Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám
Néhány napja fejeztem be a "Brand" fordítását s most, hogy holmi előszófélén tűnődöm, hirtelen feltolul bennem a kérdés: Minek ez? Ibsent ma már itt-ott korszerűtlennek hirdetik; erre a tisztességre pedig csak ismert tulajdonságok révén vergődhetünk. Azt mondják, a norvég költő igazságai régen belesodródtak a fejlődés menetébe; az éles profil egy-két vonása átzordult a Század arcképébe s végül, megszokottá válván, észre se vesszük. De ez természetes: az ember a jelen kínjai közben főként a múlt és jövő titkait figyeli. Ki látja a föld szédítő forgását?
Így szólt bennem egy hang, de válaszom rögtön nekiberzenkedett: vannak problémák, amelyek újra és újra visszatérnek s minden kor a maga formanyelvén próbál megfelelni rájuk. Kirobbanásuk talán külső erőktől függ, lényegüket azonban semmiféle erő nem módosítja. S mert lelkünk változtathatatlan mélységeiből szakadtak, megoldásuk is mindig azonos. Brand nagyon is korszerű. Vagy a szegény halászfalu papjában nem az örök emberi tragikum fűlt?
Ki lehet érdekesebb, mint a tömegért küzdő hős, akit a tömeg elbuktat? S mi lehet izgatóbban tragikus, mint mikor a hős már diadalútja előtt dugja, hogy el fogják buktatni? Ibsen számára e drámai költemény az esztétika nyűgeinek lerázását jelentette. "Szerintem az esztétika... ugyanolyan átka a költészetnek, mint a vallásnak a teológia", írta Björnsonnak Aricciából, már pedig a pontos megértés alapfeltétele, hogy a művet a költő szemszögéből nézzük.
Ibsen meglehetős nehezen jutott el idáig. első munkái gyengék és vértelenek; ismert minták után igazodik s életalakító lendület híján a szavak mámorát keresi. Oehlenschläger és Wergeland árnyékába szegődik. Saját korából sokáig nem mert drámai tárgyakat formálni; Róma és a középkori Norvégia történetének egy-egy darabját dolgozta fel, s míg alakjai a papíron küzdöttek, ő vad tusákat vívott önmagával. Ezért a grimstadi gyógyszerészsegéd, aki a sors szakadékaiból görcsös erőfeszítéssel tört felfelé, sokkal drámaibb jelenség, mint hőse, a jambusáradatban fuldokló Catilina. Jellemző, hogy a nagy lázadó ellenfél nélkül ágál a darabon végig, s így a dialógus csak a költő líráját leplezi.
Belső harcai közben Ibsen mindjobban észrevette az életet. A ragyogó múlt és a jelen sivársága közt egyre élesebb ellentétet érzett, s a társadalmi történések alapos megfigyelése után természetszerűen bele kellett sodródnia az első norvég szocialista mozgalomba, amelynek intézőit, Thranet és Abilgaard-t tollával is támogatta. De a "sziklák fiainak" feleszmélését hamarosan börtönnel fenyegették s a vezetők letartóztatása után Ibsen többé sohasem vállalt aktív politikai szerepet. Ám élete végéig, magányos fanktirőri mivoltában is, sokszor harcolt közös fronton a munkásság tömegeivel.
Költészete már nagy csúcsok felé ívelt, - a "Helgelandi harcosok" (Haermaendene paa Helgeland) hús-vér alakjai kitűnő drámaírót reveláltak, - de kritikusai még mindig Björnson gyönge ellenfelét látták benne. "Ibsen úr üres jelentéktelenség", írta egyik bírálója s ez a vélemény szerencsére az általános hangulatot fejezte ki. Szerencsére, mondom, mert ennek ellenhatásaként született meg a "Szerelem komédiája" (Kaerlighedens komedie), e bősz humorú tragikomédia, amelynek zengő versei mögött először villant fel művészetében a modern társadalom tükörképe.
