Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám
Copyright by Nyugat
Mint a hegyről lefutó őszi, zavaros vízár, gyorsan tovasuhant egy év; semmi különös esemény nem történt, mindössze Bajmakóva Uljána őszült meg erősen és halántékaiba bevágódtak az öregség szomorú szarkalábai. Alekszéj nagyon feltűnő változáson ment át: lágyabb, gyengédebb lett, de ezzel együtt kellemetlenül hajszoló vidám tréfáival, csípős szavaival mintegy sietségre ostorzott mindenkit; de Pjótrt leginkább az a merészsége nyugtalanította, amelyet a vállalat vezetésében tanúsított, - úgy tetszett, hogy ugyanúgy játszik a gyárral is, mint a medvével játszott, melyet azután maga is ölt meg. Különös volt előszeretete úri holmik iránt; az órán, Bajmakóva ajándékán kívül, szobájában egész csomó szükségtelen, de szép csecsebecse volt, a falon üveggyöngyökkel kivarrt kép - leánykörtánc lógott. Alekszéj takarékos volt; miért fecsérli hát a pénzt ilyen semmiségekre? Divatos és drága öltözeteket is kezdett hordani; gondosan ápolta fekete, hegyes kis szakállát, arcát borotválta és mind gyorsabban hullott le róla az egyszerű, a parasztos. Pjótr valami nagyon idegent, homályosat érzett ki unokafivéréből, lopva gyanakodó pillantásokkal mérte végig és bizalmatlansága folytonosan nőtt iránta.
Pjótr elővigyázatos és félénk volt úgy a vállalkozásban, mint az emberekkel szemben. Lassú, megfontolt léptekkel járt és összehúzott medve-szemekkel szinte odalopózott a munkához, mintha azt várná, hogy az, amihez közeledik, elillanhat előle. Néha, a vállalattal járó gondoktól fáradtan, valami különös aggasztó unalom hideg felhőjében érezte magát és ezekben az órákban a gyár élő kőállatnak tűnt fel előtte, amely lehasalt, hozzálapult a földhöz, rávetve szárnyszerű árnyékát és csőként felmeresztve farkát; feje szögletes, rémítő, nappal az ablakok jégfogakként csillognak, téli estéken mintha vasból lennének és vörösen izzanak a bőszültségtől. És úgy tűnik fel, hogy a gyár valódi, rejtett lényege nem abban van, hogy vászon-versztákat szőjön, hanem valami másban, ami ellensége Artamónov Pjótrnak.
Az apa halálának évfordulóján, a temetőben tartott gyászmise után, az egész család Alekszéj világos, szép szobájában gyűlt össze, aki izgatottan mondta:
- Atyánk utolsó akarata az volt, hogy egyetértésben éljünk; meg is kell tennünk, hiszen itt - mintha csak fogságban lennénk.
Nyikíta észrevette, hogy Natálja, aki mellette ült, csodálkozással néz sógorára és megrázkódik; az pedig nagyon lágyan így folytatta:
- De ha barátokként összetartunk is, nem kell egymásnak útjában lennünk. A vállalkozás: mindnyájunk számára egy, de élete: mindenkinek a magáé. Igaz?
- Nos? - kérdezte Pjótr óvatosan és elnézett fivére feje felett.
- Mindnyájan tudjátok, hogy együtt élek Orlóvával; most meg is akarok esküdni vele. Emlékszel, Nyikíta, hogy ő volt az egyetlen, aki megsajnált, amikor a vízbe estél?
Nyikíta bólintott. Talán ez volt az első eset, hogy oly közel ült Natáljához és oly boldognak érezte magát, hogy nem akarózott megmoccannia, beszélnie és hallgatnia, mit beszélnek mások. És amikor Natálja valamiért összeborzongott és kissé meglökte könyökével, a púpos elmosolyodott és lenézett az asztal alá, az asszony térdeire.
- Orlóva a sorsom, azt hiszem, - mondta Alekszéj. - Vele valahogyan más életet lehet élni. Bevezetni közétek nem kívánom; félek, nem férnétek meg vele.
Bajmakóva Uljána felemelte földre szegzett, nehéz bánattól csordultig telt szemeit és segített Alekszéjnek.
- Jól ismerem; pompásan kézimunkázik. Ír és olvas. Kiskorától ő tartotta el részeges apját és önmagát. Csak önfejű; Natálja talán nem férne össze vele.
- Én mindenkivel kijövök, - jegyezte meg Natálja sértődötten, míg férje sanda pillantást vetett rá és így szólt fivéréhez:
- Ez valóban a magad ügye.
Alekszéj Bajmakóvához fordult és azt ajánlotta, hogy adja el neki házát:
- Minek neked? Egyedül vagy.
