Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Francois Gachot: "Párizsi levél"

meglepetéssel olvastam Adorján Andor elmélkedéseit, amelyeket a Nyugatban a legújabb francia irodalomhoz fűzött. Az a mód, ahogy egybegyűjti az irodalmi mendemondákat, pletykákat és legendákat, komolyan nyugtalaníthatja a francia irodalom, sőt röviden az irodalom művelőjét. Sajátságos szempont az övé, amely a mai irodalom életéből csak a felszínt, csak a torz vonásokat láttatja, csupa olyan apróságot, ami szinte kételyt ébreszt az irodalom és az írók őszinteségével szemben. Így, többek közt, olyasmit állít, hogy a francia íróknak, majdnem mindnek, reklám híján mellékfoglalkozásra van szüksége, hogy megélhessen, - ami inkább naivság, mint tévedés, naivság, amely kávéházi hírekből s újságriportokból táplálkozik. Ily módon aztán nem csoda, hogy "példái" s "érvei" olyannyira valószínűtlenek, s hogy Cocteau vagy Benoit köré olyan legendákat sző, amelyeken Párizsban talán igen jól mulatnak, amelyekben azonban egyetlen pillanatig sem hisznek. Ez az a bizonyos "boulevard-szellem", amely Párizs jobbpartját már a háború előtt is a bal partra uszította, amikor a frivolitás harcra kelt az új irodalommal, az igazival, amely ma Európában a francia szellemet képviseli. Aki Adorján Andort olvassa, azt hihetné, hogy a francia irodalom nem más, mint pár irodalmi díj, mint kiadók versengése, s a hírnévre-éhes írócskáknak cirkuszba való mutatványai; érthetetlen, hogy aki annyi éve él Párizsban, oly komolyan tudja venni mindazt a blöfföt, fantáziát és kétkedő iróniát, ami, mondjuk, egy körkérdésben, vagy egy tréfás írói "vallomásban" rejlik, s ami a született franciának mintegy belső mentsvára, részben a pedantériával, részben a túlságos levetkőzéssel szemben. Amellett egyszer s mindenkorra jó volna kijelölni azt a határt, amely az író magánéletét művészi életétől elválasztja. Viszont, ha ragaszkodnak a tiszavirágéletű "érdekességekhez", - miért nem választjuk meg jobban jólértesültségünk forrásait? Adorján két ízben is megnevezi a Prix Feminá-t és a Prix Vie Heureuse-t, holott a kettő egy díjat jelent. Pierre Mac Orlan, bár kitűnő író, sose kapta meg eddig a Goncourt-díjat, legfeljebb, ha jól emlékszem, a Renaissance-ét. A mai regény őseiről szólva, értem, ha Adorján megemlíti Zola és Anatole France nevét; de miért társítja hozzájuk Lemaitre-ét? Bizonnyal ő is tudja, mint mindenki, hogy ez a kitűnő kritikus egyáltalán nem jelentékeny regényíró. Ugyanígy, a dráma terén, mint tarthatja újítónak a különben szeretetreméltó Halévy-t, újítónak s éppen úgy, mint a valóban újító Becque-et? A regény virágzásáról szólva, azt állítja Adorján, hogy a francia költészet a szimbolizmus óta meddő; pedig hát Guillaume Apollinaire, Max Jacob, Reverdy, Éluard, Cocteau s még akárhányan sokkal nagyobb díszére válnak az igazi irodalomnak, mint igen sok regényíró, olyan is, akit Adorján idéz. Végül, hogyan írhatja Adorján, hogy Cocteau-nak vendéglője van s abból él (amit egyébként, annak rendje és módja szerint F. Lefévre is megcáfolt már népszerű "Une heure avec..."-jében), vagy pedig hogy Montherlant kénytelen volt felcsapni torreádornak? Bizonyos, hogy például Cocteau szívesen járt és jár a bárokba, s a "Boeuf sur le Toit" című műve ebben a jazz-rázta zűrben születhetett; épp olyan bizonyos az is, hogy Montherlant, újabban, a football-sportot a bikaviadallal cserélte fel; de kell-e magyaráznom, hogy sem Cocteau, sem Montherlant nem iparként s pénzszerzésből cselekszenek ilyképpen, hanem végletes őszinteségből, tiszta művészi becsületből, levonva írói magatartásuknak - a modern élet ritmusának, a sport, a test kultuszának - minden egyes következményét. Mesterség? ugyan! nem azért franciák, nem azért ma élő, fiatal franciák, hogy ne áldozzanak mindent a merészség, a tett örömének, - mert hisz ha csak pénz kéne nékik, ezer módon szerezhetnének, a legkisebb veszély nélkül; különben is mind a ketten olyan körből származnak, ahol tán mindent megengednek, kivéve az önző gesztusokat. S ha már, mint akár Cyrano-ban, a költő-vendéglősöknél tartunk, szeretném, ha Adorján megnevezné azt a bizonyos "sereget" is, amely, szerinte, kénytelen ilyen kettős foglalkozást űzni! Szinte alig hihetem, hogy az, aki Elémir Bourgesról beszél, sőt idézi Cocteaut és Valéryt is, oly kevéssé veszi észre a francia irodalom valóságos nagyságait, valóságos problémáit, valóságos irányait, s hogy egyszer sem kérdezi, hogy e sok hűhó, felszínes zaj, hamis gesztus és kába reklám nem rejt-e mélyebb műveket s szemérmesebb és lényegesebb művészeket!