Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám
Bárhova is dobja a sors a költőt, bármit akar is tőle az élet, ő költő marad: önmagát adja, a maga líráját, azt a jajszót vagy örömkönnyet, amit az "akármi" zsenijéből, szívéből kihasít. És bárhogyan ferdül, torzul, süllyed vagy lendül is a világ: az író író marad. Boldogan vagy reménytelenül, elégedetten vagy új élet parancsoló látomásával írja meg azt, amit tágranyitott szemébe sugárzott a világ. De az esztétikus, az irodalom kritikusa, akinek hivatása az ítélkezés, akinek eszköze a mérték, anyaga a fogalmak és célja a Rend, bátortalanná lesz, tanácstalanul néz körül, habozva nyúl a százszor is félretolt munka után, ha kiverték kezéből a mértéket, ha összekuszálták a fogalmakat.
Esztétika!? Nevezhető-e esztétikának az, amit ő csinál, amikor kérdéssé vált, hogy művészet-e egyáltalán az irodalom? A kitűnő angolok akik, hiába! mégis csak első helyen állnak korunk szellemi képviselői között, azt mondják, hogy a művészet olyan gyerekjáték, amelyet boldogabb és érettebb időkben az ötesztendős felnőttek sutba fognak dobni, - s valóban, amikor ők tollhoz nyúlnak, mindent inkább csinálnak, mint művészetet. S a kitűnő magyar író, aki maga ízig-vérig művész, könnyed legyintéssel intézi el a kérdést: "hát ha nem művészet, bizonyosan több annál." Lehet-e szó irodalom-esztétikáról, amikor a műfajok korlátai leomlottak, törvényeik elhomályosodtak, gőgösen elkülönödött céljaikat pedig valami különös demokrácia egy mindent homályos és bizonytalan célművészetnek, mely minden ágának jellemzésére más művészetek szótárából vesz kölcsönszavakat s a vers zenéjéről, a dráma kompozíciójáról, a regény architektúrájáról beszél?
A normatív esztétika megbukott. Honnan vegye a normáit, ha legősibb normája: a szép, elméletben és gyakorlatban elvesztette hegemóniáját? Honnan vegye a mértéket, ha a tetszés és a siker: az érték legközvetlenebb ismérvei mögött ma olyan mozgatók állnak, melyek bizonyosan kívül esnek az esztétika szféráin? És honnan vegye az esztétikus a mértéket és normát különösen akkor, amikor prózáról, prózaíróról akar beszélni?
A prózairodalomban ma nincs tiszta művészet. Csak elvétve akad egy-egy mű (és többnyire csak akkor, ha prózába tévedt versírók csinálják), amely prózai formája ellenére is tiszta költészet, mint amilyen Füst Milán Adventje, vagy Babits Mihály Tímár Virgilje - (bár neki is volt regénye, mely nem tiszta művészet) - vagy Thomas Mann Buddenbrook Ház-a - (de ő is megírta már azóta a Varázshegyet).
Amikor a tetszés és siker ismérveiről és eszközeiről beszélünk, igazán mindegy lehet, hogy mi a célja és van-e egyáltalán célja az irodalomnak. Itt magukról az ismérvekről és eszközökről van szó. Arról, hogy a próza egy olyan ága az irodalom-művészetnek, melyben több és más is van, mint művészet; hogy az esztétika, ha értékelő és ítélkező hivatását be akarja tölteni, több eszközzel is kell, hogy dolgozzék, mint amennyi vele született, és hogy szempontjait éppúgy ki kell terjesztenie önmaga határain túl, mint ahogy a modern irodalom is túlterjeszkedett a maga törvények-szabta határain. Ahogy a prózairodalom elszakadt a művészet ölétől, úgy kell az irodalomkritikának is elszakadnia a testvér-esztétikától és nem töprenghet azon, hogy helyes-e ez így - (hiszen nincsen már autonóm normája, mely feleletet adhatna) -, hanem vállalnia kell lucus a non lucendóját, hacsak nem akarja megtagadni az egyetlen örök változtathatatlant, ami megmaradt belőle: az értékek fellelésének, megmérésének és rangsorba-állításának csillapíthatatlan éhszomját.
Mindezek meggondolása nélkül vajon mit kezd az esztétika Földi Mihállyal? Eljuthat-e valaha a formán keresztül hozzá, hacsak nem töri magát keresztül a formán, melyet oly szabályossá, oly kifogástalanná, minden kritikára annyira a megtámadhatatlanság fölényével visszamosolygóvá ötvözött kezdetben ez az író. És mit kezd vajon a "Szahará"-val, ezzel a minden értelemben véve problematikus regénnyel, melyet sem megszeretni, sem elvetni nem tudott sem írótárs, sem közönség? Hol keresse hibáját, s ha ellenszenvét felcsiholta, hol mélyessze körmeit a kritika ebbe a kifogástalan, a sikerrel koronázott mesterművek szabállyá vált receptjei szerint megalkotott regénybe - s mégis, mivel dicsérje, akinek tetszik, mikor érzi, hogy a "szabályos nagyregény" önmagában véve nem dicséret s a kifogástalan forma még a művészetben sem elegendő erény?
