Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Feszty Árpádné: A Jókai-ház állatvilága
Egy éjjel - miután kis kutya-macska históriámat beküldtem a Nyugat-nak - csupa cinegével és mókussal álmodtam.
Mind bánatosan, szemrehányóan néztek rám, mintha azt mondanák: "Hát a Jókai állat-birodalma csak a földön szaladó, ugráló alattvalókra terjedt? Hát mink, - a bohócai?
Kiket hívott cirkuszmutatványosainak, ha nem minket? Kikre ragyogott annyit, ha nem ránk?
Kikre mondta annyiszor: a királynak sincs ilyen udvara, alattvalói, kik annyi gyönyörűséget szerezhetnek neki!"
Mert - mint a keleti mesékben, - nálunk a fákon is folyt - az emberhez volt kapcsolva az élet.
Ott is érző, gondolkozó lelkek laktak! Jókai kedvéért csodákat tettek.
Talán madarakká, mókusokká varázsolt tündérek voltak?
Hányszor hallottam: minek menjek én cirkuszba, sok ember közé, melegbe, porba, minek fizessek! Van nekem olyan cirkuszom szabad ég alatt, virágillat között, hogy még a kínai császár is megirígyelhetné. Sétálok a kertben, ülök a terített asztalnál, mialatt a világ legbájosabb produkcióit mutogatják nekem, csak nekem légtornászaim: a cinegék és clownjaim: a mókusok.
Az emberbűvészek a belépti díjért izzadnak, fáradnak.
Ezek a maguk s az én gyönyörűségemre játszanak.
És így is volt.
Néha minket is meghívott az előadásokra.
Mert úgy, mint a rendes cirkuszban, - szezonhoz, órához voltak kötve.
Nyári és őszi ciklus.
A nyárit leginkább egy mókus-család szolgáltatta, monsieur és madame "queu rouge" négy gyermekükkel. (Némelyik nyáron több volt, némelyik kevesebb, de az átlagszám ez volt.)
Hatalmas törzsű, de már kissé ritka lombú akácfa az én ablakom előtt: a helyiség. Idő: a déli órák, de csak erős napsütésben.
A rendes, általános program: magasugrások egyik fáról a másikra. Emberek, kutyák, macskák, csirkék, libák lyukas diókkal való megdobálása. Síkfutás a fűben a nézők lábai alatt; gyermekek ugratni, futni tanítása; állatok ijesztegetése, akik komikus ábrázattal csodálkozva keresték, honnan jön a sértő szándékú dió-lövedék?
Ilyesmit más mókusok is megtesznek biztosan.
De a gyerekek! Olyan édes mókusgyerekek tán a világon sehol sincsenek, mint Jókai kertjében voltak.
A toll kiesik a kezemből a szégyentől, mert nem találok szavakat, hogy leírhassam egy mókus-bambino bájait.
Ragyogó, vörös kis gombolyag, nagy fehér hasacskával, vékony farkincával, óriás, kíváncsi gyerekszemekkel.
Még nincs szőre! Csak pihéje. De milyen az a pihe!
Szokásai is egészen az igazi kisgyerekéi.
Leírhatatlan!
Mikor végignyúlik, mint kényelmes díványon, a fa ágain, kis kezeit hasacskájára rakja, mint gyerek a bölcsőben! És a mamája kis farkukat az ágra csavarja (nehogy lepotyogjanak!) és így alusznak egymás mellett, mialatt a kis hasacskák versenyt pihegnek!
Leírhatatlan édes!
Egy fölébred. Látja a másik farka hegyét lógni. Elkezdi húzni. Játszani akar. Erre a többi is felneszel, nagy hempergődzés kezdődik. Néha mind a négyen egymás farkát fogják, - úgy lógnak, keringenek, futnak.
Egy lepottyan.
A szülők észreveszik, aggódnak, perelnek.
Aztán kezdik újra előlről.
Kedvenc játékuk a bújócska.
Egy elbújik, a többi keresi.
Persze, ott is bajok vannak.
A közelfekvő testrészeit számon tudja tartani minden mókusgyerek, de a farka terjedelméről nincs fogalma.
Fejét, hátát, lábát eldugja gondosan a fa törzse mögé, de nem tudja, hogy neki hosszú farka is van s ez kinyúlik a fa dereka mögül, amit a kereső három meglát, meghúz és ezzel felfedezi a kis ravaszkodó, mégis naiv gyereket.
