Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Feszty Árpádné: A Jókai-ház állatvilága
A Jókai-ház minden különössége meg lett írva. Ettől, - attól. Itt, - ott.
Mégis találtam egy üres lapot a képeskönyvben.
Olyan az az üres lap, mint régi keleti szőnyeg. Teleszórva hősökkel, virágokkal, állatokkal. Minden egy síkon, együtt.
Nem igaz, mint "mindennapi jelenség". De legrejtettebb, legszebb igazság, - ha meleglelkű, állat- és természetszerető emberek tapasztalata, látása.
Olyan az állat, ahogy bánnak vele. Ugyanazok az állatok, ha senki nem foglalkozik velük, nem ébresztik az alvó, az elaltatott lelket; megértést, jóságot bennök, - nem tették volna ezt, vagy azt, nem lettek volna sokszor embereket megszégyenítő módon finom-érzésűek.
Ez az eredmény is a Jókai-ház bűvköre volt!
Mind valamennyien alakultak, alakultunk.
Ember, állat, növény.
Még egy öreg kígyó is kapott Füreden penziót; ott lakott a villa lépcsői között. Meleg estéken mama hozott neki forró tejet tányérban; úgy kijött vacsorázni. Csakhogy jó estét nem kívánt.
Miután a kutya úgyis nagyon népszerű, kezdem a macskán. Félreismerik, rágalmazzák - tehát újat lehet róla mondani.
Van egy csomó gyermekkori hiteles megfigyelésem róla.
Úgy csúfoltak - Macskakirálynő!
Komolyan vettem csúfnevemet; állásnak, hivatalnak képzeltem.
Királyságom fővárosa a szénapadlás volt. Szépségén kívül nagy érdeme: elhagyatottsága, csak kis létra vezetett föl, nem találtak meg könnyen a nagyok.
Csendes sziget a Laborfalvy Róza által kormányozott földtekén.
Kívülről öreg falusi szénapadlás. Olyan, mint ezer más. Belül? Tele bástyaszerű agyagkiugrásokkal, fülkékkel, oszlopokkal.
Lakói macskák, macskák és én. A macskák többnyire a Magyar Nábob és Kárpáthy Zoltán alakjai nevével ékesek. (Kilenc- és tízéves koromban olvastam ezt a két könyvet.)
Ők nem tudták valószínűleg méltányolni ez nagy fazsindelyes tetőt, tele festői szakadékokkal, lyukakkal, Némely lyukon még egy kis ég is benéz, bemosolygó szemével a földön elszórt öreg szénát, szalmát, égő arany mezővé varázsolva. Másutt gombostűnyi lyukacskák - csodálatos tűzijáték okozói. Arany-, gyémánt-mezők tündökölnek, sziporkáznak a világ legszínesebb félhomályában, korhadt zsindely barna, bársonyszerű tömegében.
Hány színű az a barna!
Meg nem világított szalmakötegek, szénarakások leírhatatlan puhasággal vesznek, olvadnak, bújnak össze.
Hátamra fekszem, - a szalmakötegeket vég nélküli tömegnek látom; azt képzelem, legalább is dzsungelben vagyok. Fanny, Vilma, Rudolf mamutok, vagy saurusok.
A nagyhatalmú kocsis szénaszóró villájától megkímélt sarkokban évtizedes pókhálók brüsszeli csipkét, királyi baldachint mímelnek.
Ki volt még olyan nagy úr, mint én? Kinek volt ennyi ékszere, ilyen illatos ágya?! És ez a padlás nemcsak a szépség és béke palotája volt, - de tróntermem és katedrám is.
Nemcsak királynő, - pedagógus is voltam.
Én neveltem e kezemügyébe került családfőket. Ők viszont a fiatalságot, egészen a macskaérettségiig.
Tantárgyak: mosdás-, fésülködés-tan. Tányérból evés, anélkül, hogy az ember a bajuszát a tejecskével bepiszkítaná.
A körmöknek emberek közötti illedelmes behúzása-tan, végül pukedlizés-tan (ám annak sok vállfaja van).
Ha mindebből sikerrel levizsgáztak, jövök én! Addig csak mint tanfelügyelő vettem részt.
Én lelkükkel foglalkozom! (Most a kis III. Róza sorait citálom)
"Mint más rajongó államfők is szokták, én macskabirodalom kulturális viszonyait akartam fejleszteni, magasan a megszokott nívó fölé emelve azt."
Életem egyik céljának tekintettem néhány igazán súlyosan elmaradt szokásukat, pl. a négylábon-járást beszüntetni.
Láttam egy kutya-színházat.
