Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám
Nincs a művészetnek ága, melyben a stílus társadalmi vonatkozásai annyira kényszerűek és bonyolultak volnának, mint a belső építkezésnél. Egy festmény vagy szobor hozzásimulhat kora társadalmi életvalóságához vagy föllázadhat ellene; üdvét esetleg a határtalanság és természetfölöttiség romantikus térein keresheti. Minden esetben föl van oldva annak szüksége alól, hogy az élet mindennapi gyakorlatában eszköz gyanánt közreműködjék. Célja eszmei, nem haszonelvű. Magatartása tehát szabadabb és egyértelműbb lehet, mint a belső építkezésé, melynek berendezésében hasznosság és szellem, célszerűség és ékítmény ölelkeznek. Még a külső építkezés is inkább teheti túl magát téralkatának célok rendelte sokszerűségén. Elvégre az alaprajz nem állhatja föltétlenül útját a dekoratív és patetikus homlokzatra való törekvésnek. A homlokzattal csak az emeletre mászó betörőnek és amerikai filmkomikusnak akad gyakorlati értelemben való ügyes-bajos dolga. A belső építkezésnél ezzel szemben használható székekre, asztalokra, ágyakra és szekrényekre van szükség. Olyan tárgyakra tehát, melyeket éjjel-nappal, az élet mindenféle szakában igénybe kell vennünk. Ezekhez járulnak még a napvilágnak és a mesterséges világításnak, a víz- és levegőszolgáltatásnak stb. bizonyos mértéken belül mellőzhetetlen követelményei. Egész serege van a gyakorlatilag célszerű dolgoknak, melyek az élet fizikai alapjához valók. Ez az élet azonban, mely az emberben ölt testet, rendkívül mozgékony, igényeiben rendkívül sokoldalú. A belső építkezésnek már most úgy kell megalkotnia, elhelyeznie és megszerveznie a maga voltaképp merev tárgyait, hogy egyrészről az emberi életműködések szerves dinamikája, másrészről a bútorok és egyéb használati tárgyak szerkezete meg statikája között súrlódás vagy összeütközés ne keletkezzék.
Ezek az életműködések, hajlamok és szokások azonban, melyek a belső építkezést, mint tárgyi támaszpontok rendszerét teszik szükségessé, az ember társadalmi helyzetétől függnek. Igényeim, melyeket kényelem, higiénia és térbőség szempontjából lakásommal szemben támasztok, a legközvetlenebb és legfélreérthetetlenebb módon demonstrálják, hogy micsoda társadalmi kategóriához tartozom. Vidéki földbirtokos vagy nagyvárosi merkantilburzsoá, feudális méltóság és gyáripari nagyúr vagy kispolgári alkalmazott, tisztviselő és kézműves, entellektüel, proletár és parasztgazda, filiszter és bohém: minden társadalmi kategória más és más fokát jelenti annak, hogy lakáspraktikum mennyire differenciált, mennyi kényelemmel és fényűzéssel jár. Ez az összefüggés pedig kényszerű. Mivel az embernek lakásberendezésével szüntelenül dolga van, kell, hogy ez a berendezés lényének adekvát kiegészítője, kerete, támasza legyen. Hiszen lakása hovatovább gyűlöletes kínzóeszközökkel megrakott pokollá válnék különben. Egy-egy rossz képet még csak eltűr az ember valahogy; de nem lakhatik olyan szobákban, nem élhet olyan bútorok között, melyek lehetetlenné teszik, hogy kedve szerint járjon-keljen, feküdjék vagy dolgozzék. Az ember nem élhet lakószobáival és bútoraival örökös háborúskodásban. Ez az állapot végül is oda vezet, hogy törik vagy szakad: ha nem a lakás, úgy a lakó és kész a tragédia vagy burleszk.