Mert ez egy olyan csodálatos, érthetetlen dolog! Azon egy kis mókus úgy el tud csodálkozni! Hogy találhatták meg őt, - hiszen olyan jól elbújt?
Mikor aztán megunták a bújósdit, új játékon törik kis fejüket. nyurga, hosszú farkukkal megkapaszkodnak egymásba, a két szélső pedig a fa ágába s így himbálódznak mind a négyen öten a levegőben, mint majmok a dzsungelben vagy japán akrobaták.
Lehetetlennek hangzik. Pedig így volt, szóról-szóra így volt.
Történt a mókus-famíliánkkal egyszer egy nagyon furcsa eset.
Mint minden nyáron, akkor is, pár nappal a végleges kihurcolkodás előtt, felmentem a cselédekkel nagytakarítást rendezni. (Már asszonykoromban történt, Masa 3-4 éves lehetett s velem lévén, ő élvezte legjobban az esetet.)
Este, amint lefeküdtem, kapargálást hallok a szobában. Egér, gondoltam. A kapargálás nől, nől, valahol a kályha irányában.
Gyertyát gyújtok, keresek, semmi. Semmi, sehol. És a kapargálás mégis tart tovább, reggelig.
Amint világos lett, energikusan nekiláttam a keresésnek, hasztalan.
- Hanem Úr Isten, mi ez? - kiált fel a szobalány, aki valami papírdarabot bedob a kályhába, - tessék nézni, mi van itt!
Benézek, hát egy mókusfamilia.
Mókus-mama 6-7 ici-pici, az egérnél kisebb, szőrtelen, kopasz, rózsaszínű kis kukaccal!
Csúnyák, szörnyű csúnyák voltak szegénykék. Legfeljebb 2-3 naposak lehettek. Vagy tán az éjjel születtek? És miért a cserépkályhában? Csak a kéményen keresztül jöhetett be az óvatos mama.
Nagyon biztos helyet keresett és szegénykének keservesen kellett csalódnia. Miattunk maradhatott volna, de ő úgylátszik annyira megijedt a lépésektől, hangoktól, kályhaajtó kinyitástól, hogy mire két nap múlva visszajöttünk, nyoma se volt a betelepedett famíliának.
Hanem aztán pár hét múlva megismertük őket a nagy fán.
Nőttek, cseperedtek a picinyek és talán mert oly viszontagságos volt születésük története - okosabbak lettek - tény, hogy ők voltak az egész mókus-generáció legötletesebb, legbájosabb gyerekei.
Az őszi staggione a terasz előtt lett tartva, Papa kedves, sokszor megírt májusfáján. Az ebédlőasztal a terasz nyitott részén állott, úgy, hogy mi a szó szoros értelmében mint páholyból, úgy néztük az előadást.
Ez a bizonyos májusfa volt Papa babonás fája. Mint egészen fiatal házasok, ültették együtt Laborfalvy Rózával. És csodálatos. Ahányszor Papa beteg volt, a fának egy-egy ága leszáradt. Sőt, mikor 40 éves kora körül vért köpött mellhártyagyulladás után azt hitték, vége van, a fa annyira pusztult, száradt, hogy derékban le kellett fűrészeltetni.
Papa Füreden jobban lett. S mikor visszajött következő tavasszal Svábhegyre, a májusfa öt ágat hajtva törté az ég felé.
Ettől fogva egész babonásan figyelte és szerette a minden évben hatalmasan fejlődő gyönyörű faóriást.
És ez a kedves fa mégis megcsalta gazdáját.
Azóta nem vagyok babonás.
Papa annyira belémszuggerálta, hogy a fa és az ő élete szoros összefüggésben állanak, hogy halála után meg voltam győződve: a májusfának el kellett pusztulnia.
Sokáig nem láttam, nem tudtam róla. A Jókai-szobor leleplezés ideje körül egyszer a Svábhegyen járva, meglátogattuk a ház mostani tulajdonosait, Fleissig Sándor doktorékat s elképedve, elszomorodva ismertem rá az azóta még szebben viruló, fejlődő májusfára.
Ennek a fának nem lett volna szabad túlélnie a gazdáját. Hálátlanság, hűtlenség volt tőle, a svábhegyi földtől, svábhegyi természettől.
