Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám
Ha visszagondolok azokra a távoli reggelekre őszidőben, amikor az apám elkísért a Deák térig, az evangélikus iskolába: mindég az a fiatal Emile Henry jut eszembe, akit láttam egy reggel, Párizsban, mikor végigvezették a Roquette téren, egyenest a guillotinhoz.
Szakasztott így mentem én az iskolába, ahogy ez a fiatal anarchista a vesztőhelyre. Ugyanazzal a marcangoló idegremegéssel, ugyanazokkal az ájult szemekkel, lefordult szájszélekkel és hányingerekkel mentem, ugyanazokkal a megroggyanó térdekkel és bizonytalan lábakkal, mintegy ízületekre szabdalva a harisnyám alatt. Az ilyen keserű pillanatok, köztudomás szerint, úgy körülfonják az ember lelkét zamatos tartalmukkal és viharos hullámzásukkal, hogy egyszerűen elzárják az úgynevezett külvilág elől, amellyel aztán semmi kontaktusa többé. Legizzóbb pillanatainkban, Annie, maga tudja ezt, legföljebb odáig tudunk emelkedni, hogy a dolgok egyszerű rendje iránt s a természeti jelenségek iránt magunk körül, minden érzékünk megszűnik. Ez nem sok lendületnek s csak az ember mértéke szerint van. Mindenesetre így volt az, hogy sem Emile Henry a Roquette téren, sem én a Deák téren nem láttuk s nem éreztük, hogy esik az eső, hogy emberek szaladnak minden irányokban, hogy színes cselédlányok, az ablakokból, portörlő rongyokat ráznak ki az utcára a fejünk fölött, szimbolikus zászlócsattogással, bábjátékszerű sietségben. Beteges kétségbeesésem, rémületem és kínjaim oly mélyre nyomták bennem keserves gyermeklelkemet, hogy amikor a kapuhoz érve, az apám megsimította az arcomat s azt mondta búcsúzásul: "No, Isten veled, kis fiam," azt hittem, ott rögtön összerogyok, holtan. Csak ma tudom megnevezni azt a kietlen sivatagot, azt az egyiptomi sötétséget, azt az arábiai pusztaságot a Holt-tenger vidékén, azt a reménytelen elhagyatottságot, árvaságot és nyomorúságot, amelyeknek kellő közepébe hulltam így hirtelen, egy kapualjban, a táskámmal a hátamon. Ki tudja azt ezen a nagy világon, micsoda névtelen szenvedések gyötrik, olykor véres könnyekig, az olyan kivételes gyermeket, aki valami jobb anyagból készülvén, valami jobb sorsát érzi, micsoda sorsát! Semmiesetre sem azt, hogy kollektíve behajtsák az iskolába, mint egy bárányt a nyájba, vagy egy ifjú rabot a velencei ólomkamrákba! Ha nem is panaszkodnak, elokvenciák híjján: a gyermekek sokkal többet szenvednek, morális értelemben szólván, mint azt általában pedagógusok, papok, orvosok és angol regényírók gondolják. Még bizonyos csecsemő-rívásokból is olyan obskurus de katasztrófális lelki fájdalmakat s borulatokat hallok ki zenei érzékeim sugallatával, hogy ezekhez képest egy Werther, vagy egy Lear, gondtalan örvendezőknek hangzanak. Egész köteteket tudnék írni magának azokról a rejtélyes ösztönökről, izgalmakról, hangulatokról, tépelődésekről s bánatokról, melyekben jövendő életem egész ceyloni virágzása, úgy látszik már el volt hintve magjaiban s ami mind megmozdult nyilván, mind dolgozott bennem, mind fenyegetett s mind sodort, micsoda szüretek és aratások elé! Talán magát is megsejtettem, mint egy Callypsot, Erdőházán, egy nap! El lehet-e azt képzelni, hogy egy gyermek, öntudat alatt a lelkében, egy távoli bolygót érezzen szaladni, amint ez vándorútján, évezredek óta, még nem érkezett el a földnek körzetébe, az asztrális végtelenségben? El lehet-e képzelni effajta szenzációkat, sejtelmeket, fényjelzéseket és csilingeléseket azokban a nyugtalanságokban, izgalmakban, merengésekben s hallgatagságokban, azokban az olykor drámai kilengésekben, furcsaságokban és kétségbeesésekben, melyekkel, mint bizarr tünetekkel, oly gyakran találkozunk bizonyos gyermekek lelki életében, mondja! No lássa, hogy kifejteném magának az emberi hajnaloknak ezt a sötét éjszakáját, ha nem látnám, kéziratom fölkuszáltságában azt a dús munkáját a szívemnek, ami semmi jóra nem vezethet. Csakugyan, fölgazdagodva, mondhatnám megtermékenyülve, a nyíló rések, hasadások, hasadékok s kilátások, az új mozzanatok, fordulatok, elhajlások s tovakanyargások oly nyüzsgő párzása borít el belülről, a szaporodó gondolatoknak oly ijesztő petetömege kísért s hajt ki valami beláthatatlan hydrakoszorúvá bennem, hogy már alig tudom követni, leírni, beszúrni és beékelni szavak és sorok közé, melyeknek nincsen végük, lássa, mint végtelen réteknek, ahol újra minden virul, alighogy le vannak kaszálva.
