Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám
No de mit vétettem magának, hogy pont engem választott? Mi az én bűnöm, szeretném tudni, hogy épp engem szeret, azzal a rejtélyes ígérgetéssel és fényvetésével, amelyektől semmi jót nem várhatok? Maga az a nő, Annie, aki mindég úgy int odaadással egy vasúti kupé ablakából, mikor már indul a vonat s a hajóról is úgy int, sokáig, szívrepesve a zsebkendőjével, amíg végül az orrát fújja bele, mikor az ember már nem látszik a parton. Ha merek az orráról beszélni ilyen bátran s prózaisan, csak onnan van, hogy már Pascal is beszélt ilyesmiről, igaz, hogy ő Kleopátra orrát említette, a kitűnő fiatal ember! De említette azzal a megkapó mélyrelátással, meghatottsággal, következtetésekkel és kritikai méltánylásokkal, melyekkel filozófusok és általában spekulatív elmék oly sorsdöntő jelentőségeket tulajdonítanak a legjelentéktelenebb női szerveknek. Nem vitatkozom e ponton, holott ezt nagyszerűen kitudnám építeni, egyéni érzéseimnek, lírámnak, s eredetiségemnek azzal a pazar, de könnyelmű luxusával, mely törvényeink értelmében könnyen bajba sodorhatna. Tehát nem világítok, de sőt eloltom a mécset, mert olykor a sötétség jelenti azt az egész káprázatot, amit a nő csak nyújthat az embernek. Az életem is keserűbb ahhoz, hogy úgy egyszerűen, mint egy más ember felejthessek egy idegen oldalborda mellett s a homlokom is súlyosabb, a Vojnich-díjjal megkenve, semhogy egy női mellre hajtsam. Mi van számomra más, annál a képtelen elvágyódásnál, melynek sehol sincs hazája! Egy Goethe boldog. Hogyan? Lehet az, hogy valaki meggondoltan és őszinte érzésből ilyesmit leírjon:
Jede Zeile soll unsterblich
Ewig wie die Liebe sein!
Egy Goethe boldog, mondom.
—
Oh istenem, képzelem, maguk most már jó tanyai népek, a maga vezérletével, a tavaszt lesik Erdőházán, a sok földeket vizsgálják, miután a vetésről elmúlt a hó s a sok fecskéket várják vissza mindenfelé az ereszek alá, ahonnan nem múlt el pepita kelméjük burkolatja a fészkük körül s a fatornác oszlopain. No de mondja csak, mit gondol angyalom, melyik a fecskének kedvesebb hazája: ahonnan elszáll tengereken túl, vagy ahová visszajön tavasszal? Én láttam egyszer, álmomban, egy fecskét, amelyiknek emberi arca volt, női melle és női keze, mindez finoman apróra kidolgozva, igazi elefántcsontban. A fejéről könnyed hajfodrok lógtak, nőiesen félrefésülve s a csőrében kis fehér fogak villogtak egy szerencsétlen kukac körül, amelynek a vére folyt. "Csak a szivit!" mondta a fecske tájszólásos jóízűséggel, mert beszélni is tudott. A jellemző az, hogy fel sem ébredtem.
Még sokáig fogom kutatni mind a szálakat, melyek magához fűznek, Annie, s amelyeket mint rabláncokat érzek magamon, akármerre kalandozzak is s akármit beszéljek. Ha elmondok magának mindent az életem történetéből, ha feltárom a lelkemet százkötetes tébolyával, erdőzengésével, tengermorajlásával, minden zenéjével és kakasszavával, nyilván azért a kacérságomért van, hogy maga egy nap búsuljon utánam, másrészt hogy valami hű képét is adjam annak az úgyszólván eruptív fáradtságnak, amellyel a vándor dől neki, sóhajtva, egy útszéli keresztfának. A legnagyobb és legemelkedettebb lelkek sajátsága, hogy nem lévén gondjuk csak önmagukra, kizárólag csak önnönmagukkal foglalkoznak, állandó idegremegéssel. Ne értsen félre, ez nem önzésük e lelkeknek, mint ahogy a mártírok sem önzők, amikor begubózván egy hit vagy egy gondolat selyemszálaiba, minden percben készek is voltak föláldozni magukat. Én is szívesen föláldoznám magamat, csak volna miért, - valami nagy szépségért, ha lehetne! Ez lássa, az a furcsa pont, ahol a szentek s a nagy művészek az őrültekhez hasonlítanak. Csakhogy, amíg a nagy művészeknek sikerül is néha megőrülniük, viszont az őrülteknek sohasem sikerült még nagy művészeknek lenniük.