Valahogy meg kell sejtenie, hogy mind emögött ott van egy láthatatlan szellem, egy szellem láthatatlan akarata, egy akarat, mely tudatos, mely tudja, hogy miért van író, miért van ez az író, aki a sötétlő szaharák rabságán keresztül mámorosan bukdácsolva járja meg tévelygő és tévedő útját, mely még nem ért véget, de amely ma már mindenesetre maga hagyta el bozótjainak legkülső sűrűjét, hogy a szemlélet fényképezőgépe elé tisztán kanyarodhassék - s amely út ezáltal éretté és érdemessé vált az ítéletre.
Ez a szellem láthatatlan akaratával ott áll az irodalom mögött és értelmet ád neki, hogy ez aztán értelmét rásugározza az egész emberi életre. Kevesen tudnak erről a szellemről, maguk az írók sem valamennyien s Földi Mihálynak csak azt lehet felróni, hogy túl sokat tudott, azaz túl sokat akart tudatni róla első műveiben.
A "Sötétség", az első könyv, mely nyomdafesték alá vitte a regényíró Földi nevét, még könnyen simuló anyag volt a kritika kezében. Akadály és ellenszegülés nélkül tűrte meg a legsablonosabb kritikai könyvnek erényeit és hibáit - s főleg hibáit, melyek nagyobb számban voltak erényeinél. Könnyűszerrel ki lehetett ott hámozni az alapgondolatot s egy mozdulattal le lehetett fejteni a végére szinte szervtelenül odabiggesztett tanulságot, mely oly lírai teltséggel zeng az őrültségben megtért Hermann Rudolf zsoltáros áhítatú, imádságos leveleiből, hogy bosszankodva szisszenünk fel azon az írói ügyetlenségen, mellyel az utolsó lapokon egy schopenhaueri könyv címét szalasztja sorai közé az író. A filológiai metódus talán nem törődnék ezzel a jelentéktelen balfogással s miután kihámozta az alapgondolatot és lefejtette a tanulságot, rátérne a formai sajátságokra, a jellemzés módszerére és erejére és így tovább. De az olvasó, legalább az, aki azon a színvonalon áll, melyre Földi törekvése irányul, kénytelen-kelletlen is fennakad ezen a kis kezdetlegességen. Annál is inkább, mert már ezen az első regényén megérződik, hogy Földi Mihálynál technikai járatlansággal semmit sem lehet menteni, hiszen a novelláival 17 éves korában feltűnést keltett írónál ilyesmiről már diákkorában sem lehetett szó.
De a schopenhaueri könyvcím bedobása, az a túlságos érthetőségében brutális kimondása a tanulságnak, hogy "a világ nem képzet és akarat", azt a kellemetlen, de elutasíthatatlan benyomást kelti az emberben, hogy program-regényen rágta át magát. A művészi regényalkotásban a szubjektív élményből kiemelkedett gondolat visszaömlik az eleven életbe, a program-regényben nem ér többé földet a magasba lendült gondolat - s ezért érezzük a schopenhaueri tételt cáfoló Földi-regényt program-regénynek. S furcsa, szinte komikus helyzet éleződik ki ebben. Mert Földi fölöttébb szimpatikus törekvéssel azt akarja itt bemutatni, hogy az életre vonatkozó gondolatok életprogrammá váltan az életet ölik meg. Hogy az élet nem "képzet" és nem "akarat" és nem szorítható heterogén, különnemű, külön-nevezőjű fogalmak s aki nem vesz tudomást erről a heterogenitásról, vesztébe rohan. Földi regényét ugyanaz a sors érte, mint Hermann Rudolf gondolati sorsa sosem találkozik egy meggyőző erejű valóságban Hermann Rudolf emberi sorsával. A tizennyolcéves Hermann Rudolf alakja még eleven és vonzó, teljes megjelenítője a maga tartalmának; de huszonhároméves korában már csak a történésekkel nem egész világosan összefüggő emlékezéseivel tudja éreztetni, hogy az élete eltérült útjából és rossz vég felé halad. A múló évek folyamán a történést vinni látszó, de csupán epizóddá felvergődő alakok: a kis tanítvány és a szerencsétlen Molnár Paula, megint csak mementói és nem szervesen tovább-bonyolítói az egyáltalán nem elkerülhetetlen tragédiának. Ez az egész könyv nem győz meg bennünket arról, hogy az autonóman gondolati, az érzésekkel és realitásokkal szemben mereven közömbös élet nem életszerű - mert maga a hős sem az és a sors, mely ezt bizonyítaná, nem meggyőzően törvényszerű.
Ami azonban mindezek után élő impresszióként megmaradt, az ennek a fiatal írónak minden sikertelenségén is keresztüllüktető, minden eredménytelenségében is nyilvánvaló tehetsége. A szavakba ömlő gondolat kifogyhatatlansága már itt is imponál, az alakok és epizódok töretlensége már itt is csábító s a hangulatoknak minden hamis hangtól mentes zeneisége már itt is elő-előtör a gondolat-tömegek nyomasztó labirintusából. De ami Földi alakjából mindvégig vonzó marad, azt a "Sötétség" számára is csak a "Szahara" fedezte fel.
Csak a "Szahara" megjelenésével lett a "Sötétség" egyszeriben több egy tételt cáfoló programregénynél és a "Sötétség" szerzője több problémákat hajszoló "egyébként igen tehetséges" modern regényírónál.