Tehát csak annyit, szerényen és mámorosság nélkül: a gyermekek általában gonoszak, sőt kegyetlenek, főleg állatokkal s egymás közti vonatkozásban, ami ugyanaz. Mint primitív masszái vagy nyersanyaga egy leendő emberiségnek, talán nem is túlságosan érdekesek. Ez csak annyi a Történelem szempontjából is, mint bélés egy télikabát tekintetében. Aztán vannak csakugyan, mindig morális értelemben szólván: merőben egyéni, különös és kivételes gyermekek. Ilyeneket minden anya ismer, amíg rá nem jön arra, hogy hálátlanokat szült. Az igazság az, hogy a szülők ismerik legkevésbé gyermekeiket, mert ők állanak legközelebb hozzájuk. Sem távlatuk, sem józanságuk nincsen kellőképpen ahhoz, hogy helyesen ítéljenek. Csalódni is leginkább szülők csalódnak, mert ők remélik is a legtöbbet, s majdnem mindig másfajta reményeket táplálnak kisdedeik irányában, mint amit e szerencsétlenek a maguk hajlamai, sorsa és végzete értelmében be tudnának váltani. Még Jézus szülei is, az evangélisták tanúsága szerint, nem tudom, mi mást vártak az ő fiúktól s csak éppen isteni küldetésében nem kívántak hinni! [*] Azt még nem bánták nyilván, hogy a réteket s mezőket járja, hogy csolnakázik a tavon, hogy a capharnahumi zsinagógában átveszi a hazzan kezéből a nagy könyvet és felolvassa a paraschá-kat és haphtará-kat, - ezt mind nyilván nem bánták. De hogy ezeket a régi szövegeket egyéni érzéseivel és gondolataival összhangzatosan magyarázza is, s hogy sűrűn formál merész parabolákat, ezt már valószínűleg nem szerették és nem helyeselték.
Én feljöttem a lépcsőn, a tanterem irányában, azzal az elfúlt zokogással, ahogy csak gyermekek tudnak zokogni smorzandó, egy táskával a hátukon s beültem a padba, a helyemre, ami fényesre volt csiszolva gyermekősök nadrágsorozatától. A két karomat kinyújtva, a két kezemet példásan, a pad széléhez ékelve, behajtott hüvelykujjammal, csak ültem és csak sírtam és szenvedtem azzal a lelkem mélyéig ható elhatározással, hogy minden keserűségek ellenére a legjobb kisfiú leszek ami csak van a világon, holott már amúgy is micsoda angyal lehettem! Azt már megírtam magának, hogy egész vörös hajam volt.