Pjótr helyeselte:
- Velünk kell laknod.
- Na megyek, megörvendeztetem Olgát, - mondta Alekszéj. Mikor eltávozott, Pjótr megtaszította Nyikítát vállánál és megkérdezte:
- Veled mi van - bóbiskolsz? Min gondolkoztál el olyan mélyen?
- Alekszéj jól teszi...
- Úgy? Meglátjuk. Mi a te véleményed, mama?
- Természetesen jól teszi, hogy megesküszik vele; de hogy élni hogyan fognak, ki tudja? Különös egy leány. Afféle félbolond.
- Köszönöm az ilyen rokonságot, - mosolyodott el Pjótr.
- Talán rosszul fejeztem ki magam, - mondta Uljána, mintha sötétségbe nézne, ahol minden zavarosan imbolyog és egybe folyik. - Ravasz nő; apjának sok holmija volt, s hogy el ne ihassa őket, a lány nálam rejtette el; Aljósa is hozott egyet-mást minden éjjel s azután úgy tettünk, mintha éntőlem kapná ajándékba. Mindaz, amit itt láttok, a lány holmija, a hozománya. Állítólag drágák, ritkák is vannak köztük. Valami nagyon mégsem szeretem, - akaratos.
Pjótr, aki háttal állt anyósához, kinézett az ablakon: az udvaron seregélyek rikoltoztak és csipkelődtek egymás között mindenről a világon, s eszébe juttatták Tyihon szavait:
- Nem szeretem a seregélyeket; olyanok, akár az ördögök. - Bolond ember ez a Tyihon, azért is szúr mindenkinek szemet.
Ugyanazon a halk hangon, kényszeredetten és nyilván egészen másra gondolva, Bajmakóva elmondta még, hogy Orlóva Olga anyja egy parázna földbirtokosasszony, még férje életében költözött össze Orlovval és öt évig élt vele együtt.
- Orlov elsőrangú mester; bútort készített, órát javított, alakokat faragcsált fából, - egy most is nálam van elrejtve: meztelen nő, melyről Olga azt tartja, hogy anyja portréja. Mind a ketten ittak. Mikor pedig az asszony férje meghalt, megesküdtek, de ő maga is még ugyanabban az évben elpusztult; részegen fürdött és a vízbe fúlt...
- Lám, hogyan szeret némelyik ember, - szólalt meg hirtelen Natálja. E nem-helyénvaló szavak hallatára Uljána szemrehányóan pillantott lányára; Pjótr elmosolyodott és megjegyezte:
- Nem szerelemről volt szó, hanem részegeskedésről.
Mindnyájan elnémultak. Nyikíta, aki Natálját figyelte, látta, hogy anyja elbeszélése idegesíti: görcsösen tépdesi az asztalterítő rojtjait, egyszerű, jó arca elvörösödik és ismeretlen, haragos kifejezést ölt fel.
Vacsora után, amint kinn ült a kertben Natálja szobájának ablaka alatt, a sűrű orgonabokrok között, Nyikíta feje felett megcsendültek Pjótr töprenkedő szavai:
- Ügyes fickó Alekszéj. Okos.
És tüstént utána felhangzott Natáljának szívébe vágó rikácsolása:
- Ti mind okosak vagytok. Csak én vagyok bolond. Igaza volt Alekszéjnek, amikor fogságról beszélt! Én élek fogolyként köztetek...
A félelemtől megfagyott a vér Nyikíta ereiben; szánakozásában mindkét kezével belekapaszkodott a padba, - egy ismeretlen erő felemelte és valamerre taszította, míg a fölötte mind erősebben csengett a szeretett nő hangja és forró reményeket ébresztett benne.
Natálja haját fonta be, amikor férje szavai váratlanul gonosz tüzet lobbantottak benne lángra. Hozzátámaszkodott a falhoz, hátával leszorította kezeit, amelyek ütni, tépni akartak; szárazon fel-felzokogva és szinte fuldokolva a torkát fojtogató elkeseredéstől, csak beszélt, anélkül, hogy hallgatta volna magát, vagy hallotta volna meghökkent férje közbekiáltásait, - beszélt arról, hogy idegen a házban, senki sem szereti és úgy él, mint egy cseléd.
- Te nem szeretsz, még csak nem is beszélsz velem; rámfekszel mint valami kő, - ez minden! Miért nem szeretsz, nem vagyok tán jó feleséged? Mi a hibám, mondd meg! Lám, hogyan szerette mama a te apád; néha majd megszakadt a szívem az irigységtől...
