkodással. Mit szégyenkeztek? Hiszen meghaltok. Hozzátok vissza a szavak mámorát, a nagy művészetet, mely élet és halál előtt feltárja önkívületes arcát. "Uraim, üdvözlöm mindnyájokat. Tegyünk úgy, mint a francia solymász: amint megpillantjuk, eresszük rá; most mindjárt szavaljunk egyet. Egy indulatos szavalást!"

Igen, egy indulatos szavalást. Egy indulatos szavalást!