Miért hogy a tanító nem látott meg semmit lelki jelképeimből, de sőt csak fokozta magányosságom s rémületem érzetét, mikor bejött a terembe, mint egy juhpásztor az ólba, gondterhes homlokával. A tanító, Annie, a tanító! maga látja ezt az embert, igaz? maga látja őt angyalom! A legszürkébb élet lógott rajta azzal a túlzottan bő nadrággal a lábszárain s azzal a túlzottan szűk kabáttal a mellkasán, s ami annál kopottabbnak tűnt, hogy úgy látszott, nagyon kíméli. Lehajtott inggalérából, egy kis vékony hernyóra pödört nyakkendővel, a feje kinyúlt egy hattyúnyak hajlékonyságán, valami lenge nőiességgel, amit dacos ádámcsutkája a torkában, még csak jobban hangsúlyozott. Egészen keskeny arca, az orr csontjához terelve, megkurtítva adta vonásait s alig fejezett ki valamit azokból a gondokból s bajokból, az egész élete alkonyati fényeiből, ami körüllebegte. Kedves, drága, távoli ember, egy szent! Lehetett-e kívánni tőle, hogy mint szubtilis megfigyelő, egy hétéves kisfiú szíve fölé hajoljon s melankóliáit megszagolja? Lehetett-e kívánni, hogy ez elemi osztályban, ahol írni s olvasni tanított, úgy dolgozzon mint egy Theopompus egy lelki konyhán, finom műszerekkel s levélrezgéseket vegyelemezzen, mint egy Democritos, a nevető!? Mennyi kínja volt velünk, mégha olyan hajlékonyan is vette, a hattyúnyaka kanyargásával! Mennyi kínja különösen velem, aki vértizzadva tanultam olvasni, mint általában sok intelligens gyermek. A vallástan félig őrültté tett, hinné ezt? Feldúlva, elképedve lihegtem bibliai képek körül, amint fantáziámat felkavarták s az egyiptomi hét csapástól, külön-külön mindegyiktől, majdnem elájultam.
- Ilyet még nem láttam! - mondta a tanító, elhűlve.
A tanítók, általában, nem sokat látnak, Annie, s nem is igen láthatnak sokat, éppen amiért olyan sok gyermeket látnak. Ezek nem művészek, ezek a szegény tanítók, s nem is amatőrök, akik magukhoz kérik a kisdedeket, a lelki hajlamosság poézisével. Csakugyan mint a juhpásztorok, fásultan nézik azt a nyájat, amely az állandó szaporodás folyamatában, évről-évre zajosan elvonul előttük, gyakran tisztátalanul is, egyazon tünetek s törvények rendszerében, ahol minden kivétel inkább hibának látszik. Senkisem ismeri azokat a titkokat, amelyekből egy gyermek lelke kihajt és kivirágzik. Nem is kell, hogy ismerje. A jó Isten tud mindent s ez elég. Kétségtelen ösztöne az minden jobb érzésű embernek, hogy nagyobbszerű tájékozottság nélkül is, de vonzódik gyermekekhez, mert hiszen övék a mennyek birodalma. Lehet is szeretni a gyermekeket, főleg azokat a kis züllött, maszatos porontyokat rossz sorban, akikre látszólag senkinek nincs gondja. Bizonnyal vannak köztük számos zsenik és leendő kiválóságok, Hiráciusok és Thuchydidesek! De ha arról volna szó, hogy ezeknek a lelkében, így idő előtt bogarásszak, hogy eltöltsem az időm javarészét velük, egyelőre primitív elméik határoltságában, vagy még tanítsam is őket az írás s olvasás hívságára s vallástanok apokalipsziáira iskolai bűzökben, valószínűleg meggyűlölném őket, ha előbb meg nem őrülnék. Bizonyos matériákban s bizonyos pályákon, az eszményesítés és a költészet, rögtön kizárják a valót. A tanító hivatásában is csak a hivatást kell nézni, mint egy zsákhordó vállán azt a rémes terhet, amit cipel. A jézusi gyermekszeretet csak egy szál távoli virágja annak a gyönyörű szívnek, mely egymaga egy kert volt. Finom jácint-illatával ez épp oly messze van tőlünk s rendszereinktől, mint ahogy a négy evangélisták vannak messze a mai teológusoktól.