Mert itt a hangsúly a tételről egyszeribe átlendül arra az életre, mely nem tűrte meg ezt a tételt. Itt egyszeribe megérezzük, hogy földi a "Sötétség"-ben nem az élet egyértelmű igazát hirdette, inkompetenciájáért nem vádolta meg a gondolatot és akaratot és ebből az inkompetenciából nem az élet köré szőtt glóriát. Nem az élet diadalán ujjong Hermann Rudolf cellájának ajtajánál s nem az élet szent gőgjének nevében mosolyog le a tehetetlenné vált gondolatra. Bánatos elégedetlenséggel hajol az élet fölé, mely a maga törvényei nevében durva és önkényes matéria, megnemesíthetetlen és formába nem önthető. Szánja az életet, mely sosem válhat a végtelen egy darabjává s melyet a gondolat világossága sosem válthat meg ösztönös és tehetetlen sötétségétől. S ha Hermann Rudolf eredendő patológiás hajlamai nem degradálnák eleve "esetté" sorsát, a fiatal Földi büszkén mondhatta volna el, hogy első regényében az emberiség nagyobb felének legégetőbb problémáját vetette fel: a gondolat és az ösztönös élet szintézist áhító dualizmusát.
S azzal, hogy ezek után még megírta a "Szaharát" is, Földi legrokonszenvesebb tulajdonságáról tett tanúbizonyságot. Ez a rokonszenves tulajdonság Földi Mihály gondolati lelkiismeretessége. Földinél nagyobb írókon is megesett - így, hogy többeket ne említsek, a Földitől is nagyrabecsült Tolsztojon és Ibsenen -, hogy egy kérdés megfejtésének boldog öröménél megállva, többre becsülték a feleletet a kérdésnél, a megfejtést az igazságnál. Földi Mihály szellemének tipikusan korszerű nyugtalansága azonban egy mélyebb produktivitásra sarkal. Földi Mihály, miután a pszichológiát, filozófiát, szociológiát: a modern regényírás segédtudományaivá vált valamennyi eszközét a maga kiapadhatatlan gondolati készségének szolgálatába állítva, megadta a választ, egy csodálatosan szkeptikusnak látszó, nagyobb bizonyosságot kereső bizonytalansággal ejti ölbe a kezét: Mi lenne a válasz, ha a kérdést másképp vetettem volna föl?
Földi azonban nem igazi szkeptikus. Az igazi szkepszis keserű mosolyában mindig van valami fölényes játékosság, mely az amúgy is elérhetetlen igazság szofisztikus megmosolygásában - kimondva, vagy kimondtalanul - az alogizmusnak egyazon kérdésre válaszul feketét és fehéret bizonyító végső abszurditását rejti. Földi Mihály azonban egy válaszért veti fel a két vagy kettőnél is több kérdést, a meggyőződés nagyobb bizonyosságáért, a válasznak nagyobb bizonyító erejéért. Ez az egy mindenben megváltozott Földiben, s abban az arányban, ahogy művészetének eszközei leegyszerűsödtek, a két kérdést felvetés és játékosabbá vált, míg végül az "így is történhetik" ötletszerű kísérletévé finomodva, a felületes olvasónak a maga-ismétlés vádját szolgáltatta.
Az élet megválthatatlanságának pesszimisztikusan súlyos gondolata az, mely egy periódussá öleli a "Sötétség"-et és a "Szaharát" s a kettő megjelenése közötti időben íródott "Rabok" című novelláskötetet. Az élet megválthatatlansága az a felelet, melyért a második regény kérdése is felvetődött, s ennek az életnek véget nem érő, enyhülést nem nyújtó, apró és elszórt oázisait is rejtegető sivárságát jelenti a "Szahara". Itt már az életnek nem a gondolattal, hanem az erkölccsel való megválthatósága a kérdés - s ezzel Földi az emberiség másik felének legégetőbb problémáját: az erkölcs és a szenvedélyeiben eleven élet szintézist áhító dualizmusát érinti.
Mérföldes csizmák lépteinek távolsága feszül a "Sötétség" és az arra sok tekintetben visszamutató "Szahara" között. A "Szahara" mindenképpen izgató, sőt ingerlő probléma a kritika számára. Fölényes, biztos toll írása, tele sokoldalú, rendszerezett tudással és rengeteg jól meggondolt ismerettel. Stílusa a nagy francia regényírók öröke: a világosan, ésszerűen megkonstruált, a szót fogalomért, a mondatot gondolatért, frázist indulatért hadbaállító epika; formája a törvényessé vált "nagyregény", módosítás, helyesbítés nélkül. Tudatos, racionális zártsága bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy az olvasók nagy része ellenszenvre ingerült. Elviselhetetlen, fojtó atmoszférával vádolták, míg nagy tömegben fogyasztották Gorkijt és a Kreutzer szonátát s Dosztojevszkij-utánzással bélyegezték meg ugyanabban az évben, melyben a magyar olvasóközönség a divat pajzsán vállára emelte Dosztojevszkijt. Csínján kell bánni az ilyen hatás-elemzésekkel, ha az ember nem akarja minden példaképpé pecsételt nagyság értékelését paradoxonok abszurditására lecsökkenteni; mert a látszólagos egyezések esetében nemcsak a tényleges egyezéseket kell a követőktől, s a követőket ismét az utánzóktól élesen megkülönböztetni, hanem meg kell gondolnunk, hogy ha ezeket a megállapításokat értékelésbe akarjuk transzponálni, önkénytelenül is az eredeti nagyságot támadjuk meg. Ennek az értékelés-tendenciának értelmében ugyanis közepes emberekkel gondolatközösségben élni nem megbélyegző. De miben rejlik akkor az egész nagyok példaképszerű értéke, ha gondolataik vagy eszközeik nem jelentenek többé értéket a mások kezében?