- Hát szeress engem te is úgy, - ajánlotta Pjótr, aki az ablakpárkányon ült és felesége eltorzult arcát kémlelte a szoba sarkának félhomályában. Az asszony szavait esztelennek tartotta, de csodálkozással érezte bánata jogosultságát és belátta, hogy ez a bánat indokolt. És a legrosszabb az volt ebben a bánatban, hogy a megszokott életrend tartós felborulásának veszélyével, új gondokkal és aggodalmakkal fenyegetett, pedig enélkül is éppen elég gond szakadt Pjótr nyakába.
Az asszony hálóinges, fehér, kartalan alakja határozatlanul imbolygott és libegett, minden pillanatban eltünésre készen. Natálja majd suttogott, majd fel-felkiáltott, mintha csak hintáznék és holt távolodna, hol közeledne.
- Nézd csak, hogyan szereti Alekszéj a kedvesét! S őt is könnyű szeretni - vidám, úgy öltözik, mint egy úr; de te?... Csak jársz ide-oda, nem vagy gyengéd senkivel, még csak nevetni se tudsz. Alekszéjjel úgy élnénk, mint két galamb; de soha egyetlen szót sem mertem vele váltani: szándékosan őrül állítottad mellénk a te púposod, ezt az utálatos ravaszt...
Nyikíta felállt és lehajtott fejjel, holtra sebzetten ment a kert sűrűjébe, félretolva kezeivel a faágakat, amelyek beleakadoztak vállaiba.
Pjótr is felkelt, feleségéhez lépett, megragadta haját fejebúbján, hátrahajlította fejét és belefúródott szemeibe:
- Alekszéjjel? - kérdezte halkan, de sűrű hangon. Felesége szavai annyira meglepték, hogy nem tudott haragudni rá, nem akarta megütni; mind világosabban tudatára ébredt, hogy az asszony igazat beszél: unalmas az élete. Az unalmat megértette. De hiszen - meg kellett az asszonyt nyugtatnia; így hát odaütötte tarkóját a falhoz és lassan megkérdezte:
- Mit mondtál, bolond, mi? Alekszéjjel?...
- Engedj, engedj - kiáltok...
Pjótr másik kezével megragadta torkát, összeszorította, - az asszony arca tüstént bíborvörössé vált és hörögni kezdett.
- Szemét, - mondta a férfi, hozzányomta a falhoz és otthagyta; Natálja azonnal visszapattant és Pjótr mellett a bölcsőhöz sietett, amelyben már régen siránkozott a kicsi. Pjótrnak úgy tetszett, hogy felesége átlépett rajta. Előtte egy darab sötétkék ég himbálózott, csillagok ugráltak. Oldalt, csaknem mellette ült az asszony; felállás nélkül meglegyinthette volna kezefejével. Arca kifejezéstelen volt, mintha megfásult volna; de két orcáján lassan, lustán peregtek a könnyek. Mialatt a csecsemőt táplálta, könnyeinek üveges fátyolán keresztül a szoba sarkába nézett és nem vette észre, hogy a gyermek kényelmetlenül szopja mellét, melynek vízszintesen meredő bimbója kicsúszik ajkai közül, és fel-felsírva cuppantja a levegőt s forgatja fejecskéjét. Mintha éjjeli lidércnyomás után ébredne fel, Pjótr megrázta magát és rászólt:
- Igazítsd meg a melled; nem látsz?
- Légy vagyok a házban, - dünnyögte Natálja. - Légy szárnyak nélkül.
- Én is csak egyedül vagyok; nem él két Artamónov Pjótr.
Homályosan érezte, hogy nem azt mondta, amint mondani akart, s hozzá még valami valótlanságot mondott. Pedig hogy feleségét megnyugtassa és elhárítsa magáról a fenyegető veszélyt, éppen a valót, a nagyon egyszerű, elvitathatatlanul világos igazat kellett volna megmondania, hogy felesége egyszerre megértse, engedelmeskedjék neki és ne zavarja őt esztelen panaszaival, könnyeivel, azzal az asszonyival, ami eddig hiányzott belőle. Amint elnézte, milyen gondatlanul, ügyetlenül fekteti vissza leányát, Pjótr ismét rákezdett:
- Itt van a vállalat a nyakamon! Egy gyár - nem annyi, mint búzát vetni, burgonyát ültetni. Nehéz feladat... Neked meg mi van a kobakodban?
Kezdetben szigorúan és oktatólag beszélt, igyekezett közeledni ehhez a megfoghatatlan igazsághoz; de az félresiklott előle és a férfi hangja csaknem panaszba folyt tovább:
- Egy gyár nem kicsiség, - ismételte és úgy érezte, hogy szavai kiapadnak és nincs miről beszélnie. Felesége háttal állt felé, a bölcsőt hintázta és hallgatott. Vjálov Tyihon halk, nyugodt hangja szabadította ki a félszeg helyzetből.