Bár meghaltam volna gyerekkoromban, mint a Vörösmarty visszaröppenő sugára! Mert a föld még nem hűlt ki s az ég még nincs zárva, amíg gyermek az ember s ez az egyetlen mód is arra, hogy mint angyal visszatérjen. Sajnos, profán sorsom csak ott tartott e szegény tanító szemhatárában, mindkettőnk bánatára. Mert amikor a déli nap, ragyogó fényekkel az ablakra tűzött, már alig bírtam tovább névtelen mártíromságomat és sápadozva éreztem bizonyos jellegzetes kólikákat, melyekben lelki izgalmaim rendszerint feloldódta, amint az egészen szabályos dolog, ha morális krízisekre testi hatások reagálnak. Viszont csak ma értem és méltányolom kellőképpen azt a jóindulatokban irigykedő tekintetet, amellyel a tanító, türelmetlen vészjelzésemre, útnak bocsátott, hattyúnyakával nosztalgiásan. Rohantam, hova is rohantam, Annie!? hogy nem tudom micsoda különös örömöm telik benne, mindezt részletesen elmondani magának! Balsacnak vannak effajta tendenciái s ebből arra a vérmes írói természetre kell következtetnem, mely Isten áldásaképpen, torlódó képek tömegében termékenyül meg bennem az első kis gondolatra s egy vékony kis fűszál képzetét rögtön egész nagy kazlakban kapja. No de túlvagyunk árkon-bokron, ne féljen s a nap gyönyörűen sütött, mikor kijöttem az utcára.
A közelben itt, az apám egy földijének, akit pártfogolt, egy kis selyemüzlete volt a Gizella tér irányában. Vidám, kissé szabadbeszédű legényember volt ez a földi, hű mátészalkai fiú, talán távoli rokon is, aminthogy Mátészalkán mind rokonok egymással az összes izraeliták, ha éppen erről van szó. Mindenesetre ez volt a le kozn, így neveztük, a francia le cousin-t egy kissé elanglohebraizálva. Ide jöttem tehát a kis selyemboltba, itt ültem megváltva, csöndben egy sarokban s csodáltam ezt a koznt, aki fehér vászonnadrágban, kék nyakkendővel s olyan kék szemekkel, mint a nyakkendője, sürgött-forgott s hadonászott fiatal asszonynép között, kihányva s sodorva selymet és szalagot azzal a könnyed készséggel, színkeverésekkel, halmozásokkal és csábítgatással, azzal a huncut beszéddel s konfidens tréfálkozással, ami abban a távoli világban, legföljebb ha ötven forint napi bevételre törekedett, egy táncmester s egy Demosthenes munkájával! Segédje nem lévén, egymaga csúszkált, koreográfiája fürgeségével, a sok nő között a kis boltban, csengő férfihangja, a kék szemek derűjével, egymaga röpködött, egyszerre több irányban, selyemhegyek és pántlikás zűrzavarok fölött, s nem tudom e rég elhangzott hang, hogyan idézi fel ma bennem, micsoda rokon-akkordok kapcsán azt a hellén bódulatot s zsivajt, ami görög kalmárok kurjongatásával, színes rongyok és elsodort szalagkígyók fölött, a mytiléni vásár lehetett, mikor Sappho egy vég libertyért ment!
De hirtelen, ugrifülesen, jó kozn kipillantott az utcára, a nyílt boltajtón át s egy gyönyörű férfit látott elrobogni egy fiakkerben, hanyag szögbenüléssel, mint egy Antinoüs, aki kocsikázik.
- Türr tábornok! - kiáltotta, mint egy napfelkelte látványosságát, - nézzék csak hölgyeim, Türr tábornok! Ez bizony huszonöt forintot is megad egy nőcskéért! - hirdette biztatón, azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy hölgyközönségét a vállalkozásra lelkesítse.
Magamban a bolt sarkában, én is felemeltem a fejemet és néztem. S megtartottam e kortörténeti adatot, hűen a szívemben, azzal az olthatatlan emlékezéssel, mellyel gyermekek főleg azt jegyzik meg maguknak, amit nem értenek. Hosszú évek múltán, Párizsban, még megismételtem e szavakat Türr tábornoknak, aki szeretett engem.
- Huszonöt forintot!? - kiáltott fel, - egy milliót adnék! - kunkludált sóhajtva e nagyszerű ember, aki végigküzdvén két forradalmat, ismerte a dolgok értékét.