A belső építkezés lakáspraktikumában tehát a lakó énjének napról-napra legállandóbb, legaktuálisabb és legideálisabb összetevői érvényesülnek. A lakóhelyiségek száma és nagysága jelzi, hogy mennyire kíván és mennyire tud terjeszkedni. Lakásigényeinek differenciált volta a helyiségek különböző célszerűségek diktálta más-más berendezését vonja maga után. hasonlóképpen jellemző, hogy a bútorok és használati tárgyak anyagával, számával és minőségével szemben mekkora igényeket támasztunk. Mindez teljesen leplezetlenül nyilvánítja az emberi ösztönt, mely arra késztet, hogy önmagunkból kiindulva a való térbe nyomuljunk és a belső építkezés térképzéseiben, tárgyaiban terjeszkedő lényünknek mintegy külső meghosszabbodásait, részeseit helyezzük magunk köré. Ennek a reálisan térbeli és gyakorlatilag célszerű önmegtestesülésnek a lehetőségei természetszerűen a lakó társadalmi és anyagi helyzetétől függenek. És mivel kiki olyan tágasan és szépen rendezkedik be, amennyire csak módjában áll, viszont korlátozásoknak e tekintetben csak annyira veti alája magát, amennyire erre éppen kényszerül: minden lakás voltaképp arról az erélyről és sikerről tesz közvetlen tanúságot, mellyel tulajdonosa a létért való küzdelemben résztvesz. Minden lakás a társadalmi érvényesülés exponense; rideg helybenhagyása annak a reális, túlontúl reális társadalmi életelvnek, mely szerint boldogítóbb elvenni, mint adni valamit. Lakni annyit tesz, mint bírni. Bírni pedig az bírja, aki marja. A lakáskérdés magántulajdon kérdése és az "édes otthon" nemcsak angol szempontból vár, melyben az ember külvilágtól elzárkózik és éntudatát tenyészti mesterségesen.
Eddig rendben valónak, sőt bizonyos tekintetben stílszerűnek találhatnánk a dolgot. Hogy azonban ez az éntenyésztés lehetőleg hiú tükrökben tetszeleghessen, a lakás elsődlegesen haszonelvű és önző értelme, célgondolata "megszépül", "elmélyül". A szerep, melyet a lakás az adok-veszek harcában mint ridegen önző, hatalmi tényező játszik, mintha teljességgel eszményi, lelki üggyé szentesülne. A haszonelvűség és gyakorlati célszerűség rendelte tér- és tárgyviszonylatokat keresztül-kasul járja, körülövezi, kendőzi és stilizálja az esztétikai mesterkedés, mely minden romantikus kirándulást, minden fikciót és minden, valószerűtlenségekkel kacérkodó kedvtelést megenged magának. A szó szoros értelmében mindent, csakhogy a társadalmi marakodás pihenőodvaiból lehetőleg viruló magánoázisokat teremtsen a zsákmányoló és eltipró rend nagyobb dicsőségére.
Kétségtelen, hogy az emberi magánlakásnak minden időben megvolt ez a kettős jellege: mindig is célszerűség és esztétika, reális tényeken uralkodó hatalom és fiktív eszményiség dolga volt. De ennek a kapcsolatnak a belső ellentéte sohasem volt még olyan kirívó, mint ma, a szélsőséges individualizmus korában. ma a lakáspraktikumot a szépítgetés kiszámíthatatlan szeszélyei cicomázzák, csakhogy a tulajdonos őszemélyiségének kényes önkultusza méltó hajlékot kapjon.
A polgári individualizmus lakáskultúrája a kézművességgel áll és bukik. De akár valódi a polgári lakás kézműves-stílusa, akár talmi: mindenképp összeütközésbe kerül a lakáspraktikum modern technikai és szociális követelményeivel, melyek stiláris eredője messze túl jár minden egyéni elkülönülésen. Olyan messze, hogy minden esztétika, mely ennek az elkülönülésnek a szellemét szolgálja, akarva nem akarva önkényeskedéssé, tehát gyökerében problematikus stíluskereséssé válik. Ez a problematika tisztán formailag is minduntalan kiütközik, akár hisztorizáló, akár modernizáló legyen a stíluskreációra törekvő kísérlet. Hiszen, hacsak nem múzeumot vagy történelmi bútorkiállítást akarunk, múlhatatlanul számot kell vetnünk azzal az egyszerű ténnyel, hogy központi fűtés, villany- és vízvezeték egészen sajátosan új atmoszférát teremtenek a lakásban. Nem is szólva a jelenkor társadalmi atmoszférájáról, melynek az élet modern gazdasági és technikai szerkezete révén alakuló és a szó legszélsőbb értelmében való demokráciája át meg átjárja lakásunkat, ha tetszik, ha nem drága egyszemélyünknek.