Minden igazságtalansága mellett azonban ez a laikus vád olyan igazságot tartalmaz, melyet a csak részletekben megértő hivatásos kritika nem érintett. Mert igaz, hogy a "Szahara" olvasása közben lehetetlen nem gondolni Dosztojevszkijre - s még sokakra, Ibsenre, Freudra, s talán mindenkire, aki eleven tartalmat jelentett a XX. század első negyedében. De amilyen lehetetlen ezekre nem gondolni, annyira lehetetlen a vádat helytállóvá és bizonyíthatóvá fogalmazni.
Mindezek közül az álarcos szellemek közül, az akivel jelentősebb és mélyebb, tehát jobban meg is fogalmazható kapcsolata van a "Szahará"-nak, Dosztojevszkij. S ez a kapcsolat kétségtelenül tudatos is. Földi Mihály Dosztojevszkijhez való viszonya azonban éppen azon a ponton válik el a divatos dosztojevszkijizmustól, ahol ez ellenszenvessé válik. A mai fiatalság szomorú tehetségtelenségének egyik szánalmas megnyilatkozása az a sokfajta apostolkodás, mely kisebb-nagyobb csoportokba veri össze az eleve orientálatlanokat. Vannak köztük neo-buddhisták, tolsztojánusok, neokrisztiánusok, dosztojevszkijánusok, akik Buddhától csak néhány szanszkrit nevet örököltek, Krisztus nevében nem meg-, de eltagadják természetes ösztöneiket, Tolsztojtól pedig csak a ráció mezítlábas és növényevő gyűlölete maradt meg bennük, anélkül, hogy valaha ésszel és szívvel felérték volna mindazt a szellemi energiát és vívódást, amellyel Tolsztoj a maga igazához eljutott. Ezek az apostolkodó tehetségtelenek Dosztojevszkijből is a számukra megfogható tartalmat veszik át. Vagy értetlenül meghamisítják ezt a tartalmat és szájukon Dosztojevszkij feledhetetlen szavaival: "Alázkodj meg, büszke ember!" önérzet és ambíció nélküli férgekké aljasodnak; vagy megértették és hívatlanul a "mi oroszok" közösségét szenvelgik.
Földi Mihály, a tehetség meghamisíthatatlan ösztönével, hozzá sem fog, közelébe sem jut ennek a szenvelgésnek. Seholsem pózolja az "orosz megváltás" apostolát, ami a mi földünkön, a mi egünk alatt, sohasem lehet őszinte és nem lehet gondolkozás eredménye. Pedig Földi Mihály talán az egyetlen a nevükön nevezhetők közül, akinek ezt meg lehetne bocsátani, mert az ő kérdés-feltevése ugyanaz, mint Dosztojevszkijé. A "Szahara" az erkölcs és a szenvedély dualizmusát látja és láttatja, aminek csodás és megváltó szintézisét jelenti Dosztojevszkij misztikája. És itt mélyül a rokonság. Mert ahogy Dosztojevszkij-t az orosz irodalom élégant-jai sötét és kegyetlen szívű embernek ítélték, úgy éri ez a vád Földi Mihályt is. Pedig ez a sötét és kegyetlen szív mindkettőjükben egyetlen közös szenvedés, - Dosztojevszkijnél inkább alázat, Földinél inkább lázadás - a mindenütt jelenvaló, minden tiszta gyümölcsöt férgessé mocskoló, minden életet virágjában megőrlő szenvedés miatt. Dosztojevszkij a megnyugváson, az alázaton, a részvéten keresztül lendül a megváltás felé. Földi a megváltás hite nélkül lázad és lázít s csak egy felismerés által megszerezhető mindentől-elvonatkozásban látja a szabadulást a sötét rabságból. bármennyire csábított itt tehát az orosz messziánizmus megoldása, Földi konokul félrefordította a fejét a kísértés elől, s inkább egy inverz-Dosztojevszkij-vé, mint Dosztojevszkij-apostollá vált. (Ami korántsem jelenti azt, hogy Földi Mihályt Dosztojevszkijhez lehetne mérni. Összemérni és összehasonlítani lényegében különböző műveletek.)
Ami azonban ebből a kétségtelen rokonságból akár mint hatás, akár mint törvényszerű egyezés kisarjadt, az Földi Mihály világa. Ez a világ, csakúgy, mint Dosztojevszkijé: pokol. Alávaló indulatok, kavargó gyűlöletek, gondolati és tettleges bűnök szörnyű tömkelege. Az apa iszonyodik a fiától, kihez mégis fajszeretet s a szülői ambíció szálai fűzik; a fiú élete végéig sem tudja tisztázni az apja iránti szeretet és gyűlölet reflektorikusan váltakozó villódzásait; s ott jár köztük elevenen, a halál után is megölhetetlenül a Sátán, aki víziókban, gondolatokban s egy egészen kézzelfogható aljas valóságban él és beszél. S ennek a pokolnak ugyanaz az életrendje, mint Dosztojevszkijének. Itt is elernyed néha az élet dulakodó vad láza, de csak egy pillanatnyi csendre, melynek levegőjében már megfogant a szikra, hogy lassúságból egyre hevesedő égéssel harapózzék a veszedelmes robbanóanyag: a lélek felé. Egymásután detonáló katasztrófák sorozata ez a regény. A katasztrófák elkerülhetetlenek és Dosztojevszkijnél is, Földinél is egy kiküszöbölhetetlen összeütközés elcsattanásai. A katasztrófa mindkettőjüknél hármas gyökerű, amelynek csak egyik szála egyező: a patológia. Dosztojevszkijnél a másik szál az események egyre szűkülő, egyre jobban sarokba nyomó, démoni logikájú kutyaszorítója, melyben talán az egész emberiség közös bűnre-hangoltsága nyilvánul meg. A harmadik: Dosztojevszkij vallásos metafizikája, mely szerint a világ Isten és Sátán küzdőtere. [*] Földinél a másik két radikális szükségszerűség az ember keresztül-kasul hazug mivolta - (amit Földi két, sőt három értelemben is állít) - s ugyancsak egy metafizikai szemlélet, mely a világot olyannak látja, hogy benne a heroikus kísérletek előbb-utóbb szükségszerűen csődbe jutnak.