A dolgok értéke! Ki tudja Annie, ha igaz! Plaisir court, mouvement ridicule, ezt mondta Saint-Beuve, maga tudja. De a mátészalkaiak s köztük jó kozn is, csak úgy hittek ősidők óta e bagatelliákban, mint maga Türr tábornok, egy király hadsegéde! Ez nyilván a kritikai érzék hiánya volt bennük, nem is szólva filozófiáról.
Mit szedjek ki még e szent hajdan gyöngyeiből, ahogy egy régi egri érsek mondta, mit szedjek ki még aranyom, hogy magát mulattassam és magamat gyötörjem? Ha visszagondolom mind az éveket azóta, nem tudom, mi tűnik többnek, onnan idáig vagy vissza? A tér törvénye nem áll meg, ha a távolságok két sarkából mérnők fel az olyan utakat, ahol elsőbben a szívünket harcoltuk meg s aztán, tarlózva, a gondolatunk fonalát eregetjük e szív után s felszedjük, sápadt kezekkel, véres virágait. Mi volt több s hosszabb: élni a percet, az órát, az éveket a valóság intenzitásával, vagy átjönni rajtuk újra, behordva mindent egyetlenegy éjszakán végig, egyetlenegy gondolattal, mint egy ökrös szekérrel, mondja! Most itt vagyok egymagam és mennyi évek múltak! Vajon mi volt rettenetesebb? Amit mind nem tudtam, hogy lesz, vagy amit mind tudok ma, hogy lett? Akkor bírtam mindent, mint egy Tardy Pál, meg se kottyant! [*] Ma, megvallom, elrémülök, hogy mindez lehetséges volt és miért is volt ez mind lehetséges? Az élet könnyű, úgy látom, még a legkétségbeesettebb élet is. Elviselni, mit mondjak? gyerekjáték! Csak a gondolat az, ami borzasztó, igaz? Úgy vegye ezt, kérem Annie, hogy ez az én találmányom, ha nincs is nagyobb pretenzióm vele.
Még itt van az a kis bolt a Gizella téren, holott ma Vörösmarty s holott nem selyembolt többé s a gazdája is elköltözött régen, jó kozn, szegény, a fehér nadrágjával! A régi kis nők is, vajon hova tűntek a boltból, kérdezné a regényíró, hova tűntek a selyempántlikák a polcról, kérdezné a költő, hova tűnt huszonöt forint varázsa s hatalma, kérdezné a közgazda, mert mindenki mást kérdez ezen a világon, holott minden csak egyfélét jelent. S még itt van az evangélikus iskola is a téren, de sőt itt pont szemben velem, mert itt lakom a szomszédban, no mondja csak! Milyen furcsa! A hajdani iskolámmal szemben, az elemi osztállyal, ahol gyermek voltam hajdan, ha ugyan nem az maradtam, szíves engedelmével. Mert ha lenézek a kupolám nagy ablakából más kisfiúkra, akik táskával mennek, magam sem tudok többet mint ők, azonkívül, hogy én már nem táskával megyek.
Oh Istenem, egy olyan májusi vasárnap hogyan borult egy elemistára, az orgonák virágzásával a városligetben! Az apámmal sétáltam itt, kéz-kézben s olyan önfeledt boldogságban, hogy magamban dúdolgattam mindenféle kis dalokat össze-vissza, azzal a sajátos ajkbiggyesztéssel s monotonikusan, ami még a csecsemőgagyogás ritmusa s emléke, egy hétéves gyermek ajkán. De hirtelen, a kezem megremegett abban a jó meleg finom kézben, mely átfogta az enyémet.
- Mi bajod fiacskám? - kérdezte az apám.
- A tantor! - hebegtem, mert őt láttam, őt! aki közeledett.
- Először nem tantor, hanem tanító úr, - korrigálta az apám, aki muzikális érzékével a tiszta dikciót szerette, - másodszor pedig miért kell ettől úgy megijedni?
Holott megértette bús ijedelmem, mert védő karjával magához vont szimbolikusan és mosolygott a tanító elé.
