Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő
A művészet világában, akárcsak az életben, vannak jó és rossz családból való, arisztokrata és proletár zsenik, vannak szolíd gyermekszobából kikerülők és vannak parvenük, vannak nemes, biztos tradícióban fészkelők és kóbor, viharvert vándorok. Mindezt természetesen átvitt értelemben gondoljuk s csak annyit mondunk vele, hogy a művész pozíciója a kultúrában annyiféle lehet, ahányféle az ember helyzete az életben és ezt a pozíciót nemcsak individuális képességek határozzák meg, hanem az az egész szellemi légkör, melyből és melyben a művész egyénisége kibontakozott. A származás, a nemzeti karakter, a nevelés és kultúra, mindmegannyi iránytűje a művészi jellem kialakulásának s olyan útravaló, melyet az egyéniség egész művészútján magával cipel.
Ismerünk művészeket, akik nagy kultúrák méhében fogantattak, akiknek helyét a nemzeti szellem és a megújhodó kor mintegy előre kijelölte. Királyok ők, akik királyfiaknak születtek: a trón készen várta őket. Jellemük a "nagy feladat" komoly tiszteletében, a legmagasabb eszmék alázatos szolgálatában alakult ki, egy nemzet állt mögöttük és munkájuk nagy felelősségét teljesen átérezték. S mikor megértek a művészi alkotásra, mikor egyéniségük magához ragadta a zsenialitást jellemző nagy iniciatívát, a Kultúra lelkükben Természetté változott s amit eddig nagynak és magasztosnak tiszteltek, azt most önnön lelkük mélyén, mint legsajátabb, legszubjektívebb vallomást, új, egyéni alakban ismerték fel.
De ismerünk egy másik művésztípust is és ez az előbbinek teljes ellentéte, a született királyokkal, a Nagy Frigyesekkel szemben, az ügyvédfiúból lett császárnak: a művészet Napóleonjának típusa.
Ezt a típust nem melengeti körülágyazó kultúra, nem áll bölcsőjénél valamelyik nagy nemzet szelleme. Mint idegen trónkövetelő jelenik meg a művészet országában s egyedül, önerejére támaszkodva harcol. Az ilyen művészeket mindig a kisiklás veszélye fenyegeti, zseniális ösztöneik könnyen elvéthetik a helyes utat, mert a tradíció útjelzőit nem látják s emberfeletti erő kell ahhoz, hogy a nagy példák irányítása nélkül kezdjünk minden előlről. Valami gaminszerű elfogulatlanság jellemzi őket a trónon is, viselkedésük nem mindig királyi; a nagy és nemes tradíciók letéteményesei ezért joggal idegenkednek egy-egy parvenü gesztusuktól, fogyatékos kultúrájuktól és felszínes műveltségüktől. óriási energia dolgozik bennük, csupa szent önzés minden tettük s egyedüli vágyuk egyéniségük tirannikusan parancsoló érvényesítése: csak így, egyedül így tudják feltárni lelküket az egész emberiség előtt.
Ennek a művészettípusnak érdekes és rendkívüli tehetségű képviselőjét ismerhette meg hangversenyközönségünk Kleiber Erichben, a berlini operaház főzeneigazgatójában. Kleiber jellegzetesen alulról feltörő zseni. Mindvégig mindent önmagából merít, úgy vezényel, mintha előtte sohasem dirigáltak volna. Szereti a járatlan utak izgalmát. S mert nem támaszkodik semmire sem, állandóan résen kell lennie; felajzott idegekkel, örök lázban, nyugtalan fantáziával keresi a megnyilatkozást. Mint hadvezér a harctérre, úgy lép ő karmesteri állványra. Tudja, itt a zenében találja meg életének igazi értelmét, a zenében lesz hatalmas és erős. A muzsika az ő nagy felszabadítója.