Ez a háromszorosan katasztrófára ítélt lélek sokszerű és sokrétű anyaggá válik Földi kezében. Minden sorában megérződik biztos tudása erről a lélekről. Ami azonban zavart hoz ebbe a regénybe, az az, hogy pszichológiai metódusa nem a realisták és naturalisták deduktív pszichológiája. Dosztojevszkijnél ez nem jelent hiányt, mert nála az ember másból sem áll, mint lélekből, és sorsa másból sem, mint a lélek sorsából. Földi azonban alapjaitól és életüktől semmi olyat nem tagadott meg, amit a realista írók megadtak volna nekik. De ő ezt a mindenféle realitásokkal felruházott embert és életet belülről kifelé alakítja s ez az induktív, autonóm pszichológia, ha nem is ellentmondást, de mindenesetre túlfűtött zavart szül a realitások, vagy inkább a realizmus ütköző-falán. Földi azonban a rá mindig jellemző tudatos becsületességgel és kultúrált intellektusának fölényével markolta meg ezt a gazdag, háborgó anyagot, melyet a lélek regényén kívül egy kor és egy város társadalmának regényévé kisebb tehetség biztosan még ennyi sikerrel sem tudott volna alakítani.
Mert Földi regénye - jóllehet az individualitásukban szinte fiktív lelkeknek s az idő és tér határain túl kívánkozó gondolatoknak burjánzó gazdagsága ezt el is homályosítja - elsősorban mégis csak egy kor regénye, azé a koré, melyet Földi Mihály egy más írásában "Tolsztoj Leó korá"-nak nevez.
Ez a szó nem azt jelenti, mintha ez a kor Tolsztoj eszméinek diadala volna, de ez a kor az, melyben szükségszerűen meg kellett születnie annak az embernek, aki köztiszteletben álló, előkelő gróf létére egész világ fülehallatára kikiáltja: Loptam, öltem, paráználkodtam - s ti nemcsak hogy nem vettétek ezt észre, hanem még dicséretekkel halmoztátok el tetteimet, melyek az általatok magasba emelt emberek példaképszerű élete voltak a szemetekben.
Bürger János a bűnösségnek ezzel a felismerésével születik bele 17 éves korában a regénybe s életének hátralévő 13 esztendeje a bűnösség ellen való guerillás hadjáratok meddő sorozata. Mert mellében ott él a polip - az átöröklés rabságát és az új örökösök nemzésének kényszerűségét jelentő vér s a gyilkolásba, fosztogatásba kergető arany. Tolsztoj is ez ellen a polip ellen küzdött. S mikor Bürger János végső reményével a tolsztoji hithez fordult, maga is úgy jár, mint ahogy Tolsztoj járt: "eldobta pénztárcáját - de behunyta a szemét, mikor felesége felvette a teli tárcát s annak tartalmából tovább vezette Tolsztoj Leó egyáltalán nem egyszerű háztartását... Parasztnak öltözött, de fehérneműjét a legjobb párizsi parfümmel illatosította a felesége." Hiába volt hite, nem tudott a hit értelmében cselekedni, mert a hit és a tett között óriási szakadék tátong, melyet egyedül a Jóság tud áthidalni. Az egyetlen tett pedig, amely hitéből - vagy inkább: hiteiből - megszületett, egy gyilkosság volt. S mikor Bürger Jánost nyomtalanul elnyelik a habok, melyeket lázadozásának haragja korbácsolt fel családi életük vizein, e habok elülnek, a tébolydából kiszabadult apa s a bordélyok perverz szeretkezéseiből hazatért anya közös hajóra szállnak és diadalmasan eveznek be a közbecsülés révébe.
