Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Ignotus Pál: Fény, fény, fény
Szabó Lőrinc új verseskönyve

Úgy érzem, muszáj kissé szellemtörténeti és irodalompolitikai szemmel nézni ezeket a verseket, mert Szabó Lőrinc is szellemtörténeti jelentőségükben gondolta el s irodalompolitikai programmal vetette papírra őket. Nem mintha amolyan teorikus költő volna, aki nem tud bánni a lírikusi kifejezési eszközökkel, hanem mert nagyon is fölényes-tudatosan, sőt céltudatosan bánik velük. igazi programköltő - éppen nem olyan értelemben, mint mondjuk Zola, aki írásaival elsősorban irodalmon-kívüli célt akart szolgálni, hanem úgy és azáltal, mint Gautier, a fémjelzett l'art pour l'art költő, akiről André Gide mutatta ki a Fleurs du Mal-hoz írt előszavában, hogy amit Baudelaire olyan nagyra tartott benne, az nem ő maga volt, hanem ce que prétendait etre Gautier. Gide általában elfogultan szigorú Gautier-val szemben, de ezzel a megállapítással kitűnően jellemez egy típust: azt, akiben a pretenció - Gautier esetében egy hatalmas kultúrájú, nemes, átszellemült és virtuóz költő ideálja - erősebb, mint maga az egyéniség, amely pretendál. Akinek írásaiban elmosódik a poéta a maga emberi intencióival és lelepleződik az ember, a maga poétai és poétikai intencióival.

Szabó Lőrinc, a költő, mindig akar valamit, mindig tisztában van vele, hogy mit akar s tisztában van vele az olvasó is. Muszáj vele tisztában lennie, mert Szabó Lőrinc minden szavában kimondja - ha nem a szó szótári jelentésével, akkor használati módjával. Minden mondata tanítás - nem annak tanítása, amit a mondat jelent, hanem annak, hogy helyes, sőt leghelyesebb dolog azt és úgy írni, amit és ahogy a költő ír. Minden sora hitvallás - nem metafizikai hanem esztétikai, nem politikai, hanem irodalompolitikai. van ugyan a versekben metafizikum és politikum, világnézeti töprengés és szociális fájdalom, de végső eredményben ez is mind esztétikájának és irodalompolitikájának következése. Ami nem hiba s amiből nem következik, hogy ezek a töprengések és kétségbeesések ne volnának őszinték. A stílus ugyanúgy kitermelheti a maga ideológiáját az emberből, mint ideológia a maga stílusát. És Szabó Lőrinc ilyen ember; egyéniségében az irodalmiasság az eredendő, írásaiban az irodalmi orientáció és az irodalmi attitude.

Első attitudeje, amelyben a közönség megismerte, az "elefántcsonttornyos" virtuózé volt, aki alázattal hajt térdet az örökbecsű artisztikumok előtt és meglehetősen könnyeden tér napirendre a többi emberi megnyilvánulás fölött. Ebből a korszakából csak remek fordításaira emlékszem; ezek Babits hatása alatt születtek, de már kész, önálló művészt juttattak szóhoz, aki a nehéz, kötött formák kezelésének, a kifejezésekben való leleményességnek, a mély kultúrának, a szavak és hangok jelentőségére való finom rezonálásnak ritka példáját mutatta. Majd meglazultak a sorok és az emberekkel s természettel való együttérzéssé szélesedett az alázat: Szabó Lőrinc (még mindig Babits-csal - a forradalom utáni évek Babitsával - egy nyomon) bukolikus szabad verseket írt, erdei s mezei képekkel, leegyszerűsített (látszólag leegyszerűsített) technikával; az idillikus egyszerűséget imádó, szelíd, ájtatos, magát megadó ember attitude-jében. Írói pályájának fordulójához akkor jutott, amikor az expresszionizmus, különösen a német expresszionizmus felé orientálódott, ismétlem: tudatosan és céltudatosan. Fejlődésének ez a harmadik étapeja részben folytatása, részben reakciója annak az érzésvilágnak, amely bukolikus hangulatú verseit kitermelte. Folytatása annyiban, hogy itt Szabó Lőrinc még élesebben fordul szembe a l'art pour l'art-ral, hogy elmélyíti s egyre erősebben akcentuálja szociális fájdalmait s hogy egyre eltökéltebben igyekszik eltávolodni a tradicionális szépségektől, a mai élet új emberi tartalommal megtöltött kifejezési formái felé. Reakció annyiban, hogy már nem harmonikus megnyugvás hatja át verseit, hanem diszharmonikus viaskodás, nem felolvadás a természeti jelenségekben, hanem együtt rohanás a technikai csodákkal, nem passzív ájtatosság, hanem az elégedetlen, követelő ember lelkes szózata és himnusza és dörömbölése és fegyver- és izommutogatása. A Fény, Fény, Fény költője már nem a ragyogó és nem az ájtatos költő, aki volt, hanem az erős.