Kleiber művészete ezért a muzsikálás lázas öröménél kezdődik. Kedvenc mondása: "Wir machen Musik". Tudja szeretni a melódiát egyedül a melódia, a ritmust egyedül a ritmus kedvéért. Valami hamisítatlan "Musikantentum"-ot érzünk benne. Amint az első hang megszólal. Kleiber már az élet fölött lebeg. Gondoljunk csak arra a pompás Strauss (János) galoppra, melyet a bécsi valcerkirály emlékére rendezett hangversenyen vezényelt, vagy Cherubini "Ali baba" nyitányára! Itt minden élt és jubilált, a ritmus pattogott, a dallam szinte magától énekelt, a hangszínek boldog öröme harsogott az instrumentumokon. - Kleiber "Musikantentum"-ja nem egyszerű szenzuális élvezet. A "muzsikálás öröme" itt a lélek felszabadulását jelenti, az első lépcsőfokot az ember istenülése felé. Ezért mélyen szellemi természetű valami, mely hadat üzen minden fölhözragadtságnak. Legszebb bizonysága ennek, hogy Kleiber tökéletesen szólaltatta meg Mozartnak ragyogó német táncait, ezeket az apró mesterműveket, melyekben az ég és a föld csodálatos harmóniában tükrözik össze.
Tehát Kleibernek már első összetalálkozása a zenével, első lépése a hangok birodalmában, az átszellemültség jegyében történik. Karmesterpálcája a zenekarban egy csapásra metafizikai légkört teremt. A hangszerek reális színe eltűnik s helyébe tiszta szellemiség lép. Nem hallunk itt hegedűket, fuvolákat, trombitákat, akusztikusan elkönyvelhető hangszíneket. A zenekar mint "hangtömeg" nem szerepel. Az eszközök eltüntetése a művészetben mindig a hatás legteljesebb közvetlenségét jelenti. A költői tartalom a karmesterből szinte egyenesen ömlik át a hallgató szívébe, mintha nem is lennének közbeeső állomások. Kleiber zenekarához, a mondanivaló közvetlen kifejezésében, egyedül Dohnányi zongoráját hasonlíthatjuk. - Kleiber művészetének szellemisége bizonyos parttalanságot és kozmikus áradathoz hasonló hullámzást hoz a zenekarba. Az anyag formai plasztikáját hiába keressük a ritmusok, melódiák mintázásánál. Kleiber művészetének esztétikáját egyedül a "szép ami kifejező" elv alapján írhatnánk meg. Kleiberről valóban elmondhatjuk, amit annak idején Mahlerről is mondtak, hogy "Feuergeist", temperamentuma olyan, mint a tűz, mely minden matériát testetlen lobogássá, lánggá változtat.
A szellemiségnek ez a tüze Kleibernél közvetlenül a földi élettől nyeri tüzelőanyagát. A reális élet élményei szinte szemünk láttára lobbannak lángra. Amit az élet Kleiberben felhalmozott, mindaz már alig várja ezt a megváltó tüzet, s a tűz is éhezik élményekadta táplálékra. Csupa lázas életszeretet. A láng szereti úgy a szalmatetőt, mint Kleiber az életet. Agyonszereti, önzően, tirannikusan. - Ez a szeretet nem áll meg a dolgoknál, úgy, ahogy azok vannak. Ő annyira szereti az életet, hogy továbbszövi, folytatja, egyes jelenségeit számtalan vonatkozásba fűzi össze, titkos korrespondenciákat teremt közöttük. Kleiber, fantáziájának alkatát tekintve, valóságos "Gesamtkünstler". Az egyes művészetek korlátai leomlanak, a hangok beszélnek és festenek. Az ilyen művészetben fokozott mértékben jutnak szóhoz vizuális képek, milyeneket bennünk a zenemű feltámaszt s amelyeknek keretében, mint valami tájban, játszódnak le képzeletünkben a zene-kifejezte történések. Elég ha művészünk Mahler-interpretációinak tájfestéseire gondolunk, vagy a "Bűvös vadász" nyitány csodálatosan nagy távolságokat éreztető, romantikus perspektívájú bevezetésére. Ezek a képzeletben a műhöz hozzáfűzött képek még a brutálisabb, külsőségesebb kompozíciókban is finom költői hangulatot teremtenek. Így pl. Csajkovszki IV. szimfóniájában az orosz tájak megkapóan lírai poézisét tárták fel.