Ennek a kornak higgadtabb, objektívebb, tudományosabb szemszögből fotografált ábrázolása Földi tárca-gyűjteménye, a "Hamlet királykisasszony". Elszórt kis tárcák ezek s talán furcsa ötlet is lett volna őket könyvbe gyűjteni, ha nem fogná össze valamennyit egy enciklopédikus törekvés. Tudományos kérdésekről, írókról, emberi sziluettekről szólnak, vagy séta közben támadt apróbb élményekhez, öt-tízsoros újsághírekhez fűződő reflexiók, s a "Szahara" kavargó negatívumai után valahogy pozitívabb, bízóbb, potimisztikusabb kép kezd itt kibontakozni. Kétségtelen értékük ezeknek a kis tárcáknak az az úgyszólván diagnosztikus szemlélet, mely ahová néz, szimptómákat lát meg, s mellyel mihelyt hozzáér az élethez, az ütőerét fogja meg. az egész könyvnek kétségtelenül megvan az az egyértelmű közös nevezője, amely Földi Mihály gondolkozásában gyökeredzik. De az egyes cikkekben nincsen meg az, amit Földitől elvárt volna az olvasó. Minden kérdéshez alapos, impozáns tudással, tájékozottsággal szól hozzá. Sikerült összeírnia egy kis enciklopédiát, de vállalkozását nem érezhetjük egészen indokoltnak, mert ehhez a korszerű szemléleten felül az egyéniség merészen hódító varázsvesszője kell. Egyetlen cikke sem igazi gyöngy a cikk-műfajban. Elsődlegesen intellektuális regényei után azt várta volna az ember, hogy egy elsődlegesen intellektuális műfajban brillírozni fog. S ebben a könyvben a legszebb az a két-három cikk, melyet egy meleg lírai hang szinte a művészetig emel. Igaz, hogy minden írott szó, mely nem a művészetet szolgálja, másodlagos szellemi munka. De van valami, ami ezt a másodlagos munkát priméren alkotóvá emelheti. És ez az ötlet. Az az ötlet, mely egyetlen villanásával a vesékig világít. S úgy érezzük, hogy minden jól megírott szakértői cikk eltörpül egyetlen ilyen ötlet felvillanása mellett.
Földi Mihálynak ezt a korszakát első regényeinek lezárult korszakához még egy könyv kapcsolja: a "Mámorosak". Meglepetés volt ez a regény. Mintha más író írta volna. S csak rejtett jelek láttatják a mégis bonthatatlan összefüggést.
A nagy klasszikus mintáknak monumentális épülete után egyszerűbb, igénytelenebb eszközökhöz nyúlt most Földi Mihály. Elvetette az analízist s a töprengő meditációt - mikor már csak egy lépés választotta el attól, hogy tökéletes mesterré váljék benne - s minden energiáját a cselekvés lázas dinamizmusára váltotta. Itt a lélek sosem áll magában, sosem beszél magáról. Az emberek itt cselekszenek és beszélnek, de csak olyan szavakat, melyek maguk is tetteket jelentenek, - tetteket, melyeknek egyetlen vonalává lendül ez a regény. Azaz: csak kétharmad része. Mert ezen túl egyszerre megtörik a vonal.
Nemcsak szerkezeti hibája ez a regénynek. Nemcsak azon törik meg itt az elbeszélés egysége, hogy a főhős halála után főhőssé lesz egy huszonhétéves fiatalember, akinek születése ugyan a regény cselekvéséhez tartozott, de élete nem nőtt együtt a regény organizmusával. A súlyosabb baj az, hogy legifjabb Bíró Gusztáv életével mintha kiszaladt volna az író alól az a ló, melyre Földi Mihály, korának minden parancsára lelkiismeretesen hallgatva, önként kapott fel. Mert itt egy tudatos átnyergelés történt. Jogosan mutat rá a "Mámorosak" elején az előszó írója arra az új irodalmi irányzatra, melyben a fiatal francia regényírók, szakítva elődeik kontemplatív, analitikus szellemével, a tettek felé fordulnak, s az embert többé már nem az élet anyagának, hanem teremtő energiájának tekintik. Ezek az írók hőseikben a szerelmi akarat, a társadalmi törekvés vagy a gazdasági gépezet kormánykereket forgató emberét egységes öntvényű hősökké formálják, még ha annyi érzés, emlék és indulat anyagából tevődtek is össze, mint a példaszerű Rabevel. Ezek az emberek cselekszenek, tetteikkel megalkotják életük épületét, s ezzel minden el van intézve. Hogy aztán a diadal mámorával vonulnak-e be az épületbe, vagy a lázas munkától kissé megkopottan, kesernyés szájízzel várják, míg rájuk borul az öregség, az már csak időtartam kérdése. Érdemük és létezésük értelme az, hogy nem ismerik a ráció és az ethosz Hamletes töprengéseit.
Ilyen alakot teremtett ifjabb Bíró Gusztávban Földi Mihály is. Ifj. Bíró Gusztáv gazdag akar lenni - és gazdag lesz; főispán akar lenni - és főispán lesz; megkívánja az asszonyokat - s az asszonyok lábai elé hullanak és egyszeri beteljesedés után eldobott szerelmükből gyerekeket szülnek a hatalmi terjeszkedésében mindenütt elburjánzó őserejű Bíró-fajtának.
Csakhogy Földi Mihály itt sem tudta megtagadni önmagát, a racionális és etikai értékelés szemléletét. Nála a cselekvésnek, a spontán és habozást nem ismerő tetteknek hérosza az értékelés mikroszkópja alatt visszájára fordul s a vér és arany mámorának vak eszközévé válik. Az epikus hősök élete azonban nem tanulság s az epikus hősök nem nemzenek szimbólumokat. Legifjabb Bíró Gusztáv pedig szimbólum - hogy mennyire az, azt legjobban bizonyítja, hogy az 1920-ban huszonhétéves fiatalember életében nem szerepel a háború.