Ez a színdarab Ibsen legszemélyesebb híveit is meghökkentette. Dévaj ritmusán a Gúny táncolt, rímeiben pedig a Szatíra szelleme kacagott. Hatni azonban kínosan és kegyetlenül hatott, mint minden leleplezés. Szavaiból csak úgy sistergett kifelé, hogy a házasság meg a szerelem nem egy s hogy a szent korlátok közt az idealizmusnak el kell sorvadnia. Csak a vak nem látta, hogy az író Falk maszkjában fintorogva mutatott néhány alakra, akik a szerelem koloncai alatt szánalmasan rogyadoztak. "Ebadta kis firkásza", zúgott a hipokrízis kórusa, "még legdrágább intézményeinkből is csúfot mer űzni?" S a Rend megbántott őrei ellentámadással feleltek: kémeket szabadítottak Ibsenre, aki akkoriban nősült s családi dolgait fordították a darab tendenciája ellen. Az irodalomtörténet feljegyezte, hogy a költő ösztöndíjkérését a kristianiai egyetem egyik tanára ezekkel a szavakkal utasította el: "Aki a "Szerelem komédiáját" írta, nem támogatást, hanem botot érdemel!"
Ibsent alaposan megcsapkodták. A nyomor husángját fordították ellene. Ha egykor égőn vágyakozott valami nagy gond után, amely életének tartalmat adhat, kívánsága most ugyancsak teljesült. Színháza, a "Norske Teater", megbukott s új állásában, mint a "Kristiania Teater" dramaturgja, családostul havi 25 talléron tengődött. Vagy még kevesebben, hisz a rossz konjunktúra miatt fizetését teljes összegében sosem kapta meg, írói honoráriumait pedig aprópénzzel fizették ki. A bergeni rendező eleganciájának, amely a kikötőváros nyárspolgárait annyira vadította, nyoma sem maradt. A végrehajtók által zaklatott Ibsennek baráti kölcsönöket kellett kunyorálnia!
A lázadót tehát, legalább egyelőre, leverték. Ezek után nem csoda, hogy azt az utat, amelyen Ibsen 1862-ben 110 tallérért népdalgyűjtésre fanyalodott, a kristianiai irodalmi körök a költő végleges letörésének tekintették. S ítéletüket a norvég kormány hivatalosan is megpecsételte: Ibsen kérését, aki Björnsonnal és Vinjével együtt írói évdíjért folyamodott, kereken elutasították. Ekkor próbálták barátai valami vámhivatalba írnoknak bedugni.
Ebben az anyagi és moráli lesújtottságban, az öngyilkosság gondolatával viaskodva, írta meg legoptimistább művét, a "Trónkövetelőket" (Kongsemnerne). Erről a színdarabról nemcsak Brandes és Woerner nyilatkozik az igaz elismerés hangján; Paul Ernst szerint benne lendült legmagasabbra az író zsenije. A munka külső formájában (de csak külső formájában!) a történeti dráma keretei közé zökkent vissza; emberei és problémái tisztára a jelenből nőttek ki. Ibsen maró kétségei művészetének anyagává értek. Ő volt Skule Jarl, akinek ajkáról először dörgött el a "mindent vagy semmit" igéje, de benne zengett fel Haakon tántoríthatatlan akarása is, aki vad és súlyos harcok után elfoglalta Norvégia trónját. Ibsen nemsokára szintén győzött. A sors új élményekkel szolgált neki, amelyekből kicsiholta Brand roppant vízióját.
Dánia 1864 januárjában háborúba keveredett Ausztriával és Poroszországgal. A háborút megelőzően Svédország és Norvégia ünnepélyes ígéretekkel biztosították a jogaikért keményen küzdő dánokat, hogy veszély esetén fegyveresen is megvédik a szorongatott "testvér-nemzetet". De az ígéret csak szó maradt: a válság órájában gróf Manderström, svéd-norvég külögyminiszter, a flotta és a hadsereg elindítása helyett - tiltakozó jegyzékeket intézett az európai hatalmakhoz.
