Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám
Agyveleő, mint afféle krónikus korrepetítor, jeles tanuló volt, az érettségi bizonyítványa csupa jeles osztályzattal ékeskedett. Az egyetemen már nem ment ilyen jól a dolog, mert pénzkereséssel kellett bajlódnia, de azért ott is tartotta magát. Az egyes tankönyveket csak egyszer olvasta át, azután még belekukkantott holmi kompendiumokba - s úgy ült le vizsgázni. Mindig sikerült a vizsga, s Agyveleő hallatlan elbizakodottságában már azt hitte, hogy bármilyen tárgyból tanulás nélkül is meg tudna felelni a kérdések nagy részére. És csakugyan egyszer olyan helyzetbe is került, hogy így, minden tanulás nélkül, kellett vizsgáznia.
Ez a pesti egyetemen történt, második jogi alapvizsgáján. Közjogból Timon Ákos, pénzügytanból a híres Mariska Vilmos vizsgáztatták. Agyveleő hónapokon keresztül idegbajjal kínlódott, ezalatt azért ügyvédi irodába is járt, mindössze annyi ideje maradt tehát, hogy a közjogot megtanulja, - már az ő módszere szerint. Úgy tervezte, hogy két részletben teszi le az alapvizsgát. Az egyik tárgyból most, pénzügytanból a pótvizsgán. Közjogból már sikerrel le is vizsgázott, utána következett a pénzügytan. Nem mondhatta, hogy kérem, én ebből nem készültem, én ebből egyelőre nem akarok bukni. Hanem ott maradt a helyén és várt a Mariska professzor úr kérdéseire. Röpködtek is azok csakhamar s nyomukban a sürgetések:
- Első úr? Második úr?... Ötödik úr?
Agyveleő volt az ötödik úr. Az előtte levők sorra megismételték a kérdéseket s belekezdtek valami feleletbe. A felelet pedig kezdődött a kérdés második megismétlésével, azután félbeszakadt. Így:
- Hogy milyen körülmények között szokott az állam kényszerkölcsönt kivetni a polgáraira? Az állam olyan körülmények között szokott kényszerkölcsönt kivetni a polgáraira, amikor, amiko-or, amiko-ó-ó-ór.
És a hang csöndesen elhalt.
Így felelgetett a kérdésekre az első négy úr, de Agyveleő nem. Ő nem ismételte el a kérdést, hanem rögtön felelt. Nem tudta a pénzügytant, nem tudta, mit kell felelnie, de mégis megpróbált valamit mondani, megpróbálta kitalálni, ami a lehető legegyszerűbb és talán éppen ezért legalább is közel jár a helyes felelethez. Például ezt mondta:
- Az állam akkor vet ki kényszerkölcsönt a polgáraira, amikor válságos helyzetbe kerül, a rendes bevételeivel már nem tudja a pénzügyi egyensúlyt helyreállítani.
Mariska Vilmos dühében nyelt egyet, de hajlandó volt ezen a nyomon tovább kérdezősködni. Az első négy úr minden kérdésre ötölt-hatolt, de Agyvelelő, amikor semmi értelmeset nem lehetett kitalálnia, így válaszolt:
- Ezt nem tudom!
A dadogásnál ez mindenesetre okosabb volt, a többiek ostobaságáról nem is szólva. A tanár szinte meghökkent, csodálkozva nézett Agyveleőre, azután így foglalta össze az eredményt:
- Ez a négy úr tanult valamit, de egyik se tud semmit. Az ötödik úr nem tanult semmit, de ha tanult volna, tudna. Nem akarom valamennyiüket megbuktatni, mert úgyis hallom, hogy panaszkodnak rá. Az ötödik urat átengedem, de ígérje meg, hogy legalább egyszer elolvassa a könyvemet.