Ifjabb Bíró Gusztáv alakjával földi az embert a Szahara tetteket áhító sivatagjából a szüntelenül cselekvő mámorosak búja őserdejébe vezette. De ez is csak őserdő - ez sem a megoldás napfényes tisztása. Mert a motort tettekre feszítő gőz ugyanaz, ami amott a polip száz karjával tartott vissza a tettől - a vér és az arany. Legifjabb Bíró Gusztáv életével egyszerre megtörik a mámoros tettek vonala, s helyébe lép, újult erővel, a kontempláció. Legifjabb Bíró Gusztáv, a mámor gyermeke, huszonhétéves korában felébred a mámorból, mely idegen életek rombolójává tette, még mielőtt maga élni tudott volna - s a vágy és a mámor lassan beletemetkeznek a lelkiismeret koporsójába.
Földi Mihály a "Mámorosak"-ban látszólag igen messzire fordult attól a szellemi területtől, melyen első jelentős sikereit aratta. De ez a pálfordulás szükségszerűen hozzátartozik Földi Mihály természetrajzához. S mintha Földi Mihály pályája kezdetén fogadalmat tett volna arra, hogy mindent meg fog nézni, mindent felkutat figyelmével, mindennel megpróbálkozik - a Mámorosakkal szinte egyidőben új műfajjal tesz kísérletet, s ezt a műfajt szinte felismerhetetlenné változott hangon írja meg.
A "Sándor és Sándor" volt az a kisregény, melyben Földi új hangja megszólalt s néhány hónappal később újra kisregény jött: "Az új élet tolvaja". Bár mindkettő remek a maga nemében s bár stiláris eszközeik élesen megkülönböztetik egymástól - mégsem lehet a kettőt különválasztani, olyannyira egybeforrasztja őket a könyveknek és Földi Mihálynak legszebb értékét jelentő tulajdonsága.
Erről a tulajdonságról már volt szó. Akkor Földi Mihály gondolati lelkiismeretességének neveztük, mellyel minden kérdést a visszájára is fordít, mielőtt megnyugodnék a feleletben. A "Sándor és Sándor" és "Az élet tolvaja", e két szervesen összefüggő kisregény az, melyben ez a gondolati lelkiismeretesség az "így is történhetik" maga-ismétlés gyanúját keltő ötletévé finomodik.
Fogarasi Sándor, a mélytüzű költőzseni - kinek profilján itt-ott keresztülvillannak Ady Endre közkeletű portrévonásai - zsenijének és utolsó nagy szerelmének hiábavalósága elől a halálba akar menekülni. De anyja, "az élet félmellű boszorkánya" kicsavarja kezéből a revolvert. És ekkor megállnak egy arckép előtt. Az arckép Sándornak tökéletes hasonmása: János, a költőnek Párizsból és Sándort két nap múlva agnoszkálják a morgueban. Most már az addig közömbös nyilvánosság az ország költőjének és prófétájának kiáltja ki Fogarasi Sándort és a leány, aki Sándort utálta, Sándor-Jánosnak menyasszonya lesz.
A másik könyvben Huber István, a szegénységben és féltehetségének sikertelenségében tespedő törvénytelen fiú egy gyilkosság és ugyancsak egy feltűnő hasonlóság útján beleül féltestvérének, a gazdag és előkelő Mészáros Andrásnak életébe. Az emberek eltemetik Huber Istvánt és Mészáros András palotájában semmit sem vesznek észre.
Ez a kissé fantasztikus maszkcsere-téma a film világára emlékeztet. Lázas, izgalmas kaland, melynek egyetlen nemes irodalmi formája a kisregény. A kisregény ma divatos forma, s nem hangoztatták még eléggé, hogy ez különálló műfajt jelent. Általában az a felfogás járja, hogy a kisregény fáradt és fárasztó korunk kisebb erőfeszítésre beállított tehetségeinek regényformája, mely felment a nagyregény ezer szálat és ezer tudást követelő feladata alól. Pedig a kisregény nem rövidre fogott regény, sem hosszúra eresztett novella s helyébe nem helyettesíthető az "elbeszélés" kifejezés sem. Megszoktuk, hogy az elbeszélő prózai írásokat általában két csoportra osszuk s a hosszabbakat regénynek, a rövidebbeket elbeszélésnek vagy novellának nevezzük el. De már ez a novella és elbeszélés kétféle nevezése között vacilláló felosztás is mutatja, hogy nem egységes műfajról van szó, melyet kedvünk szerint emelgetünk magyar vagy idegenből származó néven.