Azontúl megragadó ékesszólással ecseteltem híveimnek, milyen orcapirulással voltam kénytelen beismerni a kutyafaj fölsőbbségét, látva őket tüll-szoknyában balettet táncolni, ágyúval várat ostromolni, széken ülve két első lábbal levest enni kanállal!
Ez mind nagyon fájt nekem!
Beszédeimet a kis uralkodók közös frázisával végeztem: "Csak szorgalom, kitartás! Hiszen előbb-utóbb kivívjuk Európa tiszteletét."
Hogy mindez nem sikerült?
Ma is azt hiszem, ez a tanító és nem a tanítványok hibája volt.
A macska még nincs felfedezve! Az igaz, zárkózott; nehéz a lelkét megtalálni.
Gőgös nagy úr a legnyomorultabb is. Udvarias, de az nála csak modor, fegyver, önfenntartási eszköz.
Nem alkalmazkodik, csak szeretetből! Ahhoz, ki jó hozzá, olyan hű, mint a kutya vagy madár. De erőszaknak nem enged. Inkább elpusztul.
A macska tiszta és határozottan szemérmes. Dísze a lakásnak.
Semmi sem imponál neki, de minden érdekli. Gyűlöl mindent, ami közönséges! Micsoda előkelő lenézéssel kerül lármát, piszkot, rendetlenséget.
Bátor! Párbajt soha vissza nem utasít. Az igaz, majdnem olyan kegyetlen, mint az ember. Játszik az egérrel, - kínozza s mosolyog hozzá. Néha megeszi, néha meg sem eszi, - csak megöli; hát ez csak az emberek privilégiuma legyen?
Tán, ha a macskáknak annyit mondanánk az iskolában: szeresd felebarátodat, mint önnönmagadat, - nem tennék.
Ezek a fejtegetések a kis Róza fejébe főleg a Jókai-család ideológiáján keresztül jutottak. Az állatok szeretetében az egész család egyetértett. Azzal a különbséggel, hogy papa és én inkább a madarak és macskák, - mama inkább a kutyák felé hajlott.
Igaz, a kutyában aránylag kevesebb az ostoba, mint az emberben.
Viszont a macskában kevesebb a csámpás, unalmas, rosszmozgású, stb.
A madár intelligenciáját nem is említem.
Sokszor beszéltünk arról papával, - miért majdnem mindig a buta állat szerepel irodalomban, vallásban egyaránt. A szent galamb, bárány a legostobább állat. A "buta liba" nagyon intelligens, ha emberek közé kerül. A pézsmakacsát úgy ki lehet nevelni, mint egy vadászkutyát.
A fecske kegyetlen és ostoba. Fájdalom, a zseniális szarka is gonosz, megeszi a fészekben ülő kis madarak koponyáját. Viszont hány szakácsnő öli meg lassan a baromfit, mert a fájdalomtól puha lesz a húsa!
De már visszatérek alaptémámra: a macskákra. A kékszemű angóra hülye és süket. De mert szép, őrült drága. A sárgaszemű: normális, kedves és olcsóbb. Az igénytelenszőrű cirmos és tarka feketék a legintelligensebbek. Sokszor éppen olyan hűek és okosak, mint a kutya.
De sok van, olcsó, utálják. (Különösen Magyarországon.) A nép meg is eszi. Az urak nem adnak neki enni, sem helyet, csak a pincében, padláson. Kutyákkal üldöztetik. Illik utálni, vízbedobni.
Azok a kevesek, akik megfigyelik, tudják, hogy a macska ötletes, egyéni, mulattató és határtalan lehetőségekkel teli. Akár egy igazi asszony. Van lusta, kegyetlen, önző és hideg is - de ritkábban, mint a kétlábú cicák között!
Minden állítást igazolni kell.
Bemutatom a Jókai-ház pár jellemző példányát.
Urak, hölgyek, mind-mind kipróbált barátok.
Kor szerint az elsőség Pislants asszonyt illeti. Talált gyermek, bejött a kapun.
Tarkaruhájú, finomcsontú, okos sárgaszemű kis gyerek.
Később - Hölgy! Dáma! Udvarmesternő! Madame Pompadour!
Biztos vagyok, inkább választotta volna a halált, semhogy az etikett ellen vétsen.
De jaj volt a vakmerőnek is, aki viszont vele szemben - egy hölggyel, egy dámával - ezt elhanyagolta!
Ő az illendőségnek - az emberiségnek élt! Magasra tört. (Tán titokban buddhista volt.)
Le tudta majdnem minden ösztönét, vágyát győzni, - öntudatosan.
Miért? Mi késztette rá! Hiúság? tanulékonyság? magasabb ösztön?
