Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám
A zajtalan nemesség. Tisztaság. Író, aki példázza az ideált: milyen lenne minden író, ha kímélne a salakos élet...
Elek Artúr sorsa is küzdelem, ború a magyar szomorúságok útvesztőjében, a talentuma mégis épségben maradt. Hite hisz a mesterségben és venné magára újra a nekibuzdulás hevületét, mint hajdanában, novellafogamzás idején...
Mifelénk nyöszörög az avar.
Másutt, ami lehullik a nagy fáról, megélt, válni való, meghalni való, öregség. Nálunk: alig élt, nedveivel még buzogó fiatalság, de alákerül az avarba...
Síró elevenség, amit megtapos a könyörtelenség.
Pezsdülő talentumoknak sehol olyan alázuhanása, mint tereinken. Aki benne él a bús szerzetben, borzongva elszemlélheti, mi történik a szerzetesekkel?
Ismerem Elek Artúr életét. Az ő számára is kiporciózta a mostohaság a viadalt. Kietlenség, zimankó ráhajolt az ő legforróbb megindulásaira is. Föl, egészen a szárnyalnivágyó képzeletéig, le egészen a szívének legtitkosabb udvaráig, járt körülötte a próba, az írói meghasonló magaérzés.
Kallódásnak, megtiportságnak, sivárságnak, nálunk föltétlenül kiosztott veszedelmei között, Elek Artúr megőrizte magát. El kell olvasni akármelyik írását, tanulmányait, jegyzeteit; minden sora, szava kimentett bizonyosság, hogy szent az írás. Jelzőiben egy lélek felelőssége él, mondatainak rendje a harmónia, mely le tudta gyűrni a kisértő diszharmóniákat.
A kereszt függélyese a magyarázata e ki nem kezdhető intaktságnak: a gerinc...
A becsületesség az írói lelkiség világában több, mint a szép erény: a tehetség veleje, a lélek ízlése.
Most, amikor mi, sorsos- és koros-társak üdvözöljük Elek Artúr 50-ik életévét, én érzem a jubiláns meg nem rombolható fiatalságát, a megrohamozott, de diadalmas írói hajlandóságát ugyanúgy - mondjuk - mint Frascati korszakában, az ibolyás lejtők magasában, amikor szédültünk Róma fölé és Elek Artúr a novellaírásról beszélt...
Novella? de leszorították az újságok hasábjairól a fürge karcolatok, rajzolatok! Papiros-ínség és haramia-bőség diktálnak a redakciókban és a jól szerkesztett újságban nincs hely a novellára.
Elek Artúr írói útja akkor indult, amikor a novella volt hordozója a magyar literatúrának.
Kényes, méltó megnyilatkozása az írásnak: a novella.
Ha akarom: tengerszem, mely a mélységét, erejét, színét harsogja az óceánoknak. Ha akarom: velencei villa, az architektúrának nagyszerű melódiájával, bizalmas kecsességével. ha akarom: dóm, mely a csillagok elé emelkedik és harangzúgás sejdül a szférákban. Ez volt és marad a novella, melynek hamupipőkés mestere: Elek Artúr.
A magyar beosztottság az oka, hogy Elek Artúr is jórészt mást mívelt, mint a novellaírást. Pedig meghangsúlyoznivaló, hogy ez az előtérből elhúzódó író megírta a magyar novella-irodalom legoriginálisabb termékeit. Idegesek Elek Artúr novellái, olyan értelemben, mint ahogy Ady mondja, finom remegések: az erőm. Lélekanalízisei sugarasan bonyolódottak, mint amilyen a kultúrált lélek, Leíró passziója ömlő, szuverén, ahogyan Gottfried Keller írja a tájékot. Ezek a nagy kvalitások összegyökéresülnek: az intuícióban: az önkéntelen kritikai fölényességben, amely tulajdonságot azután a kenyéradó újságírás lefogta és e megszőtt írói felszereltség a kulcsa annak, hogy Elek Artúr a képzőművészeti bírálatban annyira megnőtt, szinte magányos tekintély, a maga művészetével tökéletes átadója más művészeteknek.
Ezért nem fakulnak Elek Artúr szavai, mindent elérnek a formái, képpel világítja a képet, meghevülő mondatai tükrözik a tónust, megfigyelései rajzolnak, mint a portré.
Önmagát mondja Elek Artúr, amikor másokról beszél. A kritikai ereje azért olyan szuggesztív, mert az eredendő íróisága mozdul, ha ír, tehát mindent megért...
Csak a téma változott.
Kezdetben volt: a novella, ma: a művész...
Az őgyelgés a lankáson - halóporig - fiatalos ma is.
Élettávolságra Frascatitól, a múltkoriban a budai lejtőkön jártam, a zugolyos kis utcácskában, a könyvekkel bélelt remetés szobácskában és Elek Artúr írást mutatott: megkezdett novellát...
Ez az a kezdet, ami a lélegzetvétel tulajdonsága, ami újra és újra kezdődik, mint ahogyan lélegzik az írói természet, amelyet körültámadhat a parancs, de zihálva is viszi, mindig kívánkozó, mindig megbirkózó fiatalságát, az aggastyános roskadásig...
Engem meghatott, megintett az olasz és magyar lejtőnek ez az összehajlása. Ennyi magaslat már hegy. Közös ifjúságunknak büszke ormolása és szinte mondtam volna Eleknek:
- A Magyar Géniusznak írja a novellát?...
Igen.
A zsengét! a zsengét! azelőtt is, ma is és mindig a Magyar Géniusznak...