Ezt a megtorpanást Ibsen durva árulásnak bélyegezte. A levegőben még jóformán el sem oszlott a hősi fogadkozások visszhangja, amikor a magára hagyott Dániát legázolták Wrangel tábornagy seregei. "Hát csak ennyit ér a múlt örökös hánytorgatása?" kérdezte magától a költő. "A viking-unokák kígyókká váltak, akiket az új énekek kábult tehetetlenségbe bűvöltek? Ezért idéztem vissza nekik az ősök tetteit?" Ibsen "kioltotta a múlt lángját" s körülnézett. A fjeld tárnáiból petyhüdt gnómok másztak ki, az arany bolondjai, akik esténként a költészet fürdőjében akarták elfeledni hajszás nappalaikat.
Keserű kijózanodás volt ez! Keserű és megalázó. Kiderült, hogy a költő már nem új utak fáklyása: a tömegek bohócává züllött. Ibsen felhördült, s amikor úgy látta, hogy korbácsos versei hatástalanul zuhogtak szét, otthagyta hazáját, s önkéntes számkivetésbe ment. Épp jókor érkezett Berlinbe, hogy meglássa, mint köpködi tele a porosz főváros csőcseléke a dybböli sáncoknál zsákmányolt dán ágyukat... Feldúltan utazott tovább, Trieszten és Velencén keresztül Rómába, abba a városba, amelyet annak idején "az emberektől még nem vettek el a politikusok".
Otthon ezalatt mindenét elárverezték. Ekkor kallódtak el a bergeni drámák kéziratai.
Az antik kultúra levegőjében lassanként lehiggadt Ibsen. Új és sose sejtett horizontok nyíltak elébe; kitárultak előtte a görög tragédia misztériumai. A remekmű örök energiaforrás, amelyből szakadatlan érzéshullámok áradnak kifelé, s a fjeldi menekült pompásan rezonált e hullámokra. bátrabb alkotásokra ösztönözték őt. Ezeket a feloldozó hatásokat még csak kiteljesítették Michel Angelo szobrai, aztán megszületett "Brand", a norvég pap tragédiája.
Ma már többé-kevésbé ismeretes, hogy a nagy dráma először epikus formában készült. Ennek kéziratát valamelyik római antikvárius pincéjében találta meg Pontoppidan Andreas Reiersen, egy dán műgyűjtő s Larsen az ő végrendelete alapján adta ki a költeményt 1907-ben.
Az eposz töredékében is - őt éneke maradt meg - remekül rávilágít a drámára. Nemcsak arról van itt szó, hogy megfigyeljük, miként rendezte el anyagát Ibsen a két, egymástól annyira különböző műfaj kereteiben: az összehasonlítás során Brand lelkéhez is közelebb férkőzhetünk. Mert e zord pap tragédiája nem könnyű olvasmány; egy nagy költő láza forr benne. Azért is higgadt oly nehezen végleges formába. Egy évnél tovább kínlódott Ibsen ezen a munkán, ahogy 1865. szeptember 12-én írta Björnsonnak. Aztán újra belekezdett, ki tudja hányadszor? Egy régi kézirat négy trochaikus, tehát az eposz verseivel ellentétes lejtésű sora, párbeszédes alakjával eredetileg is drámára utal.
Ibsen szerint a költő, szellemi dolgaiban, természettől fogva távollátó; ha erre nem is lehet általános szabályként hivatkozni, az ő esetében kétségtelen e megállapítás helyessége. Itáliából visszanézve Északra, hirtelen egész realisztikus hátteret rajzolt alakjai mögé, s miután modelljeitől időben is eltávolodott, vonásaikat kísérteties hűséggel adta vissza. "A nyarat legjobban egy téli napon festhetjük", jegyezte meg egyik későbbi levelében.