Igaz: ez a demokrácia halálát jelenti a feudális és polgári elkülönülés determinálta lakásstílusoknak. Végét jelenti az egymásba tömörítés és egymás fölé rendelés ösztönéből sarjadt, puha fülkékbe, meghitt kamrácskákba gubódzkodó és reprezentatív középpontok körül elhelyezkedő térképzésnek. Aminthogy a plasztikai modulációkkal és hangsúlyos körvonalakkal ékeskedő bútor fölött is eljár az idő, mely egyáltalán mindenfajta mobilis bútor szerepkörét kezdi már nagyon szűkre szabni. A tipizálás, a mechanizálás szellemében való modern lakástér- és bútorképzés, mely inkább organizációnak, semmint alkotásnak ígérkezik, a szépérzék sok régi, dús virágzásától foszt meg tehát bennünket. Misem érthetőbb ennélfogva, mint hogy éppen a legkultiváltabb és legérzékenyebb művészlelkek fordulnak ellene a leghatározottabban, hagyományok lehető mély föltárásától és lehető szerves folytatásától remélve a belső építkezés jelen problematikus helyzetének tisztulását. Az is bizonyos, hogy kezük alatt régi, konszolidált stílustörzsök és mai nyugtalanságok egybeojtása révén sok érdekes, szellemes kreáció támad. Kivált, ha anyagi szempontok nem szabnak túlságosan szűk határokat az ilyen törekvésekkel többé-kevésbé mindig együttjáró fényűző hajlamoknak. Van ennek a modernizálóan tradicionalista belső építkezésnek nem egy kiválóan gazdag ővrje, mely stílusának szociológiája és esztétikája szempontjából egyaránt figyelemreméltó. Vannak enteriőrök, melyek a modern élet mechanizált üzemű, aktivista fórumától való magánelzárkózást annyira viszik, hogy négy fal közé foglalt romantikájuk tökéletes illúziókat képes kelteni. Múzeális arculatukon bizonyos kacér elevenség és fény derül. Ezt a divatos árnyalatot a fűrum komplikált idegzetével érző, minden idők és tájékok stílusklaviatúráján egyaránt játszani tudó, modern burzsoá-esztézis lopja rájuk. A modern burzsoá-esztézis, mely már csak azért is megkülönböztetett hódolattal van a hagyományok iránt, mivel a joggal vagy illetéktelenül idézgetett ősök tiszteletéből a kultúrlegitimitás nimbusza háramlik a késői és bizony, nagyon más utódokra. És ennek a történelmi kor- és jellemkülönbségek minden őskultusz ellenére is éber öntudatából kerül a tradicionalizmus modern mellékíze. Azt, a gyakran frivolitásig merészkedő, játékos stilizáló ösztönt értjük, mellyel a burzsoá a múlttól való eltávolodását, bizonyos mértékű függetlenségét érezteti. A divatos stíluskreáció lehetőségei a múlttal szemben elsekélyesedte, de határtalanná tágultak és sokasodtak. Ezeknek az extenzív lehetőségeknek a beidegzett, ösztönössé vált tudatából meríti a modern burzsoá-szépérzék azt a könnyed fölényeskedést, mellyel a tradíciót kezeli még akkor is, amikor rajong érte. Bármennyire tüntető legyen is olykor a tisztelet és ragaszkodás, melyet a múlttal szemben tanúsít, magatartásából kiérzik az "így is, meg amúgy is lehet" l'art pour l'art esztétikája. Ennyiben a modernül tradicionalista belső építkezés a feudális és a polgárság hőskorából való stílushagyományokat fesztelenebbé alakítja, demokratizálja. Viszont megfosztja őket ódon, nemes patinájuktól: az aktuális társadalmi éthosztól, melynek jelében a ma esetlegessé vált formák valamikor az élet cselekvő teljességéből összegezett tartalmat szimbolizáltak. Ezek a tartalmi kötelékek régen tönkrelazultak. A formával űzött tradicionalista kultusz ma már tehát csak ízlésbeli kedvtelésekre, a legjobb esetben nobilis szellemi sportra képes.