Agyveleő tisztelettel meghajtotta magát, - ez volt az ígéret. Szólni nem mert, mert a szóval kimondott, tehát félreérthetetlen ígéret azt is jelentette volna, hogy a könyvet csakugyan nem olvasta el, - már pedig még mindig nem tudott hinni abban, amit a professzor ajkáról hallott. De azután megkapta az indexét, benne állott: "szótöbbséggel képesíttetett". Erre az eredményre Agyveleő olyan büszke volt, hogy azt mindjárt beállította az önbizalmát alátámasztó pillérek közé s e pillér még ma sem dőlt ki, pedig a vizsga-história már legalább húszesztendős.
Agyveleő gyermekes büszkeségei közé tartozott még a sakktudománya is. Tűrhető kávéházi matador volt, de valóságos sakkzseni a sakktudatlanok szemében; persze a mezők liliománál is gyengébb és törékenyebb az igazi mesterrel szemben. De mivel ő igazi mesterrel soha nem játszott, hanem csak olyanokkal, akiket néhány suhintással könnyedén lekaszált, lehetetlenné vált, hogy el ne bízza magát. Jankó grófék pusztavári kastélyában is diadalokat aratott. Elemér gróffal, a jogi tanítvánnyal, egy-kettőre elbánt, bár csak az első partit sikerült megnyernie, mert az utána következőkben a fiatal gróf - anélkül, hogy tudott volna nagy elődjéről -, úgy cselekedett, mint Napóleon a Kempelen-féle sakkgéppel, amikor már rosszul állt, összedobta a figurákat. A grófnő azonban, Elemér édesanyja, már komoly célul tűzte ki, hogy legalább egyszer megmattolja ezt a városi szörnyeteget, ezt a rettenetes proletárt, aki agygimnasztikára van berendezkedve s néha kiállhatatlanul kellemetlen holmi úgynevezett ismereteivel; akinek a jelenlétében vigyáznia kell az embernek arra, hogy mit beszél, aki már rosszabb, uram bocsá', még a zsidónál is!
Agyveleőt a grófnő meginvitálta néhány játszmára. Ebéd után egy kis asztalkához ültek a pipázóban, sakktáblát tettek az asztalkára s Agyveleőben volt annyi udvariasság, hogy a grófnő figuráit is fölrakta. De a játszmát elveszteni nem volt hajlandó. Sakktudománya elégséges volt ahhoz, hogy a grófnőt megmattolja, bármiképpen is ráncolta az a szemöldökét s csucsorította a száját szörnyű iparkodásában. És mivel Agyveleő itt-ott ötletes tudott lenni a sakkban, különösen pedig szemtelenül agresszív, mert az élet hierarchikus tablójáról egyszerre neki kedvezőbb terepre helyeződött a harc, némely játszmáját határozottan kíméletlenül nyerte meg. Úgy, ahogyan talán már nem is illett elbánnia még ilyen, állítólag szellemi tornában sem egy kedves nővel, hozzá idősebbel és grófnővel. Ebben a brüszk sakkozásban valami magáról megfeledkezett osztálygőg nyilatkozott meg, mely nemcsak, hogy kiélte magát, hanem valósággal grasszált.
A grófnő némán tűrte sorsát, a nap-nap után ismétlődő vesztést. Eleinte könnyedén viselte el, később már bosszankodott, száját összeszorítva, egészen szótlanná vált, sápadt lett, a figurák érintésénél a keze reszketett s egy-egy elveszett játszma után némán állt föl. De végtelenül udvarias volt, semmi tudatos szóval nem adott kifejezést ingerültségének, ha pedig nagyritkán megszólalt, akkor is bókot mondott Agyveleőnek:
- Igazán kitűnően játszik!
W. gróf, aki egyszer vendég volt Jankó gróféknál ebédre, három játszmát kibicelt végig. Mind a hármat Agyveleő nyerte meg, emiatt W. gróf Agyveleőt sültparasztnak tartotta. Némi undorral nézett rajta végig, idegesen szívta a cigarettáját s csak ennyit mondott, ezt is a grófnőnek:
- Na ja! Gyakorlat dolga az egész.
