Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám
Hiába kacérkodik velem a csörgő és harsányszínű csinosság,
hiába csillog hivalkodón cédaság divatja a szemembe,
én megláttalak téged és Te vagy a szememben,
a Te meggörnyedésedet látom, ó, életem szegény párja!
Mindig csak te viseled a fájdalmat,
a bánatot s a munkát a léhák helyett is
s komoly szépséged le nem győzik az üveggyöngyök káprázatai.
Úgy látlak Téged alázatosan a hivalkodók lármájában,
mintha mindig térdelnél, a földön,
mintha fából faragta volna térdeidet
valami áhítatos, egyszerű, hajdani Alkotó!
S Te igazán a földön térdelsz, mint aki
minden idegét megfeszítve figyeli a tücsök-dalát,
mint aki nagy szibillakötényébe emeli
a lelketlenek elszórt kincseit, a gyümölcsöt:
a viruló gallyak, a tavaszok gyermekét.
Anyának látlak, törékeny és ezerszer megtört szibilla,
barna, hatalmas alkonyatban látlak,
s a könnyűvérű, vihogó, gondtalan szeszélyek
hiába sikoltják kéjüket fülembe, hogy megtántorodjak,
én csak a Te halk duruzsolásodat hallom,
amint egyszerűen, hatalmasan és erőteljesen
állsz a barna alkonyat szelid homályában
és nincs egyetlen atom a földben, amely hiányozna lelkedből,
kész vagy, befejezett, mint egy Mestermű,
s gondos kezeiddel lágyan ringatod a Bölcsőt
és magas, tiszta homlokod komolysága
és meg nem rebbenő, bátor tekintetű szemed is
azt vallják, hogy egész új világ Anyja csak te lehetsz.