Kozma Lajos enteriőrjeit is a polgári belső építkezésnek ez az Európa-szerte uralkodó, általános művészeti helyzete determinálja. Nem éppen kedvező determináció, ha stílusbelileg koncentráltabb és tisztultabb idők lehetőségeivel vetjük össze. És az általános európai stílusproblémát Kozma esetében ezenfelül még az is bonyolítja, hogy sajátosan magyar jellegű, polgári lakástradícióról csak igen szerény keretek között lehet szó. Magyarország városi polgársága mélyen a XIX. századba nyúlóan idegen, mégpedig főként német származású volt. A magyarság aránylag késői és lassú (egyébként is inkább hivatalnoki és kisiparosi, kevésbé szabad szellemi, legkevésbé pedig kereskedelmi pályák felé forduló) polgárosodása nem volt elég ahhoz, hogy városainknak főként délnémet-osztrák polgári lakásstílusát magyarral pótolja. Átvettük, amit készen találtunk, aminek volt ugyan bizonyos magyar helyi színezete, anélkül azonban, hogy idegen örökvoltából alapjában ki tudott volna vetkőzni. És ez az idegen örökség maga is oda jutott már, hogy csak történelmi kölcsönökből tudott éldegélni. Magyar polgári lakásokban ugyanolyan "altdeutsch" és makartszobákra akadunk, mint Bécsett. A vidéki nemesség és főnemesség kúriáiban és kastélyaiban is azok a reneszánsz és barokk minták jártak elől az enteriőrök kiképzésénél, melyek északról és nyugatról, a határon túlról kerültek hozzánk. Azért ezekben az enteriőrökben az idegenből származott stílust mégis igen sajátos változások érték. a forma egyrészt vidékiesebb, szimplább, másrészt súlyosabb, tömörebb és dinamikusabb vonásokat öltött. A dél-keleti környezet és fajta kevésbé kiművelt, sőt határozottan barbár összetevő gyanánt jelentkezik. Teljességgel keleti, pogány szépség a magyar ornamentika; márpedig ebben az ornamentikában rejlik belső berendezéseinknek legigazabban hagyományos eleme. De ez a sajátosan magyar elem is a paraszt kézműves-művészetben éri legdúsabb virágzását. Olyan alkalmazás révén tehát, melynek a városi polgár életrendjéhez semmi köze sincsen. Legkevésbé a modern merkantil- és finánc-burzsoá életstílusához, aki, mint rendkívül fürge és fogékony, de egyszersmind sokrétű és komplikált lélek, igen nagy mértékben elüt a magyarság sokkal passzívabb, nehézkesebb agrár- és lateinertömegétől.
Kozma, aki ennek a merkantil- és fináncburzsoáziának reprezentatív művésze, eleinte elég közel áll a Wiener Werkstätte programmatikus, tradíció-ellenes törekvéseihez. Esztéta idegzete erősen hajlik ezeknek a törekvéseknek a dekadens túlfinomságaira. Viszont művészeti ösztöneinek másik, egészségesebb, robusztusabb hajtása csakhamar megérzi, hogy a Wiener Werkstätte "stílusa" üvegházban tenyésztett művirágzás. Kozma tehát határozott fordulattal a múltnak szenteli figyelmét. A tradícióban keres biztos talajt és gerincet. Tradicionalizmusa őszinte. Rajongó lelkesedéssel, fáradhatatlan kutató ösztönnel járja a múlt és benne különösképp a felvidéki magyar múlt emlékeit, hogy mindent átmentsen belőlük a jelenbe, amit csak lehet. Törekvéseivel a legelső kezdeményezők sorában látjuk őt és bár hivatalból nincs iskolája, nagyobb, szélesebb befolyással van modern bútor- és díszítőművészetünkre akármelyik szakiskolai művésztanárnál.