De a történelem tanúsága szerint ezt nem minden udvarhölgyről lehet elmondani.
Buddhizmusára egy példa.
A Svábhegyen a zárt teraszon papa kedves rigója gyakran szabadon ugrálhatott órákig.
Ott állt Pislants asszony családi kosara is, hol üresen, hol tele gyerekekkel.
Megvoltak együtt békében.
Ha pár órára elmentünk hazulról, őt bíztuk meg "Pislants, aztán vigyázz! Míg oda leszünk, Jancsinak valami baja ne legyen!"
Önérzetes hátgörbítés, bíztató kacsintás az okos sárga szemekből. "Legyetek nyugodtak! Ahol én vagyok, ott nincs baj."
Nem is volt soha!
Macska, madár, ki-ki maga módja szerint igen kellemesen töltötték a délutánt.
Egy tavaszi Svábhegyre költözködés után lepakolunk a kocsiról, kosarak, batyuk, ládák, minden megvan, - csak Pislants asszony hiányzik!
Keressük, keressük! Hol lehet!? A kosár tán leesett a kocsiról. Olasz munkások megfogták, megették.
Ha élne, hazajött volna - nem jött, tehát nem él! - nincs Pislants, vége!
Egy hét múlva valamennyiünknek a városba kellett menni. Útközben megint szomorúan emlegettük az elveszett házi nőt, barátot.
Az ajtónyitás zajára valami földöntúli kisértet-nyöszörgést hallunk.
Furcsa! Mintha egy macskának a lelke szólna a túlvilágról.
A félhomályból elővánszorog egy rém! Pislants váza, inkarnációja!
Nagy öröm meghatottság, részvét kitörései után aggódva nézünk körül: hogy nézhet ki egy lakás, ahol egy macska nyolc napig be volt zárva!
Bemegyünk, - abszolúte semmi. Rend, tisztaság, Nyom sehol.
Hisz mégis csak állat, nincs porcelánból mégsem. Élő, szerves lény. Érthetetlen!
Végre én megtalálom a titok magyarázatát. Nekem volt egy csillagos karlsbadi poharam.
Valahogy azt találta legméltóbbnak egy haldokló udvarhölgyhöz, ott adni le, amivel még a természetnek tartozik.
Egyedül, a halálra elkészülve vigyázott a tisztaságra, s a legdíszesebb poharat kereste ki.
Írok róla még meglepőbbet is.
Mesének néz ki, pedig igaz. Mikor kis fiát megtartottuk, három évig éltek együtt.
A három év alatt madame Pompadour soha nem feledkezett meg arról, hogy ez a csinos szürke bajuszos fiatalember a fia. És nem más, csak a fia!
Fésülte, mosdatta, mint egy jó anya.
A legjobb falatját mindig neki adta, - de a fiának.
Soha az udvarlóival össze nem tévesztette. Flörtjeit mindig házonkívül bonyolította le. Otthon anya volt, és udvarhölgy.
Ki mondta neki: Ez így szép - és amúgy csúnya, immorális.
Egy szegény macskának!
Ugye asszonyok, undok, ravasz állat a macska?
Agyon kell ütni, arra való!
Mi emberek vagyunk.
Öreg lett. Lemondott sportról, világi hiúságokról, rászokott papával járkálni este, reggel. Papa, ha jó idő volt, mindig a kertben sétálva dolgozott regényein.
Vajon Pislants miről gondolkozott azalatt?
Mentek, mentek. Elől Jókai, utána az öreg cica, betartva az egy lépés távolságot.
Pedig egyre nehezebben, nehezebben mozgott már a lába. De tisztes kötelességét el nem hagyta volna tizenöt éve dacára.
Egyszer csak a hátára fekszik s elkezd rugdalódzni. Azt hittük: öreg napjaira megbolondult, -játszani kezd.
Szegény Pislants!
Gutaütést kapott. De csak az egyik lábára, és másnap újból kísérte gazdáját, mászva, három lábon. Kísérte hetekig.
Egyszer, ebédnél ültünk épp, kimászott kosarából (úgy látszik, megérezte, hogy itt a vég), hasoncsúszva, mert már a lábát nem bírta, mamához csúszott, rátette fejét a lábára, ránézett , - és megszűnt gonosz, ravasz macska lenni.
A második példa kis játszótársam, fekete pajtáskám, kis Luciferem volt.
Kéthetes korában kaptam, magam is gyerek voltam.
A legokosabb állat, kivel életemben találkoztam, tekintve, hogy még nem volt egyéves, mikor meghalt, azaz a rendes agyfejlődés első harmadát érte csak el. Mi lett volna belőle, ha tovább él, gondolkozik?