- Iljics Pjótr, pszt!
- Mi kell? - kérdezte és az ablakhoz lépett.
- Gyere csak ki, - mondta az udvaros követelőn.
- Faragatlan! - dohogta Pjótr és szemrehányást tett feleségének: - Na látod! Még éjjel sincs nyugta az embernek, te meg itt jeleneteket csinálsz...
Tyihon sapka nélkül, fel-felvillanó szemekkel várt rá az ajtó előtt; körülnézett az udvarban, amelyet fényesen bevilágított a hold és halkan megszólalt:
- Most vettem ki Iljics Nyikítát a hurokból...
- Mi az? Honnan?
S mintha a föld nyílt volna meg alatta, Pjótr leült a feljáró lépcsőfokára.
- Csak ne ülj le; gyerünk hozzá, veled akar beszélni...
Anélkül, hogy felállt volna, Pjótr suttogva megkérdezte:
- Miért tette? Mi?
- Most már magánál van; végigöntöttem vízzel. Menjünk hát...
Tyihon felemelte gazdáját könyökénél és a kertbe vezette.
- A fürdőházban kötötte fel magát, az előszobában; a padlásról, a tetőgerendáról eresztette le a hurkot, és úgy...
Pjótr lábai a földbe gyökereztek és megismételte:
- Miért tette? Talán bánkódásában apja után?
Az udvaros is megállt.
- Odáig jutott már, hogy ingeit csókolgatta...
- Kinek az ingeit, mit beszélsz?
Pjótr meztelen lábaival a földet kapirgálta és az udvaros kutyáján felejtette tekintetét, amely kibújt a málnabokrok közül és farkát csóválva, kérdőn nézett reá. Félt felkeresni fivérét; üresnek érezte magát és nem tudta, mit mondjon Nyikítának.
- Eh, nincsen szemetek, - dünnyögte az udvaros; Pjótr hallgatott és várta, hogy mit fog Tyihon még mondani.
- Jevszéjevna Natálja ingeit; itt lógtak, száradtak a mosás után.
- De miért... Megállj csak!
Pjótr belerúgott a kutyába, amint maga elé képzelte női inget csókolgató fivérének rövid, púpos alakját; a kép nevetséges, volt, de ugyanakkor ki kellett köpnie az undorodástól. A következő pillanatban azonban egy égető gondolat sújtott le rá és tette süketté; megragadta az udvarost vállainál, megrázta és fogai között megkérdezte:
- Csókolóztak? Láttad - nos?
- Én mindent látok. Jevszéjevna Natálja még csak nem is tud semmit.
- Hazudsz!
- Mi okom lenne hazudni? Nem várok tőled jutalmat.
S mintha baltával vágna utat a fénynek a sötétben, Tyihon néhány szóval elbeszélte gazdájának fivére boldogtalanságát. Pjótr tudta, hogy az udvaros igazat mond; homályosan már maga is régen megsejtett valamit fivére kék szemeinek pillantásaiból, Natálja iránt való szolgálatkészségéből és apró, de szüntelen figyelmességeiből.
- Ú-úgy, - suttogta maga elé és fennhangon gondolkodott: - Nem volt időm, hogy rájöjjek. - Aztán előretaszította Tyihont:
- Gyerünk.
Nem akarta, hogy Nyikíta első pillantása ráessék, s mihelyt belépett a fürdőház alacsony ajtaján, reszkető hangon megkérdezte Tyihon háta mögül, mielőtt még kivehette volna fivérét a sötétben:
- Mit csinálsz, Nyikíta?
A púpos nem felelt. Alig lehetett meglátni az ablak melletti padon; a homályos fény hasára és lábaira esett. Pjótr csak azután vette észre, hogy Nyikíta púpjával a falhoz támaszkodik és lehajtott fejjel ül; az ing rajta végesvégig van szakadva és nedvesen rátapadt mellső púpjára; Haja is nedves, pofacsontján pedig sötét csillag van, amelyből sugárirányban folyt szét valami.
- Vér? Összezúztad magad? - kérdezte Pjótr suttogva.
- Nem; én sebeztem meg egy kissé a sietségben, - válaszolta Tyihon buta-hangosan és félrehúzódott.
Rettenetes volt fivéréhez lépnie. Pjótr úgy hallgatta saját szavait, mintha idegenéi lettek volna; füleit húzogatta, panaszkodott, szemrehányást tett.
- Szégyenletes. Istenellenes dolog, öcsém. Eh, te...