Az eposz még vitatkozik és ostoroz. A dráma zártabb és művészibb: ebben már csak halvány utalások vannak a közelmúlt eseményeire. A hegeli hatásra valló ellentétek, a barna Brand és a szőke Ejnar, valamint Ágnes és Gerd testi és jellembeli különbségei sem oly kiélezettek itt, mint az első fogalmazásban. De egyéb eltérések is akadnak. A színpadi mű szimbólumainak, amelyek oly csodálatosan elmélyítik az alakok sorsát, nyomuk sincs az epikus költeményben. Még a névcserék is pompásan karakterizálnak. A főhőst pl. először Kollnak hívták; ez a szó zord, jeges hegyormot jelent, míg Brand a norvég népdalokban a kard szinonimája. Művészi szemléletének megváltozását viszont eposzokban hirdeti ki Ibsen, amikor azt mondja, hogy a múlt lelkük-gyilkolt mondáitól s a jövő hazug álmaitól egyképp elfordulva, bemegy a jelen ködvilágába. E sorok már a későbbi társadalmi színművek felé utalnak.
A hajthatatlan harcost, akiben "az emberiség szelleme lázadt fel", két papról mintázta, Lammers Gustav Adolfról és Bruun Christoferről. Az előbbi 1848 óta Ibsen szülővárosában, Skienben lelkészkedett, majd gyötrő lelkiismereti harcok után, a maga és családja jólétét feláldozva, elhagyta az államvallást s szabad egyházközséget alapított. Az ő révén kerültek Brandba Kierkegaard filozófiájának egyes motívumai; ismeretes, hogy a nagy skandináv tudós mily kemény tusákat vívott az evangéliumi kereszténység érdekében a hivatalos egyházzal. A kritika Brand kapcsán eleinte határozott kierkegaardi hatást emlegetett; azóta tudjuk, hogy az író alig olvasta a dán filozófust s amint szakrasztikusa megjegyezte, "ezt a keveset sem értette meg". A skieni pap azonban Kierkegaard nyomán prédikálta forradalmi eszméit. Mindenesetre tény, hogy "Brand" alapprincipiumai nincsenek meg Kierkegaardban.
A másik modellt, Bruunt, személyes kapcsok fűzték Ibsenhez. Gyakran találkoztak Rómában, ahova a fiatal teológus beteg testvérét, Theát kisérte le, sőt ismeretségük később sem szakadt meg; a költő felett még a gyászbeszédet is Bruun mondta. Ez a kemény férfi a porosz-osztrák-dán háborúban tettekkel bizonyította meggyőződésének erejét; az első komoly hírre kardot kötött s közlegényként harcolt a dybböli sáncokon. Agitációs beszédeiből a drámai versek hangja zeng. "Ha most, amikor tennünk kell, csak beszélünk, nem fognak-e felujjongani, akik örömmel csúfolódnak minden hiten és ideán?... (Gyávaságunkat) mindig ránkidézik majd, hogy az ideákat s az értük járó áldozatokat őrültségnek bélyegezzék... Íme, így hal meg szellemileg, aki eszményeinek búcsút mond s így veszti el hitét a nép is, míg végül erkölcsi pusztulásba süllyed. Szememben azért oly fontos ez a kor, mert a nép cselekvése egyszersmind annak belső, szellemi fejlődését is jelzi, az élet vagy halál útját." (Larsen, Episke Brand, 237. old.)
A drámai költemény hőse hótakart bércről száll alá a nyomorúságos faluba, ahol valaha "gyereklelke senyvedt", míg mondatai átolvadnak a fjeldi viharok ritmusába. Feketeruhás alakja monumentálisan emelkedik ki a rideg háttérből. Jó környezet ez annak, aki a szeretetet gyöngeségnek nézi.
Ibsen is így szállt alá népdalgyűjtő útján Fortundalban; akkor vésődött emlékébe a hellesylti paplak képe, amelyet a dráma harmadik felvonásában idézett vissza s Lomban találkozott Graffer Rönnauggal, egy öreg parasztasszonnyal, akinek jellemét Brand anyjában örökítette meg. Ez a vén ragadozó, Ibsenné közlése szerint, évtizedeken át rejtegette az ura rongyait s amikor a szerencsétlen meghalt, azokba öltöztette őt. "Úgy menj el, - mondta, - ahogy idejöttél." Konok volt, vad és kapzsi, de akaratának intenzitása méltóvá tette arra, hogy Ibsen Brand szülőjét rajzolja meg benne.