Honnan tudjuk, hogy erős? Onnan, hogy ő maga mondja. Hogy himnuszt zeng önmagához, akit végtelenül komplexnek, végtelenül gazdag léleknek, a mindenség végtelen jelenségeivel összeforrottnak tud.

... Éhes állat vagyok -
Zöld mezőben fekete habok - -
Fiatalság! feszülő élet és
kicsattant vágyak! erjedés!

Fiatalság, gejzir, villany, ima!
várakozások maximuma!
anyagok mámora, ősi láz,
felhajtott értékek, tombolás!

- tombolás a tudatban, hogy neki mindenhez a világon köze és joga van: ez verseinek leggyakrabban visszatérő motívuma.

Ember vagyok, de gyökér-kezeim
vágyakat a pokolig ássák

- írja egy kemény zengésű, lendületes pátoszú költeményében. Néhány sorral lejjebb:

Az elemek kürtje, a torkom!

vagy:

Az ujjaim vascsövek,
bennük sűrített vihar

vagy:

szívem a vihar haragja - - szemem
ma kút, holnap kazán

vagy:

... tenyerem
fennsík és kősivatag-

és így tovább: mindig önmagának a minden-egyhez, nem pedig a minden-egy egyik vagy a másik megnyilvánulásához való viszonya érdekli. Ha "a forma milliárd" is, "a tartalom az én, az egy". A világegyetem egységét, a végtelenül különböző, távoli és ellentétes dolgok misztikus korrespondenciáit állandóan érzi s figyeli, ami néha megejtő érzékletességgel ölt formát:

ki tudja, honnan
csobognak elő ezek a
dróttalan üzenetek a kék
levegő tengerfenekén...

rendszerint azonban minden képet elnyel a végső okok és hatalmas jelenségek neveit monoton dübörgéssel egymásra lapátoló metafizikai pátosz.

Engem a Fény részeg dühe ráz.

- ez a Fény nem világosság, amely színt és kontúrt ad a dolgoknak, amely besugározza a tárgyakat, összemossa és szétválasztja őket: ez maga téma, amit villanykörtével világít meg a költő s aminek mintegy tárgyszerű formát akar adni. A kozmikus erők nem - vagy nem csak - a dolgok mélyén bújnak meg ezekben a versekben, hanem a dolgok tetején harsognak. S a költő, aki olyan intim, szinte társalgási viszonyokba kerül a misztikus őserőkkel, nem csak saját egyéniségnek határtalan gazdagságban hisz, hanem határtalan erejében is:

Föld, föld, anyám, fény, fény, hatalom
Minden enyém lesz, ha akarom.

Megveti a gyenge költőt, vagyis azt, aki a saját gyengeségéről ír - ezzel szemben ő erős költő, mert a saját erejét hirdeti: ez a Szabó Lőrinc költői attitude-jének alapvonása.

Kifejezéseivel is ezt demonstrálja: úgy választja szavait, hogy egy vulkánikus lélek vésztjósló dörömbölésének vagy monumentális kitörésének hassanak. Nem a minél pontosabb kifejezést keresi, hanem a minél izmosabbat, minél "őserejűbbet"; szereti az undor és az ujjongás legharsányabb képeit és szavait keverni. (A föld sír és meghal - HB - MAC A.) Babits hatását már csak kevéssé érezni versein; leginkább még azon, ahogy az enjambement-okat használja, meg néha az ilyesféle rímeken, mint Kilobogó - fénylobogó. Érdekes viszont, hogy nemcsak szófűzésén és szintaktikáján, de verselésén is mennyire úrrá lett az Ady hatása. Ami érthető is: a saját végtelenséget és erejét éneklő kozmikus büszkeség frazeologiáját a magyarban Ady teremtette meg s azóta önkénytelenül az ő stílusába siklik minden költő, aki ennek a lélekállapotnak ad kifejezést - pláne, ha programszerű következetességgel teszi azt. Igaz, Ady nem úgy tette; az ő verseiben programszerű a politikum s talán az istenkeresés is, de a hozsannázás vagy elborulás gesztusa mindig "adódott". Tudott néha rezignált is lenni; szerette a "fáradt lemondást" is, megszólaltatta magában az "úri ősznek gyermeké"-t is, elsiratta a "végiggázolt" fiatalságát és "eljátszott" öregségét és korhadt gerincét és "őszülő tincsei"-t is. Hangulatai, azok mindig spontánok voltak - s innen az ő önmagasztaló s optimista sorainak maguktól-értetődősége, apodiktikus nyugalma. Jellemző Adyra, amit, ha jól emlékszem, Schöpflin jegyzett fel: hogy verseiben csak mindössze egyszer használt felkiáltójelet; a leghozsannázóbb mondat után is pontot vagy vesszőt tett. Szabó Lőrincre ugyanilyen jellemző, hogy éppen nem tartózkodó az interpunkcióban. Különösen a felkiáltójelet és a gondolatjelet kultiválja, sokszorozza és kombinálja egymással s egyéb jelekkel, barokkul és sokat sejtetőn. A felkiáltójelet, mert erős költő; a gondolatjelet, mert kozmikus.