- Tudom! - felelt Nyikíta rekedten, nem a maga hangján. - Nem bírtam ki. Bocsáss el engem; kolostorba megyek. Hallod? Egész szívemből kérlek...
Sípolva köhögött egyet és elhallgatott.
Pjótr meghatódott, halkan és gyengéden ismét feddeni kezdte, végül így szólt:
- Ami pedig Natálját illeti, - az ördög zavarhatta meg az eszed...
- Ó jaj, Tyihon, - kiáltott fel Nyikíta üvöltő hangon és betegesen krákogott. - Hiszen megkértelek, Tyihon, hogy hallgass! Legalább neki ne szóljatok az Isten szerelméért! Nevetni fog, megsértődik. Legyetek legalább szánalommal irántam! Hiszen egész életemben istennek fogok szolgálni értetek. Ne mondjátok el! Ne mondjátok el soha. Tyihon, mindennek te vagy az oka; eh, ember...
Mialatt e szavakat mormolta, feje természetellenesen merev tartásban, ijesztően mozdulatlan maradt; Tyihon így felelt:
- Hallgattam volna, ha ez meg nem történik. Tőlem Natálja semmit sem fog megtudni...
Pjótr, aki mindjobban elérzékenyedett s meghatottságától zavarba jött, szilárdan megígérte:
- A keresztre mondom: nem fog tudni semmiről.
- Akkor köszönöm! Én meg kolostorba megyek, - és Nyikíta elnémult, mintha elaludt volna.
- Fáj? - kérdezte fivére; minthogy választ nem kapott, megismételte:
- Fáj a nyakad?
- Semmi, - mondta a púpos rekedten. - Menjetek...
- Te maradj, - súgta Pjótr az udvarosnak és az ajtó felé hátrált fivérétől.
Mikor azonban kilépett a kertbe és mélyen tüdejére lélegzette az izzadt föld émelyítően meleg illatait, - elérzékenyültsége tüstént eltűnt nyugtalanító gondolatainak heves rohama alatt. Mialatt az ösvényen lépdelt, gondosan ügyelt, hogy a kőtörmelék meg ne reccsenjen lábai alatt, - a legmélyebb csendre volt szüksége, hogy kiismerje magát ezekben a gondolatokban. Ellenségként támadtak rá és megijesztették nagy számukkal; úgy látszott, hogy nem benne keletkeznek, hanem kívülről törnek be, az éjszaka félhomályából és denerévekként csaponganak benne. Oly gyorsan váltogatták egymást, hogy Pjótr képtelen volt megfogni és szavakba zárni őket; csupán azokat a ravasz tekervényeket, hurkokat és csomókat ragadhatta meg, amelyek őt, Natálját, Alekszéjt, Nyikítát és Tyihont körülfonták és bonyolult, összefolyó sebességgel forgó körtáncba kötözték össze, - ő pedig ennek a körnek közepén áll, egyedül. Szavakkal a legegyszerűbbet gondolta:
- Az anyós mielőbb költözzék át hozzánk, Alekszéj pedig hagyja el a házat. Natáljával szívesebben kell bánni. "Lám, hogyan szeret némelyik ember." De hiszen Nyikíta nem szerelmébe, hanem nyomoréksága miatt dugta nyakát a hurokba. Jó, hogy szerzetesnek megy; az emberek között nincs mit keresnie. Ez rendjén van. Tyihon pedig bolond; már régen szólnia kellett volna nekem.
De ezek nem a megfoghatatlan, szavakba ki nem fejeződő gondolatok voltak, amelyek megzavarták és ijesztették és amelyek miatt félelemmel fúrta tekintetét az éjszaka sűrű és nedves félhomályába. A távolban, a gyárhoz tartozó telepen, alig világítva kanyargott egy bánatos ének vékony patakja. Szúnyogok dünnyögtek. Artamónov Pjótr világosan érezte annak szükségességét, hogy nyugtalanságát a lehető leggyorsabban legyőzze, elnyomja. Észre sem vette, hogyan jutott el az orgonabokrokig, hálószobája ablaka alá; sokáig üldögélt, térdeibe támasztott könyökökkel, tenyereibe szorított arccal, a fekete földbe bámuló szemekkel: a föld mozgott és bugyborékolt lábai alatt, mintha beomlani készülne.
- Mégis csodálatos, hogyan tudott úrrá lenni Nyikíta a homokon. Ha kolostorba vonul, kertész lesz ott belőle. Szereti ezt a foglalkozást.
Nem vette észre felesége közeledését és megrémülve ugrott fel, amikor mintegy a földből nőtt ki előtte annak fehér alakja; az ismerős hang azonban némileg megnyugtatta...