Kleiber Erich fantáziája páratlanul gazdag és hihetetlenül érzékeny. A legmellékesebbnek látszó mozzanatok is megindítják. Köre mindenre kiterjed, mindent belevon a kifejezés munkájába. Kihasználja a hangszerek egyenetlenségeit sőt mellékzörejeit is; költői jelentőséget tulajdonít nekik. Az énekszólam másképpen mintázódik ha szövege "B" betűvel, másképpen ha "M" betűvel kezdődik. Nála semmisem véletlen. Ezért semmisem bosszantja jobban, mint amikor az énekes más nyelven énekli a szöveget. Zavarja, ha más mással- és magánhangzókat hall, mint amilyeneket megszokott és kifejező-munkájába belekalkulált. A rendelkezésre álló eszközök természetszerű egyenetlenségeinek költői kihasználására leginkább a hegedűművészek vannak hangszerük természeténél fogva ráutalva. És érdekes: Kleiber is, mielőtt a karmesterpálcát kezébe vette, hegedűjátékos volt.
Kleiber fantáziája a mondottak alapján jellegzetesen romantikus fantázia: szoros kapcsolatokat keres az élettel, a formákat feloldja, az irodalmiságot és festőiséget bevonja hatásának körébe. Könnyen elképzelhetjük ezek után, hogy a kiváló karmester a német romantikusok formanyelvét beszéli letökéletesebben. S ha hozzávesszük fantáziájának szertelen, mindent összehalmozó s költőien kiszínező hajlamát, megértjük, hogy a legkongeniálisabbat a késői romantikusokban, elsősorban Mahler-interpretációiban adja.
Kleiber legmélyebb egyéni értéke mégis Beethoven-vezénylésében nyilatkozik meg. Itt érvényesülhet ugyanis legteljesebben művészetének alapmotívuma: az ember divinációja a zenében. A muzsika felszabadító, istenítő hatalmát, az egyéniség teljes diadalát és a legmagasabb emberi ideálokkal való fesztelen összeölelkezését Beethoven fejezte ki legtisztábban a zenében. Beethoven művészetének legsajátosabb varázsa: hogy az egyéniség, mely az életben szüntelenül korlátokba ütközik, a zenében vívja ki a teljes győzelmet; itt szabadon bontja ki szárnyait és felküzdheti magát a földi magányosságokból oda, hol "alle Menschen werden Brüder". S ez többé-kevésbé megegyezik Kleiber hitvallásával is. Az "istenülés" mozzanatában összetalálkozik Beethovennel s ebből az összetalálkozásból fakadnak legköltőibb tettei, melyeket eddig hallottunk: a II., V., VI. és VII. szimfónia, a Leonóra-nyitány s most legutóbb az Eroica. A legnagyobb tett kétségkívül a hetedik szimfónia volt, mely elejétől végéig egyetlen hatalmas belső kinyilatkoztatás erejével hatott, míg a többi szimfóniából csak egyes tételek érték el ezt az állandóan legmagasabb nívót.
Kleiber interpretációba ugyanis gyakran az egyenetlenség s a szándékoltság mozzanatai vegyülnek bele. A teljes megbízhatóság hiányzik ennek a zseniális művésznek a karakteréből. Gyakran túllő a célon, gyakran kisiklik, mint aki nem áll a komoly, gyökeres kultúra biztos talaján. Ezzel azután vissza is tértünk beszámolónk kiinduló pontjához. Kleiber: ügyvédfiúból lett császár. Az a szellemiség, az az idealista, metafizikus vonás, mely művészetét jellemzi, a nagy német kultúrához megnyitja ugyan előtte az utat, de ő mint valami utcagyerek járja azt. Tehetségei gyakran pompásan vezérlik, de gyakran el is kapatják. A kiforrott ízlést, a tiszta, állandó mélyrelátást nem egyszer nélkülözzük munkálkodásában. A független, szabad szellemek hatalmával, azzal az erővel, mely az önmagára-utaltság küzdelmeiben edződött meg, tehát önállóságával gyakran visszaél. Az "egyénieskedés" bizony fel-felüti fejét művészetében s ezáltal költészete veszít eredendő friss őszinteségéből.