Mert hősünknek szent hite, hogy csupán az akarat a beteg emberiség írja. Mindjárt a költemény elején kitűnik ez, amikor a vele baktató paraszttal habozás nélkül átgázolna ködön és tengerszemen, csakhogy kísérője idején lejusson haldokló lányához. Pedig Brand más útról álmodott. Selyemzászlós körmenetek élén akarta tisztább célok felé vezetni az emberiségek, amely a "vasárnapi" kereszténységben eltunyult. Számára az élet és hit elválaszthatatlan egység - s szülőföldjén rögtön arra kell eszmélnie, hogy a nép
Még áldoz is, ha szűk a járom!
De életét? - Nem, semmi áron!
Ám az élet könnyelmű kockáztatása, ahogy Ejnar és Ágnes kockáztatták, szintén súlyos vétek. Holmi játék kedvéért nem szabad a szakadék szélén táncolni. Az áldozat komoly dolog: a hívő ember meggyőződésének bizonysága. Brand bátran csónakba lép s átkel a viharos fjordon, - hogy a túlsó parton egy haldoklót feloldozzon. Ebben a jelenetben szerepel először a bíró, az ideálok hősének agyafúrt ellenfele s ebben a jelenetben szakít a magasabb rendű életre ébredt Ágnes a vőlegényével, Elnarral. A lány boldog elszántsággal követi Brandot azon a szörnyű úton, amelyet ez különös megérzéssel felvillant előtte; mit bánja ő, hogy a pap "oromárnyalt, néma telkén" teng majd, ha a síron túl "új Nap fénye rezdül" feléje!
Mivé lennék itt? Hisz a fjelden
az emberszó fület se lel.
Csakhogy a küldöttség szószólója saját szavaival fogja meg: "Ha életed nem adod, minden adakozásod gúny". A fényes álmoknak vége; Brandnak maradnia kell. Sorsa úgy rendelte, hogy lovagi tornák helyett szürke munkák során törjön fjeldi hó-sírja felé.
A "mindent vagy semmit" papja kompromisszumot kötött az egyházzal, amelyet inkább az állam egyik pillérének tartott, mint a vallásos érzések őrének. S itt alkotója véleményét is kifejezte, aki az állam minden rendszerét és formáját egyaránt perhorreszkálta. Ibsen nem egyszer állította, hogy az állam csak a "polgár" számára hasznos, az egyént azonban durva korlátok közé szorítja s így természetes jogaitól fosztja meg. (A prépost szatirikus beállítása is ezt a felfogást tükrözi!) Persze, Brandot más körülmények is rásodorták az alkuk útjára. Legfontosabb, hogy anyja közelében kellett maradnia, aki összeharácsolt vagyonától az utolsó pillanatig nem akart megválni. Addig azonban, amíg az öregasszony csökönyösségét meg nem törte, nem láthatta el a vallás vigaszával sem. Márpedig a lobogó hitű Brand, aki a sose látott idegen üdvösségéért a viharba rontott, hogy herdálhatta volna el anyja örök nyugalmát? Igaz, saját vére se volt több neki, mint a kunyhóbeli öngyilkos s egész valóját sűrítette e két sorba:
Kutatni soha nem fogom
ki idegen és ki rokon!
De ebből csak az következik, hogy kemény igéjének igaz hordozója volt.
Nem is lehetett más. Anyjának nyers ereje öröklődött benne; összecsapásuk azért hat úgy néha, mint mikor két kard összecseng. De ami az agg némberben hideg és alantas ösztön, a fiúban izzó hit - s Brand anyja ebbe bukott bele. Egyetlen fiát korán elküldte a komor szülői háztól; ha pap lesz, a vagyonért biztosan fel fogja őt oldozni. A végzet különös iróniája, hogy a tragikus percben épp a gyereke küldte pokolba! Brand szörnyű emlékkel került el hazulról. Apja holtan feküdt, amikor az anya besurrant a halotthoz s az ő (akkor még kisfiú) szeme láttára kifosztotta. Most már megértjük, miért lett Ibsen papja a szigorú parancsok apostolává: ekkor hervadt le benne örökre a szeretet. Így módosult Graffer Rönnaug históriája a költő kezében.