- Bocsáss meg, az Istenért, hogy kiabáltam...
- Jó, jó, - Isten megbocsát; meg aztán magam is kiabáltam, - mondta nagylelkűen, afeletti örömében, hogy felesége maga jött hozzá és így szükségtelen azokat a gyengéd szavakat megkeresnie, amelyek a civódás repedését összeragasztják és betömik.
Leült és Natálja határozatlanul mellé ereszkedett; minthogy mégis kellett valami vigasztalót mondania neki, Pjótr így szólt:
- Megértem, hogy unatkozol. Nem otthonos házunkban a vidámság. Min is mulatnánk? Apa a munkában látta a mulatságot. Az ő felfogása ez volt: emberek egyszerűen nincsenek, - csak munkások; kivéve a koldusokat meg a nagyurakat. Mindenki a munkáért él. A munka mögött az embereket nem látni.
Óvatosan beszélt, mert attól félt, hogy valami feleslegeset mondhat és amint önnön szavai hallgatta, úgy találta, hogy úgy beszél, mint egy komoly, vállalkozását szívén viselő ember, mint egy valódi gazda. De érezte, hogy mindezek a szavak valahogy külsőlegesek: végigkúsznak a gondolatok felületén, anélkül, hogy felnyitnák, hogy képesek lennének felharapni azokat és úgy tetszett, hogy egy gödör szélén ül, ahová a következő pillanatban betaszíthatja valaki, aki ügyel szavaira és fülébe súgja:
- Nem mondod az igazat.
Felesége épp a kellő időben hajtotta fejét vállára és suttogta:
- Hiszen egy egész életre vagy az enyém, nem érted?
A férfi tüstént megölelte, magához szorította és tovább hallgatta forró suttogását.
- Vétek, hogy nem érted. Magadévá tettél egy leányt, aki gyermekeket szül neked, - te pedig, mintha nem is lennél, érzéstelen vagy hozzám. Vétek ez, Petja. Ki áll nálam közelebb hozzád, ki fog sajnálni egy nehéz órában?
Pjótrnak úgy tetszett, hogy felesége felemelte, a levegőben megfordította és kellemesen elernyesztette idegei feszültségét; beletemetkezett a felüdítő hűvös levegőbe és csaknem hálásan kezdett beszélni:
- Megígértem, hogy hallgatni fogok, de nem tudok!
És sebtében mindent elmondott, amit az udvarostól hallott Nyikítáról.
- Az ingeid csókolgatta, - ott száradtak az udvaron, - idáig jutott meghibbanásában! Hogyan lehetséges, hogy nem tudtad róla, nem vetted észre rajta?
Az asszony válla erősen összerendült a férfi keze alatt.
- Sajnálja, - gondolta Pjótr, de Natálja felháborodottan sietett felelni:
- Soha nem vettem benne hátsó gondolatot észre! Ah, a titkolózó! Nem hiába mondják, hogy a púposak ravaszok.
- Undorodik? Vagy csak tetteti magát? - kérdezte magában a férj és emlékeztette feleségét:
- Gyengéd volt hozzád...
- És aztán? - felelte kihívóan. - Tulun is hízelkedik.
- Mégis csak van különbség... Tulun - kutya.
- Te is kutyaként állítottad mellém, hogy vigyázzon rám, megvédjen apósomtól, Alekszéjtől, - átlátok én a szitán! Óh, mennyire utáltam, mennyire sértett a jelenléte...
Világos volt, hogy Natálja meg van bántva, fel van háborodva: érezni lehetett bőre remegésén, ujjainak görcsös rándulásain, melyekkel ingét tépdeste és cibálta, - de a férfinak úgy tetszett, hogy a felháborodás túlzott, nem hitt benne és egy utolsó csapást mért feleségére:
- A hurokból vette ki Tyihon. Most a fürdőházban fekszik.
Az asszony elernyedt, magába roskadt Pjótr karja alatt és nyilvánvaló rémülettel kiáltott fel:
- Nem lehet... Mit beszélsz? Istenem...
- Szóval hazudott, - vélte Pjótr; de Natálja megrándította fejét, mintha homlokon ütötték volna és suttogni kezdett, fel-felzokogva dühében:
- Mi lesz ebből? Csak apa halálával enyhült meg némileg az emberek elítélő véleménye rólunk, most meg újból lesz miről beszélniük, - óh, Istenem, miért sújtasz? Az egyik fivér felakasztja magát, a másik valami jött-mentet, szeretőjét veszi el feleségül, - mi lesz ebből? Ah, Iljics Nyikíta! Micsoda kíméletlenség! Köszönet ezért a könyörtelen figyelmességért...