Legalább is ez az attitudeje - s ismétlem, nem kifejezési képességén múlik, hogy az olvasó inkább az attitude-öt látja - s becsüli - benne, mint magát a felvett tulajdonságot. Nem a program eszközeiben van a hiba, nem a formában, amivel, mint mondtam, nagyon tud bánni Szabó Lőrinc; nem is a programszerűség tulajdonságában, ami ugyanúgy lehet alkalomadtán hibája is, érdeme is egy költőnek, mint a programtalan spontaneitás. Hanem magában a programban, magában az attitudeben, a szellemtörténészi beidegzettségben, az irodalompolitikai célban. Az agyontaposott "forradalmi" elgondolásban, hogy a "l'art pour l'art" kora lejárt, a "részletnaturalizmus" kora lejárt, az aprócseprő nyavalyákon rágódó impresszionizmus kora lejárt s hogy eljött a vulkánikus őserejű, szintetikusan gondolkodó, kozmikusan érző, hitteljes művészek ideje. Ami mind lehet igaz s bizonyos tekintetben az is - nem akarok itt belemélyedni az elméleti kérdésbe - de semmi esetre sem kiindulási pont, semmiesetre sem élménytermő talaj a fiatal lírikus generáció számára. A főhiba abban az esztétikai naivitásban van, hogy a kozmikusságot a világegyetem megéneklésével, az erőt az izom csattogtatásával, a hitet a hit vállalásával meg lehet teremteni s hogy aki ezt nem teszi, az csak tévedésből él a huszadik században. Ez a felfogás nevelte fel világszerte azokat az írókat, akiknek soha sincs egyéb szenzációjuk, mint a "megtárulás" és "kiteljesedés", soha egyéb mondanivalójuk, mint hogy egyek a végtelennel, soha egyéb kívánkozásuk, mint "az" élet, a maga elmosódottságában. Szabó Lőrinc fejlettebb ízlésű és önállóbb intelligenciájú költő, semhogy ezt a frazeológiát változatlanul átvegye, de az élni, élni sóhaj azért többször visszatér a verseiben. A megnemértett nő tipikusan tizenkilencedik századbeli figurájának obligát panasza - igaz, a három pont helyett felkiáltójellel és gondolatjellel ellátva.

A kötetben legjobban az Újsághírben a Végtelen fogott meg; ez a plasztikus, genre-képszerűen hangulatos, novellisztikusan kerek vers, amely kiemelkedik az általánosságokból, a világ- és önjellemzésből s amelyben az erő igazán az, aminek lennie kell: kifejezési képesség. S itt a kozmikusság sem téma, hanem atmosztféra, amelynek mindenütt egyforma nyomása mindenütt egyformán reprezentálja a nagy törvényt; fény, amely megvilágít, hullázás, amely a sorok ritmusán végigzúg s a kicsiny dolgokat nagy távlatokba mossa. Vannak ugyan a kötetnek mélyebb és gazdagabb versei is, de ez a legszuggesztívebb, a legteljesebb, mert a legfelszabadultabb valamennyi közt. S biztató, hogy egyike Szabó Lőrinc legutóbbi költeményeinek.

Nem akarok jósolgatni s nem mondom, hogy ez a novellisztikus vers jelzi Szabó Lőrinc fejlődésének irányát. Elképzelhető ennek ellenkezője is: hogy például absztrakt, filozofikus költővé lesz, persze pozitívabb s fegyelmezettebb gondolatokra beállítva... Elképzelhető sok minden - legkevésbé azonban azt tudnám elképzelni róla, hogy megfeneklett legyen az izomcsattogtatásnak és végtelenedésnek mostani attitude-jében. Bízni kell az ő nyugtalanul kereső, eleven szellemében, az ő messze és mélyen látó intelligenciájában, az ő ragyogó s a szó legnemesebb értelmében vett technikájában s általában, kitűnő írói és emberi kvalitásaiban, amelyeknek, mindent egybevetve, a Fény, Fény, Fény is egy érdekes, figyelemreméltó dokumentuma.