Abból, amit az enteriőrképzés magyar hagyományairól mondottunk, következik, hogy törekvése, mellyel múlt és jelen között folyamatos fejlődési lehetőségeket kívánt föltárni, sok tekintetben szükségszerűen ellentmondásokba keveredett. Világos, hogy nagyvárosi burzsoá-enteriőrök számára elsősorban a nyugat-európaiasan kiművelt lakástechnika és esztétika fontos. Mi közük van az ilyen igényeknek régi provinciális szobáink életatmoszférájához, lényegéhez? Akár feudális, akár polgári vagy paraszti legyen is: a régi magyarországi enteriőrképzés annál keletiesebb és vidékiesebb módon barbár, mennél tősgyökeresebb és hagyományosabb. Minél mélyebben merít tehát Kozma a múlt forrásaiból, vállalkozása annál romantikusabb. Annál nagyobb a feszültség egyrészről a burzsoá-igények szemében elsődleges, rafinált technikai és esztétikai lakásgyakorlat, másrészről a hagyományosan dekoratív külsőségek között. De burzsoá fényűzés, individualista formakultusz és nemzeti romantika sokkal erősebb ösztönzések, semhogy megtorpannának e probléma előtt. Arra késztetik Kozmát, hogy a múlt széles és súlyos pompaszeretetét a maga egészében föltárva, azt a számára idegen, modern talajba ültesse át.
Ennek a mindenképp bonyolult művészeti helyzetnek a stílusbeli tünetei egészen nyilvánvalóak. Kozma nyugalmat, bőséget kedvelően súlyos és kényeskedőn kecses tud lenni egyszerre; hol szélesen terpeszkedő, hol tartózkodó és szűkformájú. Esztétikai ízlése helyenként túltengésekre, excentricitásokra ragadja, anélkül, hogy valaha is elvesztené egészséges érzékét a belső építkezés, kivált pedig a lakás lényege iránt, melynek rendeltetését, hogy intim vagy társas magánéletünk foglalatja legyen, mindig tiszteletben tartja: Térképezése régi kúriák módjára tágas nagyvonalúságra, sőt monumentalitásra törekszik és mégis kellemes, intim hajlékokat teremt. Bútorainak statikája és célszerűsége a legmerészebb ékítményes föloldások ellenére is helyt áll magáért. Formakészsége rendkívül gazdag. Ezt a gazdagságot telhetetlen esztétikai élvetegséggel pompáztatja, de igen ügyesen és szellemesen, dekoratív egységgé is foglalja egyszersmind. A szigorú mértékletesség vagy egyszerű közvetlenség nem erénye ennek a lakásművészetnek, mely inkább ragyogó és csábító hatásokkal dolgozik. Annyira, hogy bár polgári jellegű, igényei mégsem érik be a puszta szolidaritással. többnek kíván hatni, anélkül, hogy arisztokratikus lehetne. Nem, mintha Kozmánál hiányát éreznénk az anyaggal jól bánni tudó, kiművelt mesterségnek. Ellenkezően. Nem tud betelni technikai finomságokkal és válogatott anyagi ékességekkel, úgy hogy valóságos pompázó kultuszt űz a kézművességgel. Alkalom akad erre elég, mert temperamentuma és keleties díszítő hajlamai arra ösztökélik Kozmát, hogy a puszta anyagszerűség és célszerűség merev határait minduntalanul áttörje. Konstruktíve szükséges tagozatok és formák egyre-másra fölöslegesen, fényűzően dekoratív hajtásokat bocsátanak magukból, melyekkel csak alapos kézművesség képes megbirkózni. A forma vibráló ornamenssé oldódik, foszlik. Egymásba csomózott kerülőkön szalad végig és csak a változatos esztétikai kalandok egész sora után tér vissza újból önmagához. Szereti a tekervényes profilokat, a komplikált áttöréseket és szeszélyes arabeszkeket.