Csupán Ágnessel szemben enyhült meg Brand, bár ez a drága asszony is gyakran visszahőkölt az ura zordságán. Pedig Bruun Thea mása igazi társként követte "Isten harcosát" a golgotás úton. Gondoljuk csak el, hova fejlődött a fennsíki csacsogástól Alf feláldozásáig! S még azon túl is, amikor Brand hitén felgyúlva, halott gyermekének emlékéről is lemond, hogy aztán önként hajoljon saját sírja fölé! Ha a költő a "Szerelem komédiájában" lesújtóan ítélkezett a házasságról, Ágnes gyönyörű figurájának megmintázásakor földig hajolt a női ideál előtt. A karácsonyesti jelenetnek, amidőn Ágnes a temetőből visszavárja kisfiát, az egész világirodalomban alig akad párja. Ezt a tiszta lelket ellentétének, a szegény Gerdnek mániákus árnyéka tökéletes élességűvé teljesíti.
Brand ellenfelei, mondják, típusok, azért Ibsen nem is nevükön szerepelteti, csupán így jelzi őket: a bíró, a doktor, a prépost, stb. Ez a megállapítás kissé szűkszavúan mutat rá a tragikus magra, amelyből e munka kisarjadt. Az igazi összeütközés az egyén és a tömeg közt esik meg, tehát Brand és a nép közt. Típusokon át, tehát: a fenti típusokon át is kizárólag a tömegerő hat. Rajtuk mérhetjük meg hősünk sikereit, aminthogy az ő gáncsukra omlik a lavina alá is.
S most, bármily furcsán hangozzék, ki kell mondanunk: ebben a drámában nincsenek vallási problémák. Brand papi mivolta egészen mellékes. Ibsen, egyik levelének bizonysága szerint, ugyanezt a szillogizmust éppúgy kifejthette volna egy szobrász, vagy akár egy politikus alakjában, mint a lelkipásztoréban, aki forradalmi következetességgel végül az államegyház ellen fordult. Ki csodálkoznék rajta, hogy e könyv, mély költészetét mégis szószéki tézisekké laposították?... "Brand" az idealizmus tragédiája.
A kéretlen, mert félreértésből származó siker után Ibsen rögtön megkapta az írói évdíjat. Épp jókor. A dráma megjelenése előtt néhány nappal már bélyeget se tudott levelére ragasztani.
Még csak néhány szót a fordításról.
Ez a költemény megtagad minden kompromisszumot, fordítása pedig csupa kompromisszum, nem is lehet más: kompromisszum a magyar és norvég nyelv anyaga, stílusa stb., stb. közt. S mint a legtöbb kompromisszum, fordításom is sokszor kudarcba fulladt, de számomra, munka közben, állandó szabály volt, hogy a jó versért, Brand szelleme iránt eltökélt hűségben, mindig a szavakat áldozzam fel. Ha munkámban mégis volnának zökkenők, ezek csak gyöngeségemet bizonyítanák, nem gondosságom hiányát. Természetesen, szöveg és forma dolgában egyaránt a legteljesebb pontosságra törekedtem.
Innen-onnan két évtizede, hogy e munkába belefogtam. De közben teltek az esztendők, s az eredeti versekbe alig pillanthattam bele. Most azonban akadt pár szabad hónapom, s ismét nekiültem "Brand"nak. A régi fordítást, a Nyugatban megjelent rész kivételével, eldobtam, s az egész költeményt elejétől végig újra lefordítottam. Hetek alatt készültem el. A mű hangulata nagyon is "lelkemhez talált". S a tollat letéve, úgy érzem, hogy leróttam legsúlyosabb adósságomat.
[+]