Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Regény
Egy forradalom regénye ez a könyv. A nagy és végzetes küzdelemre felsorakoztak előttünk a társadalom kivetettjei, bénái, bélyegesei. A nyomorúság és az elkeseredés gőzös levegője csapja be az olvasó arcát, nehéz levegő, mely sokszor, úgy tetszik, sűrűbb, mint a sár.
Ligeti csavargó tolvajok, meg nyomortanyákon összevetődött néhány munkanélküli és a keserves örömnek egy-két lánya még: ezek Gergely regényének a hősei. Az író hirtelen, éles fénnyel világít rá hősei életének egy-két részletére s ezek a részletek sokszor emberfölötti arányokig felnövekednek, de legtöbbször elégnek, mint a túlexponált kép. A regényt, melynek részlet-megfigyelései a patetikusan túlzó, de nyers realizmus hívének mutatják az írót, végeredményben a folytonos túlexponáltság teszi irreálissá s majdnem merev gondolati konstrukcióvá. Valami túlfűtött irrealitás fogja körül az aprólékos és nagyon is naturalista részleteket. Gergely nem a közelről látott sötét emberi tragédiák írója. Szemléletének eredendő pátosza mindig kész valami szimbólummá, vagy példaképpé stilizálni a valóságot. A regénynek van egy nyomorék alakja: Csutak János, a nyúzott ember, akit valahol félholtra vertek egyszer s azóta testének csak egyik oldala él, a másik oldala halott. Ez a figura, érezzük, hogy a mai proletár életének akar keserű szimbóluma lenni. Ez a szörnyű ember egy kis talicskában gubbaszt a körút embertömegében s mint hangos kiáltás döbben az emberek szemei közé, lázításnak, rémültetőnek, felháborításnak. Mert Gergely Sándor nem az egyéni sorsból sarjadó s annak organikus részévé nőtt tragédiákat írja meg. Nála a nyomorúságot, szerencsétlenséget egyszerű és világos külső törvényszerűségek hozták létre s ezekkel a törvényszerűségekkel zárt és határozott keretekbe fogja az életet. Csak egy gombot kelleme megnyomni valahol és meg lehetne szüntetni a nyomort, szenvedést, piszkot, gyalázatot, mindent. A regényben tényleg meg is nyomják ezt a csodálatos gombot és egy percre föltárul előttünk az igazságok emberi paradicsoma. A regénynek különben ez a legkevésbé sikerült része. Az utcákon éneklő tömegek vonulnak föl, minden arc csupa ünnep, az utcalány, kit pár lappal előbb még fáradtan láttunk levetkőzni szörnyű éjszakai vackán a napi "robot" után, itt mint valami olajnyomatos apoteózisból kivágott kép, szurokfáklyát lenget egy ravatal mellett. Itt fájdalmasan, valószínűtlenül s a színpadiasság erőtlenségével hat már minden. Ezeken a lapokon mintha elhagyta volna az írót minden megelevenítő ereje s az előbb már egyszer-kétszer plasztikusan megfogott figurák papirossá fakulnak.
Gergely Sándor figurái nem valóságos emberek. Ennek a regényének hőse: Achrem Fickó rettenetes erejű "behemót ember", szinte mitologikusan megnövesztett arányokban elképzelt óriás. Fickó önmagát is óriásnak látja, zászlónak, mely az embermilliók előtt fog lebegni egyszer (p. 133). Amint megcsókolja egyszer a szeretőjét: "hirtelen árnyék ver az ablakra: Achrem fickó és Zsófi borulnak egymás szájára. Mintha viharfelhők fognák el a kilátást" (p. 280). Önkénytelenül Homérosznak Zeus fejéről szóló hexameterjeire kell gondolnunk itten. S valóban, Gergely Sándor regényét valami eposzos kedv szülte. Az új mithosz, a tiszta élet, a szocializmus fényében megváltódó társadalom után való vágy fűti ezt a könyvet. Ez a vágy, ennek forró intenzitása ragadta el az írót, mikor hőseiből romantikusan elnagyolt szobrokat formált s nem embereket.
S ugyanez a forróság fűti az író szakadozott, erős ritmusú, fülledt pátoszú nyelvét. Ennek a könyvnek legpozitívabb értékét nyelvében látjuk. Ez a nyelv sajátos atmoszférát tudott teremteni. Darabos, ideges, félbemaradt, egymásba torlódó mondatokkal, könnyelmű, gondtalan mondatszerkesztéssel s a szöveget folyton-folyton át meg átszövő "jassz" szavakkal a magyar nyelvnek különös, új keverését mutatja Gergely Sándor regénye. Legmagasabbra akkor emelkedik ez a nyelv, mikor romantikus, lírai megáradások, víziók kapják el tollát (p. 33. 79). S hogy ez a robosztus nyelv milyen finomságokra is képes, ez a két idézet bizonyítsa: "...Vésős Jóska ágáló keze és Böske lobogó haja olyan, mintha gyönge ágakat lóbálna a szél" (p. 7.), "... két kezével mintha leheletet válogatna ketté".
Végül a regény fölépítéséről kell szólnunk. Talán a regény nagyon is elméleti elgondolása legjobban a kompozíció szigorú, darabos merevségén látszik meg. Az eseményeket nem organikusan egymásból bontja ki az író, hanem darabosan egymás mellé zsúfolja őket. Csupa mozaik. Jelenések ezek, egyszerűen sorakoznak egymás mellé, mint a példabeszédek egyszerű képletei. A nyomorúság, szerencsétlenség, a kizsákmányolás képleteit látjuk itt sorban, egymás után. Talán valami enciklopédikus rend is fölfedezhető volna köztük. Ezekben a példázatokban aztán a tanító-költemények naivságával állnak egymással szemben a gőgös, vastagszivarú gyáros meg a sápadt, tüdőbajos munkás. Így állítja szembe az író az állatian erős Achrem Fickót, aki csak tétlenkedik, csavarog, míg egy tüdővészes nyavalyás felrobbant valahol egy hidat, hogy megváltsa ezzel a nyomorultakat. Így áll egymással szemben a nyúzott ember jobb arca és bal arca stb., stb. Ezek az emberek aztán csaknem sablonosan mozognak. Még beszéd közben is sztereotíp mondatformulákat használnak. Itt már nem szakad ki semmi a lélek organikus talajából, sötét melegéből, hanem egy uniformizáló, eposzos kedv szobrokká merevíti a figurákat.