Ez az impulzív, barokkos bőség, ez a ritmusokban, színekben és szép anyagokban dúskáló esztétika merőben ellene van a modern lakásképzés konstruktív és gazdaságos szervező elveinek. Az ellentét kivált ott nyilvánvaló, ahol Kozma még az egészségügyi berendezés technikai tárgyait is építményekkel látja el. És ez az ellentét Kozma egész enteriőrművészeten végigvonul. Egyfelől szabadon, fesztelenül csoportosított lakóhelyiségek, gondosan kitervelt, praktikus összeköttetésekkel, fény- és levegőszolgáltatással. Az alaprajzot világos színek, különösen a kedvenc fehér, támogatják és az enteriőrök valóban derűs, fölényes, világos benyomást keltenek. Modern nem egy formának és ornamensnek szeszélyesen ékbe futó, egyenes vonalúvá merevített, törékeny rajza is. És habár Kozma mindi tisztes távolságban marad holmi expresszionista talmi-varázslatoktól, azért az ilyen körrajzú formákban mégis van valami túltengő, excentrikus érzékeny-idegűség. Tervezőjük tehát csakúgy tisztában van a modern lakástechnika tárgyilagos, esztétikai kellékeivel, mint amennyire jól ismeri azokat az ornamentális különlegességeket is, amelyek a divatos exótakultusz kedvenc játékszerei teszik. Kozma azonban másrészről változatlanul tradicionalista: parasztművészetre, feudális és agrárprovinciális barokk-hagyományokra támaszkodik, szerelmes fölérzője és romantikus idézgetője ódon kolostori és kastélyhangulatoknak. Így aztán akárhányszor ugyanazon az egy tárgyon is a legkülönösebb ellentétek találkoznak. Kozma súlyos masszivitást törékeny megnyújtott, keskeny tagokkal társít, puha modulációkból metsző egyenes-vonalúságba csap. Bútorai szilárd szerkezetét a legvakmerőbb statikai próbáknak veti alá, amennyiben támaszpontjaikat önkényesen hol egészen szétterpeszti, hol váratlanul szűkre fogja. A Wiener Werkstätte vékonypénzű, gyöngelélegzetű esztétikáját otthagyja ugyan és testesebbé, masszívabbá válik; a bécsiek félig intellektuális, félig feminin erotikájával azonban nem tud vagy nem akar szakítani.
Ez is igen jellemző arra nézve, hogy Kozma enteriőrművészete milyen ellentétes tényezőket foglal magában: Van egy női öltözője, melyet egyenesen az elkényeztetett, modern női szépség hódolatához való, profán szentélynek lehetne nevezni, annyira hiú, preciőz és erotikus, modern rokokó. És ugyanez a Kozma egy műbarát ebédlője számára olyan monumentális szekrényt tudott tervezni, mely a maga óriási, masszív tömegével, merészen csúcsba szökő ormával és szélesre nyíló megvasalt szárnyas ajtóival mesebeli kincseket rejtegető csoda-almárium vagy mitikus ősbálvány módjára uralkodik a szobán. Ez a bútor annyira karakteres, hogy valósággal eleven lénynek hat. Nemcsak rendkívül ügyesen fölhasznált, hagyományos formái miatt érdekes, de a formák hangulati jelentőségénél fogva is, amely közvetlenül a szekrény praktikus céljával függ össze. Gyönyörű, népies kerámiai gyűjtemény megőrzésére és pompázó szemrebocsájtására való szekrényre volt szükség. Kozma ezt a szekrényt a gyűjtés és díszelgés szenvedélyének hatványozott megtestesülése, gőgös monumentuma gyanánt tervezte meg. A tömör faajtók féltékenyen maguk mögé rejtik a szekrény kincses tartalmát. A gyűjtemény megtekintése ezzel különös, kiemelt alkalom dolga marad, melyhez előbb a nehéz szárnyas ajtóknak kell szétnyílniok. De a nyitott szekrény valóban mesésen pompázó, gyönyörű látványt nyújt. A kerámia színes ékítményekben dúskáló, viruló elevensége mintha átszármaznék a bútor vonalrajzára is, melyet egyébként szintén gazdag, faragott ornamentika kísér. Ez a szekrény naiv, barokk pompaszeretetében vitathatatlan mestermű, aminthogy Kozmának legértékesebb munkái általában mind ezt a többé-kevésbbé népies barokk stílust követik. A népies barokk felel meg leginkább Kozma dinamikus formakészségének, melynek fordulatos és lendületes ritmikája kifogyhatatlan változatokban érvényesül. A barokkformák bőséges plasztikája ezenfelül pompás eszköz arra is, hogy a bútor testi funkciói fokozott kifejezésre jussanak. Kozma karosszékei és pamlagjai csakúgy csalogatják az embert, hogy boldog semmittevésben rájuk bízza magát; ágyai hatalmas bárkák, melyekben kéj lehet aludni és megpihenni. De Kozma modernizált barokk bútoraiban nemcsak a magyar temperamentum erősen fiziológiai alaptónusa jelentkezik, hanem a biztos tulajdon- és hajlékérzet polgári lélektana is. Végül ugyancsak a népies barokk volt az, mely Kozma kiváló ékítményes fantáziája számára a legtermékenyebb ösztönzésül szolgált.