Ezen a napon vacsorára néhány vendég érkezett a kastélyba, ottmaradt W. gróf is. Nyolc órakor hozta meg a vonat a vendégeket, a vacsora idejét fél kilencre tették. Fél kilenc előtt néhány perccel gyülekeztek a vendégek a pipázóban. Olyan is érkezett köztük, aki a családnál még soha nem tette tiszteletét: valami horvátországi úriember, főispáni családból való s kamarás. Ez az úriember a társaság néhány tagjával most ismerkedett meg. Az öreg gróf mutatta be:
- Ivanics.
Akinek bemutatta, a maga nevét, így:
- Esterházy.
Ivanics úr megjegyezte:
- Á, te vagy az a híres Esterházy Agenor? Sokat hallottam vadász-bravúrjaidról!
Most Agyveleőre kellett, hogy kerüljön a sor.
- Ivanics! jelentette ki szertartásosan a házigazda. Azután:
- Agyveleő úr!
Ahá! Agyveleő "úr!" És csakugyan nem történt semmi blamázs. mert amikor néhány perccel később Ivanics úr kedves volt Agyveleővel rövid beszélgetésbe ereszkedni, pontos tájékozottsággal magázta őt.
Vacsora után a pipázóban kisebb csoportokra oszolva beszélgettek, körülbelül egyforma számmal voltak a társaságban nők és férfiak. Agyveleő magába mélyedve ült egy bőrkarosszékben, egymás iránt érdeklődtek az egymáshoz való emberek, ő csak cigarettázott s legföljebb ha a társaság külső képe foglalkoztatta. A társalgás semmi érdekeset nem vetett föl, mint rendesen, talán csak az ragadta meg Agyveleő figyelmét, hogy az egyik közeli csoportban Sz. báróval vitatkoztak néhányan, valamennyien hangosan és nevetve, de Sz. báró maga mosolygós nyugalommal védte álláspontját: hogy ő minden skrupulus nélkül le tud lőni egy embert. Még azt is, hogy "persze, ha komoly ok van rá", - máris fűzte a báró kijelentéséhez. Agyveleő idegenkedve nézte meg a bárót, húsz és egynéhány éves fiatalember volt, lenszőke hajú, beretvált, leányos képű, sokak szemében bizonyára igen kedves.
Feszültebb helyzetekben a grófnő gondossága mindig kiterjedt Agyveleőre. Máskor is megtette, hogy ha sokáig szótlanul ült egymagában, akkor tüntetően hozzá kezdett beszélni, esetleg mellé is ült. Most talán hallotta a vitát, melyen Agyveleő szemmelláthatólag fennakadt s mintha Agyveleő riadt gondolatai közt is olvasott volna, kedves mosollyal nézett rá s valamit, amit a maga kompanistáival beszélt, így folytatott:
- Éppen azt beszéltem el, hogy milyen furcsa gondolkodásuk van a parasztoknak. Az orvos előtt megállíttattam a kocsimat s Irmát - ez a komorna volt - beküldtem egy rövid kis vizsgálatra. Néhány percig ott ültem egyedül a kocsiban s akaratlanul is hallanom kellett, amit tőlem néhány lépésnyire három parasztember beszélt. Valami gyümölcslopást beszéltek meg és igen föl voltak háborodva, mert a tolvaj legény egy körtefáról éjszaka mind ellopta a körtét, a körtefa pedig egy özvegyasszonyé. Az egyik azt mondta: "Még ha a Császár Jánoséból lopott volna, akinek harminckét fája van, egy szót se szólnék. De egy ágrulszakadt, magányos öregasszonytól lopott a disznó, akinek se égen, se földön senkije és semmi egyebe, mint az az egy fácskája, meg az a kis krumpli és bab, ami a kertjében terem"... Hát ez rendkívül meglepett engem: egészen különös gondolkozás ez, nem? Hogy ennyire nincs egy parasztnak helyes logikája és ennyire igazságtalan tud lenni!