A regény az ember teljes életét a születéstől a halálig terjedő hosszmetszetében tárja fel - s itt aztán teljesen mindegy, hogy akár csak egy-két évre, vagy mint Dosztojevszkijnél, egy-két hétre terjed is a cselekvés időtartama. De emellé a hosszmetszet mellé odasorakozik az individuális élet egész reális kiterjedése is, tehát mindazok az életek, melyek ezzel az élettel egybefonódnak, mindazok a tettek és események, mind az a föld és levegő, ami egy emberélet teljes képét teszi. A regény lényegéhez tartozik, hogy történésein kívül nem tudunk semmi olyan történést elképzelni, mely még része lehetne ennek az életnek. A novella és az elbeszélés kettős műfaja mindig az életnek egyetlen lezárt darabját adja, mely az életből kiemelve is lezárt és teljes, szinte külön kis élet az életben. Azonban az elbeszélés közelebb áll a regényhez: epikus műfaj. A novella tisztán dramatikus: a lélek kivételes állapotából sarjadt egyetlen esemény rajza. Az elbeszélés az életnek ezt az elhatárolt darabját - melyen kívül más eseményeket is el tudunk képzelni - a lényegéhez tartó hosszmetszetben elbeszéli. A novella a lélek kivételes állapotába sűrített tartalmakat dramatikus keresztmetszetében megvilágítja. A novella határai által lezárt életdarabban az egész élet lényege sűrűsödik össze. [*]
A kisregény az elbeszélés és a novella sajátságaiból összetevődött külön műfaj. Az elbeszélésből átvette annak elbeszélő lényegét, eseményeket sorakoztat egymás mellé, anélkül azonban, hogy vállalta volna a regény követelményét: a reális kiterjedést. A novellából átvette a lélek kivételes állapotának keresztmetszetszerű megvilágítását és azt a dramatikus sűrítést, amely által az életnek ebben a lezárt kis darabjában az egész élet lényege lüktet. És ebből a megfogalmazásból magától adódik, hogy a kisregény témája az ideális értelemben vett "kaland" - úgy, ahogy ezt Georg Simmel klasszikus analízise értelmezi.
A "Sándor és Sándor" kalandjában Földi még csak félig valósította meg ezt a műfajt, melynek teljes megvalósítása "Az élet tolvajá"-ban sikerült. ez a lázas ütemű kaland megírásában tényleg kissé filmszerű. Legalább a premier-plánok sebes váltakozása a filmre emlékeztet s ezekben a premier-plánokban is arcok és gesztusok állnak csak, akár a filmen. Az egész regénynek ez a drámai lüktetése beleömlött a stílusba is. Az elbeszélő stílus lassúbb, de szélesebb folyásának sehol semmi nyoma. A mondatok rövidek, szaggatottak, gesztusokat ábrázolnak, jóformán csak állítmányuk van, az is többnyire jelen időben. Ezek a dialógusokat összekötő mondatok úgy hatnak, mint a dráma-szövegek zárójeles utasításai. S van olyan jelenet is, ahol a dikciókat és a beszélők puszta nevét csupán egy kettőspont köti össze. Az élet tolvajában ez a stílus ismét epikussá bővült, s egyben teljes sikerűvé emelte Földi formai kísérletét.
Ez a zárt, egyszerűségében teljes forma Földi kisregényeiben mély és meleg tartalmat takar. Ezek a kalandok az adottságok falát robbantó, szerencsétlenül végződő kísérletek: tragédiák. A lélek, az én akar itt erőszakot tenni az élet realitásain, minthogy azok nem akarják neki megadni azt a teljességet, melyért ő addig egymaga viaskodott. A maga életének nagyobb teljességéért veszi fel két ember két másik, szerencsésebb ember nevét és arcát, de a névvel és arccal felveszik azoknak életét is. A tényleges ember akkor halt meg, amikor neve alatt egy testet sírba fektettek. A játékosan finom ötlet érdekesen variálja az esetet. A hatalmas egyéniségű Fogarasi Sándor testi halálával és a helyébe lépett János apologetikus munkájával diadalra juttatja a költő Sándor zsenijét s a János alakjában megszerzi Sándor hiába áhított menyasszonyát. De a dicsőség a halott Sándoré s a menyasszony az élő Jánosé. Az élő Fogarasi Sándornak ebből semmi sem jut. És gondoljuk meg a végső borzalmas konzekvenciát, melyet Földi nem is említ: az életének teljességébe érkezett zseni soha többé egy sort sem írhatna! Az utolsó pillanatban ez az élve eltemetett én felágaskodik, áttöri a komédiás koporsó falát és valóban, a maga neve alatt, a maga testével megy a halálba.
A második variánsban csak az ötlet és az eredmény azonos. Huber István, ez az álarcos lélek beletalál a magára vett névnek és arcnak életébe. De a maga életének fermentumával csak azt a felvett életet gazdagította és teljesítette, s az asszony, aki Mészáros Andrással csak azóta boldog, amióta Huber István lelke szállt belé, közönyös unalommal ásít a halott Huber István művészetére, melynek kedvéért gyilkosság, temetés, névcsere és szerelem kalandos szálai összefonódnak.
"Az élet tolvaja" volt az utolsó könyv, mely eddig Földitől megjelent. Földi Mihály ma 30 éves. Kiszámíthatatlan, hogy mi jön még ezután. Lehet, hogy legközelebbi könyve újabb meglepetést fog hozni. Az idő, minden fejlődés legfontosabb kelléke, bőségben áll előtte. De egyéniségének maradandó magva már kitetszik eddigi munkásságából is.
A "Mámorosak" elé írt tanulmánynak "Földi Mihály két arca" a címe. Vannak arcok, melyek időnként a felismerhetetlenségig elváltoznak, de nem hiszem, hogy van ember, akinek két arca volna. Földi Mihálynak is csak egy arca van. És sokféle, széttartó vonásainak közös értelmét sugározzák a szemek. Amikor az arcképfestő úgy érzi, hogy az arc megfoghatatlan, változó, nem történik egyéb, mint hogy ezek a szemek egyre tágulnak, udvarosodnak, mohó nézésű pupillájuk nőttön nő, hogy vele együtt nőjön a látómező - s ha a bőr fakó fehérségét szelíd pír váltja fel, ha az ajkak derűs mosolygásból fájdalmas vonaglásba ferdülnek, az, bár jelentős, de kísérete csak a szem játékának.
[*]
[*]