A férj megkönnyebbülten sóhajtott fel és erősen megsimogatta felesége vállát.
- Ne félj; senki sem fog semmit sem megtudni. Tyihon nem mondja el; Nyikítának barátja, ránk pedig nincs panasza. Nyikíta szerzetesnek áll be:
- Mikor?
- Nem tudom.
- Óh, bárcsak minél előbb! Hogyan lehetnék vele ezután?
Pjótr egy ideig hallgatott, majd ezzel az ajánlattal állt elő:
- Menj hozzá, nézd meg...
Az asszony felugrott, mintha megszúrták volna és szinte kiabálni kezdett:
- Óh, csak ne küldj; nem megyek! Nem akarok, félek...
- Mitől? - kérdezte gyorsan Pjótr.
- Az akasztott embertől. Nem megyek; tégy felem, amit akarsz... Félek.
- Gyerünk hát aludni! - mondta Artamónov Pjótr és szilárdan felállt. - Eleget kínlódtunk már mára.
Lassan lépkedett felesége mellett s közben úgy érezte, hogy ez a nap a rosszal együtt valami jót is hozott ajándékba és hogy ő, Artamónov Pjótr, olyan férfi, akinek mindmáig még nem ismerte magát: - nagyon okos és ravasz, és csak az imént szedett rá ügyesen valakit, aki tolakodón aggasztotta lelkét sötét gondolataival.
- Természetes, hogy te vagy hozzám a legközelebb, - mondta feleségének. - Ki lenne közelebb? Csak gondolj is mindig erre: legközelebb te állsz hozzám; s akkor rendben lesz minden...
Erre az éjszakára következő tizenkettedik napon, hajnalhasadtakor, Artamónov Nyikíta bottal kezében és bőrtarisznyával púpján lépdelt a süppedő homokos, bő harmattól megsötétedett ösvényen; gyorsan haladt előre, mintha azért sietett volna, hogy minél előbb maga mögött hagyja rokonai búcsúzásának emlékét: az ebédlőben, a konyha mellett, gyűltek össze mindnyájan, álmosan; feszélyezetten ültek, kimérten beszéltek és napnál is világosabb volt, hogy egyikőjüknek sincs közülük egyetlen szívből jövő szava számára. Pjótr gyengéd volt és csaknem vidám, mint az olyan ember, aki jó vásárt csapott s kétszer is elismételte:
- Most aztán saját imakönyvünk lesz családunkban bűneinkről...
Natálja közömbösen és minden figyelmét oda összpontosítva öntötte be a teát; apró egér-fülei észrevehetően tüzeltek és gyűrötteknek látszottak; homlokát ráncokba vonta és gyakran kiment a szobából; - anyja gondolataiba merülten hallgatott, meg-megnyálazta ujját és ősz haját simítgatta halántékain; - csak Alekszéj volt szokása ellenére izgatott, meg-megrángatta vállait és többször is megkérdezte:
- Hogyan jutottál erre az elhatározásra, Nyikíta? Csak úgy hirtelen? Érthetetlen...
Orlóva - egy alacsony, hegyes-orrú leány - mellette ült, felvonta sötét szemöldökeit és minden tartózkodás nélkül mérte végig a társaságot; szemei nem tetszettek Nyikítának: túl nagyok az arcához képest, nem-leányosan élesek és túlságosan gyakran hunyorítanak.
Nehéz volt ülnie ezek között az emberek között és félelemmel gondolta:
- Hátha Pjótr egyszerre csak elmond mindent? Bárcsak minél előbb utamra bocsátanának...
Pjótr kezdett el először búcsúzkodni; hozzálépett, átölelte és így szólt nagyon hangosan, remegéssel torkában:
- Isten áldjon hát, drága öcsém...
Bajmakóva félbeszakította:
- Ugyan, ugyan! Előbb ülni kell egy darabig, hallgatni, majd imádkozni, csak azután búcsúzni.
Mindenen gyorsan átestek és Pjótr ismét Nyikítához lépett:
- Bocsáss meg nekünk. Írd meg, mit kell a kolostornak beszolgáltatnod; tüstént megküldjük. Nehéz szolgálatba ne egyezz bele. Isten áldjon. Sokat imádkozzál értünk.
Bajmakóva keresztet vetett rá, háromszor megcsókolta homlokán és arcán és valamiért sírásra fakadt; Alekszéj erősen megölelte, mélyen benézett szemeibe és így szólt:
- Menj hát Isten nevében. Mindenkinek megvan a maga útja. Mégsem értem azonban, hogyan határoztad el magad egyszerre...