Ez jött csakugyan, e tanító, e tanító, ahogy Karinthy mondaná. Hattyúnyaka ormán, mint egy kis sárga gömb tűnt fel bágyadt feje, avultan a fényben és elefántcsonttorony-szerűen, - ezt nem lehet másképp kifejezni. Ő volt, ő jött csakugyan s egy kis kemény kalappal a tornyon egy kis kemény kalappal, melynek alig volt karimája, a lengő nyakával ádámcsutkásan s egy kövérded asszonysággal a karján, aki viszont selyemmantillásan, műibolyákat rezgetett a fejebúbján egy kis szalmaformával vegyesen, s ami kétfelől egy-egy bársonyszalaggal nyúlt le az állához, csokorba kötve, az akkori divat szerint. E kettős jelenség egysége oly tökéletes volt, oly lágy harmóniákba olvadó, hogy nemcsak a házastársakat revelálta rögtön, de respektív fejeiken az a kis férfidinnyehéj s az a kis női ibolyakosár is hitvestársaknak tűnt.
- Jó napot! Jó napot! - hangzott.
- Minő szép idő! Minő szép idő! - mondta a tanító ikerszerű kettősben a szavakat.
S még nyilatkozott a tavaszról, a ligetről, a fákról és a kis madarakról, amit az apám barátságosan hallgatott, valami kis hangtalan helyesléssel a szája szögletében, ahogy láttam, mert az volt a szokásom, hogy akkor is őt néztem, mikor ő hozzá beszéltek. Az igazság az, hogy a helyzet, így négyünkkel itt, mind kínosabbá vált, mikor a tanító, átmenet nélkül s csak a nyaka ondulációjával, engemet aposztrofált. Ekkor éreztem csak, ha talán homályosan is, de a lelkem mélyéig örvendezőn, az apai szív megváltó zsenijét. Mert szivartárcájával eltorlaszolt előlem minden aforizmákat, amint egy szivarral a tanítót megkínálta. Akkor, a kövérded nő karját finoman kicsúsztatta a karjából s egyszerűen leharapva a szivar végét, messze elfújta a nyelve hegyéről, a fejem fölött. S a kék ég alatt vég nélküli mélységekkel, az egész nagy májusi ragyogással előtte, mögötte, fölötte s körülötte, rágyújtott a szivarra oly lassú mozdulattal s olyan rituálisan, mint ahogy egy sekrestyés meggyújtana egy gyertyát.
—
Ma ezzel kezdem Annie szívem, szép csöndben s halkan, egy furulyával, egy babérbokorban:
Eine Stelle suchte der Liebe Schmerz
Wo es recht wüst und einsam wäre;
Da fand er dann mein ödes Herz
Und nistete sich in das Leere.
E goethei sorokat gyakran hallottam családomban, ahol különösképpen anyai nagyapám recitálta minden ünnepélyes alkalmakkor, de a helyzethez való minden különösebb korrespondenciák nélkül, ami nem tévesztette el hatását. Ha megmaradok velük a tradícióban, csak onnan van, hogy e pillanatban nem jut eszembe más, mikor szélsőségeim ellenére, elavult kadenciákkal kívánnám revideálni múltkori jelzéseimet mindenféle bánatról és súlyos homlokomról. Azon igyekszem, Annie, hogy szavaimat kellőképpen csoportosítva, maga megértse belőlük, sértődés nélkül, nősülési szándékaimat, da capo, mert ilyesmiről már szóltam egyszer. A maga kezéből nyervén a nőt, úgy tűnik, egy kicsit maga volna akivel egyesülnék, ha szabad magam így kifejezni.
Ismeri ízlésemet, mely nem köti magát sem színekhez, sem térfoglalatokhoz, soványságokhoz vagy kibéleltségekhez, mert művész létemre, amint azt tudja, még ahhoz is vonzódhatom, ami a más szemében rútnak tűnhet s nem határolok le horizontokat mértani szabályokhoz, mert egy szegényes kis halászvitorla, a messze távolban, lehet oly titkosan elepesztő, mint a Kleopátra aranybárkája, ha feltűnik a Cydnuson. Ismeri továbbá igényeimet, amelyeken túl, izzó képzeletem amúgy is felépít mindent, ami egyébként elérhetetlen s ismeri végül hősies megadásomat, hogy úgy végezzem, mint egy puma egy ketrecben. A magával való egzaltációimban, a sok írásom és fantáziálásaim során, nincs más kiút egy végtelenre s a sok szavakkal, hogy mindig csak grupirozzam őket, a sok kínokkal magányosságomban, szinte végzetszerűleg sodródom az oltárhoz, mint egy ravatalra. Egyébként is úgy képzelem a házasságot, jelentőség és hangulat szempontjából, mint testvérélményeit: a születést s a halált.