Ókori hősök ma már nincsenek. Még a fák között se.
No, de nagyon eltérünk. Egyszóval, ezen a fán tartották Papa kis cinegéi őszi cirkuszelőadásaikat.
Ez a fa volt utazási céljuk.
Ezért a fáért jöttek minden augusztus végén, szeptember elején messze, messze földről s maradtak, míg a bogyó el nem fagyott. Sokan, sokan. Pár százan.
A föld legvidámabb vándorkomédiásai. A levegő virágai. Úgy lógnak az ágakon, mint a trópusokon a kolibri.
Nem madarak, ragyogószínű pojácák! Vagy a mesék apró tündérkéi.
Mozgásuk leírhatatlan furcsa, kedves, valószínűtlen.
Lógnak a fáról fejjel lefelé, mintha nem madarak, de lepkék volnának.
Piciny, kék, sárga és fekete testük ragyog, szemeik okosak, vígak, csillogók!
Mintha az egész fa élne, csilingelne, kacagna.
Hogy szerette őket Papa!
Hogy iparkodott, mikor fogyni látta a bogyó-delikateszeket, valami más módon csábítóvá tenni a cirkusz-épületet.
Mint mindenkivel, velük is gavalléros akart lenni. Meg akarta hálálni a hetekig tartó mulattatást.
Hosszú pálcikákat vágott, faragott, egyik végüket behasította s a hasadékba egy-egy feltört diót dugott. Mikor 25-30 ilyen pálcika kész lett, körös-körül, a májusfa körül, másik végüket jól beszúrta a földbe.
Mindennap ő maga szervírozott. Kiszedte az üres dióhéjakat és frisseket tett a helyükbe.
De mindig délben, pár perccel a mi ebédelésünk előtt, úgy, hogy mint az orfeumban, asztal mellől vigigélvezhettük a La Fontaine tollára való pompás, originális jeleneteket.
Ez már nem csak cirkusz volt. Itt már nem csak ügyességről, légtornászati, mászási bravúrstiklikről volt szó, de komoly, véres harcokról is.
"Aki bírja, marja" a jelszó. Voltak olyanok is, akik a "többet ésszel, mint erővel" jeligére hallgattak.
A kis pihés, csillogó bögyöcskék páncél-vértekké váltak.
Egyszer egyik lakomára féllábon ugrálva jelent meg az egyik ifjú dió-hős. Úgy látszik, az előző napi ebéd-harc alatt a küzdelem hevében valaki eltörte a lábát.
Úgy sajnáltuk. Mi lesz vele? Éhen fog veszni.
Első nap nem is jutott ételhez. Szomorúan gubbasztott távolabb a többitől.
Papa egész délután, este azon törte a fejét: mit tegyen? Hogy tudjon megfelelő ebédrészt biztosítani a kis hadirokkantnak.
Naivak, nagyon naivak voltunk.
Másnap, a küzdelem hevében a szokottnál nagyobb sivalkodás, csapkodás, verekedés a leghúsosabb dió körül.
Hősök Istene!
Féllábával a dióba kapaszkodva áll keményen a csonka vitéz - mint valami régi balladában -, egymaga ver vissza minden támadást.
Tollak repülnek, vérfoltok maradnak a pálcika körül, a szerencse és egészség által elpuhult ostromló sereg szégyenszemre elvonul. A hős egyedül marad és minden dióból ő szedi ki az utolsó falatot.
Másnap már vezeti a tömeget. S az megadja magát.
Visszaél az erejével, zsarnok lesz.
A csapás a gyengét lesújtja, elsodorja, de az erőset felemeli, megedzi.
Denique, nincs balsors, szerencse, csak energia.
Aki bírja, marja.
Mikor aztán nagyon hullanak a levelek, beállnak az esők, elfáradnak a napsugarak, a kis komédiások nagy zsivajgással felszállnak a fáról, repülnek szebb hazába.
Még távolról hallatszik a hangjuk, mint sok-sok kis ezüst-csengő, aztán elhangzik a messzeségben az is.
Üres lesz a fa, üres lesz a Svábhegy.
Jókai szomorúan csapja félre nagy, puha kalapját s megy be az íróasztalhoz dolgozni.
Bezárták a cirkuszt egy évre.