Az élete olyan volt, mint egy ragaszkodó, jó kis gyereké, - a halála pedig, mint egy hősé!
Szokatlan intelligenciáját tán az is magyarázza, hogy élete első hónapjaiban állatot nem látott.
Nem szopott, tejet csak kávéskanálból evett. Vatta között aludt. Csak embert látott, érzett maga körül. Csak emberhangot hallott. Azok szokásaihoz idomult. Többet értett, mint szavakat - értette az emberek lelkiállapotát. Egymás között és vele szemben.
Tudta, hogy az enyém. Kis életének egyetlen gondolata az volt: nekem örömet szerezni. Engem mulattatni.
Ha azt látta, szomorú vagyok, sírok (ami bizony nálam gyakran előfordult), elkezdett előttem macska-bohócot játszani, macskánál természetellenes mozdulatokat csinálva. Levegőben bukfencet hányt, farkát kergette, mint a mókus, két lábán ugrált, mint a kutya, - míg elnevettem magam.
Akkor nagyot fújt, s mint aki dolgát legjobban végezte: boldogan rétesnek csavarodott a lábam előtt. (Soha nem az ölemben, mint más macska.) Még a szeretetével sem akart alkalmatlan lenni! Pedig én is gyerek voltam.
Mikor nőtt, volt alkalma látni más állatokat is. Félt, irtózott tőlük, bújt előlük az emberekhez. A cselédek mindig azt mondták, - elvarázsolt gyerek! Valami boszorkány verte meg. Nem állat. Nem lehet állat.
Egyszer aztán megbetegedett úgy, mint a gyerekek. Nem lehetett rajta segíteni. Még akkor nem volt állatklinika. Otthon ápoltam.
Szenvedése napokig tartott.
Ölemben tartottam, simogattam, biztattam.
Megérezte a kezem melegét, hallotta a hangom és óraszámra csendesen feküdt, visszafojtva lihegését. Csak leküzdhetetlen, de visszaszorított reszketése árulta el, mit szenved.
Ha letettem s azt hitte, nem hallom: hörgött, ordított, a padlóhoz verte szegény kis fejét.
Ha szóltam hozzá, egyszerre összeszedte magát, lecsendesedett, nehogy terhemre legyen.
Napról-napra kevesebb lett az energia a testben, de a lélek (mert az lélek volt!) tudott tűrni, szeretni, - úgy maradni a test fájdalma felett.
Én nem tudnék úgy tűrni.
Végre nem akartam tovább szenvedni látni, tudtam, ha leteszem, rögtön vége lesz.
Úgy is volt. Nagyot sóhajtott, még vékonyabb lett, - és nem volt.
Szép dobozból csináltam koporsót, virágot ültettem fölé.
Évekig nem tudott róla senki beszélni.
Ma is összeszorul a torkom, ha eszembe jut.
A harmadik nagyon közismert alak. Rarahü. (Pierre Lotti regényének hősnője. De röviden csak Rarának hívtuk.)
Sokan emlékeznek még rá, azt hiszem, a Bajza utcai ház régi barátai közül.
Fogalom volt úgy, mint a Bodri kutya.
Flórencből hoztuk, háromhetes korában, kis rózsaszín selyemmel bélelt kosárkában.
Olyan csodaszép volt, úgy ragyogott aranyszínű haja, - Indiában biztos Istennek nevezték volna ki.
Sajnos, kisfiú volt. Ez nekem nem konveniált tisztasági okokból s ezért az élete nagyon kalandos lett.
Kis aranyszín eunuch lett belőle.
De nem kell sajnálni. Élete nem volt szomorú. Sőt!
A tudomány egy igen megelégedett és köztiszteletben álló gentlemant produkált, aki olyan népszerű lett, hogy még a macska-iszonyban szenvedők is elismerték: Rara más. Rara nem macska. Ő gentleman!
A szépség, hiúság és bölcsesség fogalma.
Talán nem-nélküli voltánál fogva, de ellentétben a két leírt csupaszív cicámmal, Rara nem volt érzelgős.
Én neveltem, mint minden macskát, - így velem szemben mégis viseltetett bizonyos előszeretettel. De a többi emberek iránt abszolúte hidegen érzett.
Rokonszenve énirántam is csak abban nyilvánult, hogy kegyesen vette, ha ruhám színe szerinti máslit kötöttem nagy alkalmakkor a nyakába. Sőt, engedte magát vinni és néha még rendreutasítást is eltűrt. Erre ugyan ritkán volt szükség, legfeljebb, ha ebédnél felült az asztalra. Akkor se kérni, olyan neveletlen sohase volt. Csak ellenőrizni, - milyen étel következik? Nehogy lenn a konyhában kijátssza őt a szakácsné.