Agyveleő zavartan mosolygott, mert neki egyszerre megtetszett ez a "különös" gondolkodás. Felelnie kellett, egy kicsit habozott s azután így szólt:
- Érdekes gondolkodás.
De a méltóságos asszony, aki háziasszonyi gondossággal, sőt többel, anyai szeretettel közeledett hozzá, nem volt ezzel az "érdekes"-sel s különösen a hangsúllyal megelégedve:
- De hát ez nagyon helytelen gondolkodás! Ez a teljesen értelmetlen disztinkció! Hiszen a lopás az csak lopás marad, akárkitől is lop a tolvaj!
Már többen figyeltek.
Agyveleőt elöntötte a fölbuzdulás és nem volt szíve, hogy elhagyja a dolgot s hogy hagyja magát:
- Én nem így gondolom! A disztinkciót kitűnőnek tartom.
A grófnő elcsodálkozva vágott közbe:
- Ugyan!
- Igen! Határozottan. A parasztok nem jogi, hanem emberiességi alapon ítélték meg ezt a lopást. A törvény szerint egyforma bűntevés ellopni annak a harminckét fásnak egy fáról való gyümölcsét, vagy a szegény özvegyasszonyét. De ez csak azt mutatja, hogy a törvény nem lehet egészen tökéletes, nem vehet előre figyelembe minden tényezőt. A jó bíró, akinek bizonyos határok közt - szerintem szűkre szabott határok közt - mérlegelnie lehet a cselekményt, enyhébben ítéli meg az egyiket, szigorúbban a másikat.
Ez egyszer a jóságos grófnő is ingerült lett s idegesen mondta:
- De ne-em!
Többen közbeszóltak:
- Hogy lehet ilyesmit beszélni!
Sz. báró is idefigyelt már s hirtelen kipirulva, kezével gesztikulálva heveskedett:
- De évtse meg, kévem, tövvénybe ütköző cselekedetvól van szó, s a tövvény szevint lopás az lopás és punktum!
Agyveleő belátta, hogy oly általános és indulattelt megnemértéssel áll szemben, amelyen úgysem diadalmaskodhatik. Vissza akart vonulni, de úgy, hogy engedményt ne tegyen:
- Nem érdemes erről tovább beszélni!
Sz. báró még jobban nekitüzesedett:
- Hogy az övdögbe nem lenne évdemes! Az ilyen felfogás nem megy, amit ön itt tanusít. Hát... hát, ha én például lelövök egy embevt (Már megint le akart lőni egy embert!)... lelövök egy embevr, hát akkov ön számításba veszi, hogy mi volt az illetőnek a foglalkozása, hogy, teszem, házi-tanáv volt, vagy fityfene! Vagy számításba veszi ön az anyagi kövülményeit, hogy gazdag embev volt-e, vagy szegény övdög?
Agyveleő nem válaszolt. Elfordult.
Sz. báró a közvetlen szomszédjának mondta, de hangosan:
- A tanáv úvnak kissé nehéz feje van!
Kínos csend lett a teremben. Az öreg gróf, aki pedig most nagyon haragudott Agveleőre, a mutatóujjával intett a bárónak:
- Elég lesz, öcsém!
Agyveleő egy szemvillanás alatt minden feszélyező kötelékét széttépte s mintegy lepattantak azok a lelkéről. Izmai megrándultak, elméjében elszánt akarat zendült meg. Szörnyű! Ketté kell hasadnia az égnek s az isteni ökölnek pozdorjává sújtani ezt az egész átkozott kastélyt! Neki ilyent mondani! Neki! Még hozzá egy tacskó, egy címeres tinó! Már oda akart lépni, hogy a bárót orron vágja. De mégis, megmaradt annyi értelme, hogy ezt nem tette. Csak mondott valamit, mindenesetre annyit, hogy kevés ne legyen:
- Hogy érti ezt? Ugye, úgy, hogy ha összeütnénk a fejünket, az öné hasadna ketté! Valami efféle könnyen lehetséges.