Kozma ornamentikája alighanem a legvirulóbb és egyben legintellektuálisabb vegetációja tisztán díszítő formáknak, melyre a modern európai enteriőrművészetben példát tudunk. És ami egészen megkülönböztető sajátossága: két, alapjában különböző stílussal rendelkezik. Van egy Kozma Lajos, egy kényeskedésekre és extravaganciákra hajló, modern nagyvárosi burzsoá-esztéta. És van egy másik Kozma, az, akit már ex libriszeiből is ismerünk, akinek kedvesen félszeg, csattanós színű, népes naivitásokban telik legfőbb öröme. Ez a népies tradíciókon friss erőre kapott, Kozma-féle ornamentika helyenként kifejezetten barbár, pogány fantasztikummá merészkedik: Kozmának olyik jámbor polgári karosszéke akár primitív törzsfő számára készült trónus is lehetne, annyira ünnepélyes és hivalkodó. Igaz, hogy itt a dekoráció romantikája kezd már szinte groteszkké válni, ha meggondoljuk, hogy az ilyen karosszékek nem pogány törzsfőnökök, hanem derék pesti üzletemberek jólétét szolgálják. De hisz éppen az jellemzi a polgári individualizmusnak nemcsak belső építkezését, lakását, hanem egész művészetét, hogy éles határt von éthoszát vesztett, reális életüzem és esztétikai fikciók közé, melyek síkján az összes ideálok, stílusok és hangulatok egyaránt minden különösebb érzületbeli kötelezettség nélkül kaphatók.
Kozma ornementikájának játékos gazdagsága majdnem mindig szervesen, magából a célszerűen és konstruktíve szükséges barokk bútorformából hajt ki. Ezért nem válik kárára a bútor praktikus használhatóságának. Ettől eltekintve azonban, Kozma újabb fejlődése igen nagyfokú egyszerűsödést mutat. Ékítményes impulzivitása lényegesen szűkebb mederbe fogva, kevesebb pontra szorítkozva jelentkezik. Ez a tárgyilagosabb, tartózkodóbb stílus még mindig épen hagyja ugyan a barokk-tradíció lényeges elemeit, az erősen térbe nyomuló, plasztikus formát és a lendületes ívekben, merész fordulatokban tagozott, dinamikus körrajzot. De az ornamentikában és részben, tömegszerűségben és súlyban is tanúsított mérséklete jobban szóhoz juttatja magát a tiszta formát. Az arányok nemesebbek, derűsebbek, a tagozatok ma már világosan egy függőleges-vízszintes főrendezkedés architekturális összhangjára törekednek. Ez a stiláris magatartás sokkal dísztanszírozottabb és éppen formai ökonómiája révén, sokkal mélyebb kultúrájú, mint a dekoratív ötleteket pazarló, korábbi Kozmáé. Az ornamentális önmérséklettel együtt jár a népies reminiszcenciáktól és túltengő romanticizmustól való távolodás és ezzel végeredményben az európai, városi jelleg tisztulása is, anélkül, hogy a stílus magyar vonatkozásai érezhetően elmosódtak volna. Olyan eredmények ezek, melyek után Kozma enteriőr-művészetének további fejlődésétől valóban sokat várhatunk még.