Nagy és mély kultúrák szellemében kialakult egyéniségek a lényeges értékeket mindig el tudják választani a felületesektől. Viszont azokból, kiket a kultúrának csak külső szele érintett meg, hiányzik ez a tisztánlátás. S különösen veszélyes ez olyan művészre, akiben a racionális hajlam annyira fejlett, mint Kleiberben. Az értelmi beavatkozás a művész munkájában csak akkor erény, ha a gondolat azt fürkészi amit az öntudat-alatti erők akarnak. Ha gondolat és ösztön együtt, egy dologból épít. Kleibernél, sajnos, az intellektus külső, művészi ösztönöktől független célokra törekszik. az értelmi problémák sokszor nem hozzák közelebb, ellenkezőleg eltávolítják őt a lényegtől. Minden öntudatos művész valami határozott értelmet, programot alkot magának arról, amit előad. De ez a határozott értelmi kép (pl. itt a hús elbukik, itt megdicsőül, vagy: itt sűrű ködök ereszkednek le, itt kiderül az égbolt stb.) csak arra jó, hogy rajta keresztül annál biztosabban közelíthessük meg azt a kifejezendő költői tartalmat, mely mélyen az öntudat-alatti régiókban lakozik, mely mindig határtalanul több és komplikáltabb, mint az a kép, melyet róla intellektusunk a könnyebb megragadhatóság kedvéért róla alkotott. Kleiber a valódi lényeget gyakran összecseréli azzal a képpel, mellyel azt racionálisan megragadta. S ilyenkor már nem a művet interpretálja, hanem azt, amit a művel kapcsolatban elgondolt. Fantáziájának egész kincsesházával ezt a másodlagos elgondolást szolgálja.
Például: felfedezi, hogy a Strauss-valcerekben van valami szimfóniaszerű: ahogy az egyes számok kialakulnak, ahogy különböző életképeket tárnak elénk. A szimfóniaszerűség gondolatát azonban ő felcseréli a valcer igazi költői tartalmával s a tartalom helyett ezt a "programot" interpretálja: a Strauss-valcerből valóban szimfóniát csinál. Ez a helytelen racionalizmus, mellyel Kleiber gyakran az "érdekességre", az "exvizitre" utazó parvenü kultúráskodás céljait szolgálja, például megakadályozta a zseniális művészt, hogy teljesen behatoljon a "Meistersinger" szellemébe. - "Nekem erről és erről a jelenetről ez és ez a véleményem" - mondta az ő karmesterpálcája. S a Meistersinger grandiózus költészete elveszett ezekben az egyéni véleményekben. Mi hálásak vagyunk, ha valamely karmester szellemes értelmezésekkel új és új oldalakról világítja meg a mű tartalmát. De a karmesternek éreztetnie kell velünk, hogy ez a rávilágítás csak rávilágítás, hogy amit magyaráz, az több, mint amivel magyarázza, egyszóval, hogy szemünk elé látcsövet tart és nem érdekes fátyolt, mely a dolgot eltakarja előlünk.
Kleiber nem érzi a művész felelősségének teljes súlyát; nem tartozik azok közé a nagy kultúrák épületén dolgozók közé, akiknek nemeset alkotni: kötelesség. De teljesen átérzi a művészet felemelő hatalmát, tudja, hogy mit jelent neki a zene s ezért egyenetlen művészi útja egészen páratlan magasságokba emelkedik. Hibái az általános emberi gyengeség hibái, melyektől nem óvja meg őt a biztos tradíciók védfala, erényei pedig az igazi mély és perzselően intenzív költői élet erényei, melyek Kleiber Erichet a legkiválóbb karmesterek sorába emelik.