Sohase kért! de mindent udvariasan megköszönt ívbegörbített pukedlival.
Mindenkit megbecsült, aki úr, de megvetéssel sújtott mindenki, aki őt nem tekintette annak. Még sohase láttam macskánál gőgös arckifejezést! Rara határozottan gőgösen tudott végignézni valakit. Tetőtől-talpig, aztán hátat fordított és felemelt fejjel, felemelt farokkal tövábbsétált.
Akármi legyek, - az így lekezelt zavarba jött és bocsánatot kezdett hebegni. De hiába. Késő volt. A gentleman nem bocsájt meg egykönnyen!
Volt egy előkelő, de kegyetlen szenvedélye: a vadász-sport, mint az igazi úrhoz illik.
Ravasz is volt, mint a diplomata, szükségből erénynek állította be a bűnt.
Egyszer nyáron a kanárim kiröpült a kalitkából, ki az ablakon, le a kertbe, a földre.
Én az ablakból rémülten látom, hogy Rara meglátta, - utána, - elfogja; kétségbeesetten sikítok: "Rara! Rara! Nem szabad! Rara!"
Már csak gépiesen ordítok. Biztosra vettem, a madárnak vége. Hisz a szájában van.
De Rara a hangom hallatára hirtelen feleszmélt, kijózanodott, átgondolt mindet, mi minden baj lesz abból, ha a madár megdöglik és - - -
Mi jön ott? Álmodom? - Rara lépked elegáns nyugalommal felém (tán egy kicsit még elegánsabban, mint szükséges) és nyájas, mosolygó arccal, óvatosan tartja szájában a rémületében elájult madarat.
Mert Rara jó gyerek - - - csak nekem akart szolgálatot tenni! Dehogy bántaná ő a kanári madarat! Hová gondolok?
Baráti biccentéssel leteszi a szoknyám szélére a madarat s büszkén tovább sétál. Semmi köszönet, csak természetes szívesség volt, - látszik mondani.
Magában pedig azt gondolja: "No, ezt jól csináltam! Az emberek oly ostobák, mindent elhisznek!"
Urak szoktak este kacsa-lesre járni.
Rara ezt mégse tehette, de ehelyett eljött velünk nyáron, falun a Duna mellett órákhosszat sétálni, éjjeli lepkéket, bogarakat, békákat hajtani. Ha kicsit messzebb elfutott, úgy hogy nem látott, érzett bennünket, - nem nyávogó, de egész különös, beszédszerű, hívó hangon kiáltott: Ráu-Ráu.
Ha feleltünk: "Jól van, Rárukám, ne félj! Itt vagyunk!", vidáman ugrált tovább, mint a kutya.
Mikor megváltunk a Bajza utcai háztól, ott hagytam kedves, régi házfelügyelőnőnknél, Masa gyerekkori bonnejánál, a Katkánál (Ő reá is sokan emlékeznek még!)
Mi tartottuk Rarát, - de elmenni, megnézni nem bírtam se őt, se a régi otthont.
Végre, - hisz mindent megszokik az ember, - elmentünk kislányommal vizitbe Rarához.
Két év nagy idő. Vajon megismer-e még? Nem hiszem.
Szegény Rara! Ártatlanul gyanúsítottuk hűtlenséggel.
Az az öröm, mikor meghallotta a hangom!
Hogy kezdett panaszkodni! Hogy hívott! "Gyere, menjünk fel, az emeletre, a régi lakásba, a kék boudoirba, ahol nem voltunk oly rég egyikünk se. Gyere fel a lépcsőn."
A finom húsdarabokra, mit eléje tettem, rá se nézett, csak beszélt furcsa, vakkantó hangján: "ráu! ráu!" és gesztikulált fejével, fakával a lépcsőház felé.
Neki nem az ételem kell. Ő vissza akar menni a szép szobákba, párnák, virágok közé.
Nem bírtam otthagyni. Emeleten laktunk ugyan, mégis elvittem magunkhoz. És velünk élt még négy évig.
Okos szeme egyre csak azt mondta: miért nem megyünk vissza, oda, a szép szobákba, luxusba, föl a lépcsőn, miért, miért?
Ha van Macskamenyország, - ott biztosan még az én régi kék szobámnál is szebb boudoirban alszik s a Dunánál is nagyobb folyó partján vadászik most a lelke.
Megérdemli, mert csak a szépet szerette.
Műremek volt maga is.