No ugye várja, miféle orkesztrális kis dolgokat fogok itt rögtön improvizálni magának, ahogy el van kényeztetve! Nem kötöm magam annak a Khakán nevű perzsa császárnak hálótermi kéjeihez, melyekről régebben, napkeleti tanulmányaim során, mikor Goldziherrel akartam versenyezni, sok finom kis részletet olvastam az edudi-féle történelemben. Volt ennek a Khakán-nak egy olyan mintagyűjteménye nőkből, amilyet még Cakya-Muni se látott, s noha összesen tizennyolc darabja volt, csak hatosával használta őket, ami szerénységre vall. Péntek előestéjén, ami perzsául a seb i gom'eh nagy pillanata, a hat nő, hat ételhordóban, behozta ezüst tálakon a császár vacsoráját, légmentesen lezárva s lepecsételve. Khakán elfogyasztott egy tányér fecskefészek-levest, lenyelt két gombócot, imádkozott is s aztán csöndesen nyugalomra tért. Mondanom sem kell, hogy messziről, kárpitok mögül, halk lantpengetés hallatszott. S ekkor a hat feleség közül kettő az ágy szélére ült, kettő az ágy végében a császár lábát vette ölébe gyöngéden, egy az ajtóhoz állott s egy a császár fejénél, nagy füleivel egy szintben helyezkedett el a szőnyegen, ami a legfontosabb volt, mert e hatodik hölgynek, ékszerektől csillogón, a Seherezád szerepe jutott s gyönyörű hangján mindenféle szép dolgokat kellett mesélnie, a távoli lantpengetéssel összhangzatosan. Aki az ajtónál állott, az csak szimbolikusan vigyázott, hogy senki be ne jöjjön, mert hiszen ez amúgy is lehetetlen volt. A két másik a császár lábával enyelgett s a talpát vakargatta, szakértelemmel, míg az ágy szélén ülőknek arra kellett vigyázniok, hogy karjaikban fogják fel ezt a kitűnő embert, ha álmában megfordulna s Isten őrizz, lecsúszna az ágyról.
Ez a rövid idill, teheráni éjszakák, selyempárnák és pézsmaillatok mélyén, noha csak ilyen riportszerűen előadva s dekoratív részleteiben negligálva, talán mégis csak sejteti magával minden szimpátiámat azokkal a matériákkal, melyek e jó Khakánnak szellemi és lelki világát alkothatták. Nem mondom, hogy ez valami választékosan eredeti vagy tudományos részemről és mindenesetre komolyabb dolog volna kutatni például, miért bujdosott el Vörösmarty 1849-ben, ha vajon csakugyan azért, mert aláírván a radikális párt programját, a demokrata köztársaságot kívánta, egy független Magyarországon.
Oh uram irgalmazz, milyen más világok ezek, demokrata köztársaság és a Khakán sah gyönyörű álma, gyönyörű virrasztói között, egy kék mécs fényén, távoli zenékkel, közeli mesékkel, moszul szőnyegekben! S micsoda tere volna, horizontja, örvénye és pokla annak az emberi gondolatnak, mely el akarna röpülni rég porhadó szívek fölött, a vágyaikat kutatva, elpihent ritmusaikat, az idők éjjelében! Lehet-e élni még abban az egyhangú szisztémában, mely mindig csak a megfejtéseket keresi, mely a szavak évezredes értelmével s az emberi lelkek évezredes sóvárgásával csak forgatja a világ tengelyét, mint egy verklit, egyazon melódiára? Angyalom, ha maga ismer ott valahol a megyében, a szabadban, a réteken, a kertekben vagy egy babvirágos tornácon valami kis szende szüzet, vagy akár egy kacér özvegyet is, aki engem szeretni tudna, talán jelezné gyorsan vagy felküldené hozzám, hogy megérkezzen, mire eljön a tavasz s kis orgonafám kihajt, fehér fürtjével, magasan az ablakomban.
(Folyt. köv.)
[*]
[*]