És most felállt, meghajtotta magát s távozott.
Mély csönd. Elsőnek W. gróf szólat meg:
- Provokálni kell.
- Na természetes! Le fogom lőni. Én Kávolyi Gábovval vagyok egy nézeten, én egy hovdávval is kiállok.
A grófnő közbeszólt:
- Maga nem fogja őt lelőni, provokálni sem fogja, kedves Pali, mert magának nem volt igaza. Én határozottan az ő pártján állok.
- Hogyan? Hisz szemtelen volt, mint a piaci légy!
- De maga kíméletlen volt.
- Én kíméletlen? Kilátásba helyezte, hogy szétzúzza a fejem, én voltam kíméletlen! Hát az ilyen embeveket meg kell fenyíteni.
- Ez már csak visszavágás volt. Először maga sértette meg őt, Pali! Csak legyen igazságot.
- Ahogy parancsolja, méltóságos asszonyom.
- Na látja! Gondoljuk meg mindnyájan, hogy ez egy szegény, de becsületes fiatalember, aki kitűnő tanuló volt s a saját erejével küzdötte fel magát annyira is, amennyire már eljutott. De a könyvek és az iskolák nem pótolják a nevelést, amit otthon nem kap meg valaki. Éppen azért nekünk kell tapintatosaknak lennünk, s maga, kedves Pali, ezt az ügyet úriemberhez méltóan fogja elintézni.
- Ha méltóságos asszonyom pavancsolja, kötelességem.
- Igen, erre kérem.
Többet nem beszéltek az esetről. Más témákra tértek, csakhamar nevetgélve csevegtek, Sz. báró néha hangos boldogsággal kacagott. Mielőtt a társaság feloszlott, egy kis csoport bújt össze s ebben W. gróf sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy semmit sem lehet csinálni; pedig legalább is alaposan meg kellett volna ijeszteni azt a frátert. Kár, kár, mert pompás heccet lehetne rendezni!
- Kévlek, én bávmivel kapható lettem volna, kéjgyönyövvel, de hát, bavátom, pechünk van, az ügy le van intve.
Agyveleő a szobájában háborgó indulattal, majd mindinkább dúltabb idegzettel, órákig járt föl-alá. Néha leheveredett a díványra, de újra csak felugrott. Reggel felé járt már az idő, amikor ruhástól az ágyra dőlve, kimerülten elaludt; még a lámpát is égve hagyta. Délelőtt kopogtatásra ébredt. Elemér gróf és Sz. báró törtek rá. Magasan lobogtatott humorral, hangosan nevetve érkeztek, Sz. báró oda robogott az ágyhoz:
- Jó veggelt, tanáv úr! Csak nem havagszik? Igazán gyevekség volt, tudja, kicsit sok konyakot ittam és tudja, én ilyenkov... De ha havagszik, hát én akkova és annyi bocsánatot kévek öntől, amennyit csak pavancsol! Én nem vagyok vossz gyevek.
És szemtelenül nyihogva, megveregette a feltápászkodó Agyveleő hátát, leült az ágya szélére, lóbálta a lábát s általában olyan tele vidámsággal játszotta meg a szerepét, hogy nincs az a bonvivant, aki túltehetne rajta. Azután szétnézett a szobában, s mikor a mosdón megpillantott egy sárga üvegecskét, így kiáltott föl:
- Áh! Kölnivizet is használ, tanáv úv? Na látja, ha ezt én tudtam volna, képes lettem volna... e-e-e... hát én képes lettem volna egy véleményen lenni magával