Natálja lépett hozzá utolsónak; egy lépésnyire tőle megállt, keblére szorította kezét, mélyen fejet hajtott és halkan megszólalt:
- Isten áldjon, Iljics Nyikíta...
Keble még mindig magas, leányos, pedig már három gyermeket táplált.
Ez volt minden. Nem, még Orlóva is: odanyújtotta faszilánkként szúrós, forró kis kezét, - arca közelről még kellemetlenebb volt, - és együgyűen megkérdezte:
- Hát tényleg szerzetesnek áll be?
Az udvaron vagy harminc öreg takács vett tőle búcsút; a matuzsálem-korú, süket Morózov Borisz fejét csóválva kiabálta:
- Katona és szerzetes a világ első szolgái; biz úgy!
Nyikíta betért a temetőbe, hogy elbúcsúzzék apja sírjától; letérdelt előtte és imádkozás helyett gondolataiba merült, - lám, milyen fordulatot vett az élet. Amikor háta mögött felkelt a nap és a sír harmatban fürdő gyepére széles, szögletes árnyék feküdt, amely alakjára a harapós Tulun-kutya óljára hasonlított, Nyikíta földig meghajolt és így szólt:
- Isten veled, apám.
És sírvafakadt, keservesen, nőiesen fel-felzokogva, - elviselhetetlen sajnálkozás fogta el azelőtti tiszta és csengő hangjáért.
Mikor egy versztányira ért a temetőtől, Nyikíta váratlanul megpillantotta Tyihont, ásóval vállán, baltával övében; mint valami őr, úgy állt az út menti bokrok között.
- Elmész? - kérdezte.
- Megyek. Te mit keresel itt?
- Egy kőrisfát akarok kiásni; elültetem viskóm mellett, az ablak előtt.
Egy darabig állva maradtak és némán néztek egymásra, majd Tyihon félrefordította olvadó szemeit.
- Gyerünk, elkísérlek egy kicsit.
Némán mentek egymás mellett; elsőnek Tyihon kezdett beszélni.
- Milyen erős a harmat. Ártalmas harmat; szárazságot, rossz termést ígér.
- Isten mentsen.
Vjálov Tyihon mondott valamit, amit Nyikíta nem értett meg.
- Mit mondasz? - kérdezte kissé ijedten; mindig különös szavakat várt ettől az embertől, amelyek a lelket ingerlik.
- Talán - megment, - mondom.
De Nyikíta meg volt győződve, hogy az udvaros valami olyat mondott az előbb, amit nem akar megismételni.
- Hogyan? Talán nem hiszel Isten irgalmában? - kérdezte a púpos szemrehányóan.
- Miért? - felelte Tyihon nyugodtan. - Most esőkre van szükség. A gombákra is ártalmasok ezek a harmatok. A jó gazdánál pedig mindennek megvan a maga ideje.
Nyikíta felsóhajtott és fejét csóválta.
- Valahogyan helytelenül gondolkozol, Tyihon...
- Nem; helyesen gondolkodom. Én nem a szemeimmel gondolkodom.
Ismét némán tettek meg vagy ötven lépést. Nyikíta lábai elé nézett, széles árnyékára; Vjálov a lépések ütemére a baltanyélen dobolt.
- Eljövök, Iljics Nyikíta, úgy egy év múlva; meglátogatlak; - jó lesz?
- Gyere. Érdekes ember vagy.
- Ebben igazad van.
Levette sapkáját és megállt.
- Nos, ha így vagyunk, Isten áldjon, Iljics Nyikíta! - és töprengve tette hozzá, mialatt pofacsontját vakargatta:
Tetszel nekem, szívemből. Szelíd a jellemed. Apád testére volt erős, neked meg a szellemed, a lelked...
Nyikíta földre dobta botját, egyet rándított púpján, hogy megigazítsa tarisznyáját és szótlanul átölelte az udvarost; Tyihon pedig erősen átfonta karjaival és határozottan, konokul ismételte:
- Szóval - eljövök.
- Köszönöm.
Ott, ahol az út meredeken befordult a fenyvesbe, Nyikíta visszanézett, - Tyihon, hóna alá dugott sapkával, ásójára támaszkodva állt az út közepén, mintha el volna tökélve, hogy senkit se bocsát keresztül; reggeli szellő fújdogált s a haj repdesett az udvaros kellemetlen fején.
Messziről Tyihon valahogy a félbolond Antónuskára lett hasonló. Artamónov Nyikíta erre a kiismerhetetlen emberre gondolt és meggyorsította lépteit, míg emlékezetében tolakodón felcsengett:
Krisztus feltámadt, feltámadt,
A batár elvesztette kerekét.
Tente, tente, Krisztus...
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Vége az első résznek)