Annie, drága szívem, így múlik az életünk a szavak játékával s addig nem is leszünk okosabbak, amíg le nem mondunk minden tudományosságról. Nem akarom azt mondani, isten őrizz, hogy egyszerűek legyünk, mert az ilyen szándék, finom embereknél, rendszerint a legnagyobb komplikáltságra vezet. Sohasem volt nagyobb nehézségem az élettel, mint amikor a nadrágtartómat akartam levetni egy kálvinista puritánságával. Rájöttem, hogy a magam esetében és bizonyos lelki garnitúrák világában, minden éppen fordítva van az egyszerűség mezején, aminthogy más esetekben, bizonyos nagy dolgokat is, a visszájukról kell megítélni. Ha például, Ferenc József halálával, nem omlik össze, sajnos, az osztrák-magyar birodalom, nagyon valószínű, hogy a történelmi bírálat egészen másképp hangzik e kitűnő uralkodóról. Maga tudja azt aranyom, hogy sohasem foglalkoztam politikával, még legkétségbeesettebb perceimben sem, amikor pedig minden rendes ember, a maga egyéni keserveiért, a fennálló rendszereket szidja. Rémülten őrizkedtem minden konjekturális lehetőségektől, nem is volt az ilyesmihez semmi hajlamosságom, olyan magasan röpködtem s a sorsomat valahogy ki tudtam fejteni abból a salakos fonálból, amelyen mások mint a bábok csüngtek, mindenféle hajnalok lidérctüzeiben. Nem mondom azért, hogy boldog voltam és másokat sem ítélek el, mert bármerre is fordul az ember, mindig egyféle az út. De ha olykor, magányos éjszakáimban, történelmi drámákat is írtam, ezeknek csak annyi közük a politikához, mint a Mondschein-szonátának a csillagászathoz. A holdfényt és a történelmet inkább csak úgy magamban éreztem, mint ahogy Assisi Szent Ferenc is inkább a tulajdon szívében találta meg s nem másutt, az isteni érzelmeket. Maga nem hiszi azt, hogy vigyáztam, elragadó lendületek ellenére, jó percek viharja ellenére, walkür-lovaglások és sodródások ellenére, hegycsúcsról fel és le, mégis, hogy vigyáztam minden hangra, sikolyra, sóhajra és szavakra, mint a gyermekekre, amikor dolgoztam. Maga nem hiszi, hogy kezdtem újra százszor, hogy intonáltam ezerféleképpen, szemre, fülre tetszetősebben, fonetikusabban, szerényebben és kétségbeesettebben, maga nem hiszi, hogy vigyáztam! Hogy mentem el, a szavak párzásán át, a hangzatoknak ahhoz a legszűzibb kezdetéhez, ahol a magam kis rigófüttyét akartam megtalálni, mint ahogy egy Stradivarius hangolt föl egy hegedűt! Arra is nagyon vigyáztam, hogy a történelmi képzetek és bölcsességek terén, senkinek se higgyek ezen a világon. Hogy ne higgyek például Bossuetnek, aki az olyan anti-monarchistákkal, mint a régi zsidók, s az ő történelmükkel XIV. Lajos francia király politikáját igazolja, miközben mások, ugyancsak kitűnő emberek, a teokráciát, sőt a köztársaságot tudják kihámozni e történelemből! De e szemlélődéseim során, e régi népekről lévén szó, megvallom nagyon meglepődtem, mikor például a magyar főnemesség a XVIII. században ugyanazzal a szent haraggal, felháborodással, lázongással és ellentállással fogadja II. József császár földmérését és népszámlálását, mint a régi zsidók, Publius Sulpicius Quirinius hasonló intézkedéseit, a kereszténység első éveiben. Mindkét részről az urak, nem lévén hozzászokva s mégsem értvén a nagy centrális kormányzatok úgynevezett koncepcióit, de finom érzékükkel s nagyon helyesen csak azt érezvén ki, földmérésekből és összeírásokból, hogy itt valami adó készül, egyaránt tiltakoztak, - a magyarok a szabadságjogok, a zsidók az ő Istenük nevében! Ekkor történt Galileában, hogy Jézus megoldotta e problémát, Renan szerint azzal a zseniális axiómájával, hogy "Adjátok meg Istennek, ami Istené és Cézárnak, ami Cézáré", ami azóta is, sajnos, csak félmegoldás maradt, mert amíg Istennel nagyon könnyű a dolog, viszont adót senki sem szeret fizetni. A legrégibb koroktól kezdve mind a mai napig, mikor az Állam megjelent a társadalomban, mindenki kétségbe volt esve, mert csak azt látta, hogy ez mibe kerül és semmit abból, hogy mit jövedelmez. Az a fiatal Elihu, aki Jób könyvében, (XXXIII, 9) azt mondja, "Az ész nem az öregek fejében lakozik", már olyan forradalmi jelenség, hogy azt ki sem mondhatom.
Még mit áruljak el magának történelmi kutatásaimból? Elmélázva gondolok arra, hogy míg a régi héberek Mózes báró vezérletével, sain et sauf, át tudtak jönni a Vörös-tengeren, már Napoleon nem tudta ezt s majd belefúlt a vízbe seregestül, mikor ezt a raid-et meg akarta ismételni egyiptomi hadjárata idején. Elmélázva gondolok arra továbbá, mi lehetett az a Kréti-Pléti, aki Dávid király testőrsége volt s micsoda égboltok alatt játszódott le a Rispa hét fiának keresztrefeszítése, amit Sámuel ír meg, oly isteni egyszerűséggel, alázattal és riportszerűséggel, mint ahogy Angelico de Fiesolo fösti mindig térden állva a szent szüzet és Krisztust. És végül elmélázva gondolok arra a szörnyeteg madárra, aki felszállván a Kaf hegység legmagasabb csúcsára, csak állt ott és csak állt ott ezer évig, elbúsultan, mint egy fekete gyertya egymagában, mikor meghalt Salamon király.
Ezt nevezem igazi gyásznak. No de isten vele angyal és majd egyszer, máskor, jobb időkben!
(Folyt. köv.)