Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő

Tóth Aladár: Virtuózok a hangversenyteremben

Természetadta képességeink, tehetségeink csak akkor valóban értékes, "alkotó" tényezők, ha valami magasabb cél szolgálatába állítjuk őket, valami olyan eszmény szolgálatába, amelyet nagyobbnak, többnek tartunk prózai valóság korlátaiba zárt önző énünknél. Így van ez a művészi képességekkel is. Ezért mondhatja Goethe: minden művészetben van valami vallásosság. - A legzseniálisabb tudás is meddő és untató, ha nem látjuk eszményi célját. Ezért valahányszor a hangversenyteremben nagy képességekkel megáldott művész fogad bennünket, nem elégszünk meg ezekkel a képességekkel, hanem várjuk, mit alkot velünk, mi az a szellem, melynek szolgáltába állítja őket, az a szellem, mely bennük megnyilatkozik. Ez a belső eszmeiség dönti el: felemel-e bennünket a művész a költészet magasabb régiójába, vagy csak bizonyos szellemi természetű formajátékkal elégíti ki szépérzékünket, vagy éppen az érzéki kellem alacsonyabbrendű élvezetével szórakoztatja közönségét. Ahol ez a belső eszmeiség nem hiányzik, ahol a művész odaadja magát valaminek, amit önmagánál többre tart, ott mindig meghajtjuk zászlónkat a tudás előtt, természetesen annál mélyebben, mennél mélyebb esztétikai szükségletből fakad az irányító eszmény, mennél mélyebben és teljesebben érinti belső életünket.

A kritikus csak akkor kiálthat vétót a művésznek, ha az illető művész tudását és képességeit, legyenek azok bármily ragyogóak, minden belsőbb szellemi részvét, minden eszmény nélkül, öncélúan fitogtatja. És hány olyan "nagy" művésznek kikiáltott tehetséges emberrel találkozunk, akiből hiányzik a Goethe-követelte vallásos odaadás. - Az ilyen művészre azt szoktuk mondani: üres virtuóz. Valami kongó belső unalom jellemzi ezt az emberfajtát. Minthogy sejtelme sincs ideálokról, nem tisztel semmit, nincs hivatása, hiányzik belőle az "Ehrfrucht vor sich selbst", mely csak akkor lehetséges, ha magunkban, egyéni életünkben valami önmagunkon túl mutató magasságot érzünk. S bár nem érez magában semmi magasabbat, mégis kiszolgáltatja tudásának esetleg roppant kincsét saját hitvány önzésének. A "külső hatás" az igazi művésznél: csak eszköz, az üres virtuóznál: önhatalmúlag grasszál. S mivel a művészetben az eszközök elrendezője, egységességük megteremtője mindig az a bizonyos "magasabb ideál", azért, ahol az utóbbi hiányzik, hiányzik az előbbi is, az ilyen játékban az esetlegesség a készakartsággal együtt szabadon csapong: formátlanság, önkényesség, zavar logikátlanság jellemzi az ilyen játékot. Az üres virtuóz, ha zenész, megveti a zeneirodalmat, sőt megveti a hangszert is, melyen játszik. Ne gondoljuk, hogy őneki ideálja a színes, pompázatos instrumentumkezelés. Ő még attól is távol van, hogy megalázkodjon hangszere előtt; ő legfeljebb unott pózzal "leereszkedik" hangszeréhez. "Nézzétek, hogyan szól nálam a zongora." Ez az, amit mond. Lenézi hangszerét és zseniálisan megbecsteleníti azt, mint Dosztojevszkij Sztavroginja unalmában a szegény sánta Lebedkinát. Gondtalanul teheti, hiszen annak, amit művészet címén csinál, semmi köze sincs belső életéhez, nincsen lelkiismeretileg érdekelve benne. - De hiába peregnek az ujjak, hiába pompáznak rafinált hangszínek, hiába dübörög a zongora vagy táncol a vonó, az ilyen játékot csak teljesen demoralizált ízlésű emberek nevezhetik művészetnek, az ilyen játék csak az olyanokat érdekelheti, akik alapjában véve már mindent unnak, akikből minden igazi, magasabb érdeklődés kiveszett.

Amilyen kárhozatos az effajta üres virtuozitás bálványozása, éppolyan téves minden virtuózis jogosultságának elvi megtagadása, igaz, legbelsőbb esztétikai szükségletünket egyedül a tiszta, mély költőiség fedezi, azonban ne feledjük, vannak kevésbé mély esztétikai szükségleteink is, melyek életünk felületére vonatkoznak ugyan, de kielégítésük nagyban hozzájárul életünk megszépítéséhez, megnemesítéséhez. A virtuóz (élesen elválasztva a fentebb említett "üres" virtuóztól), nem rázza fel ugyan bennünk az élet legbelsőbb problémáit, nem adja ugyan magát oda annak a nagy költői magányosságnak, hol Egyén és Élet egyedül állnak szemtől szemben egymással, hogy a művészi munkában örökérvényűen tisztázzák egymáshoz valóviszonyukat, de másrészt megbecsüli ennek a mély belső költői életnek külső termékeit, a nagy művészi formákat s kiváltságos képességeivel gondosan ápolja azokat.

A magasabbrendű virtuóz tehát a formákat ápolja: a kottában lejegyzett zenei formákat ékesszólóan átviszi hangszerére. Itt elsősorban az ékesszóló hangszerre-átvitelen van a hangsúly. Ez azonban még nem jelenti, hogy a virtuózt egyedül instrumentális stílusérzéke után kell megítélnünk. Bár egyrészt a par excellence virtuozitást az dönti el, hogy milyen fokú esztétikai szépséggel szólaltatja meg instrumentumán a művész az előadott mű zenei formáit, másrészt nemkevésbé fontos mozzanat, hogy mit olvasott ki a művész a zenei formákból. A legmagasabbrendű virtuózt, az igazi stílusművészt nemcsak az ékesszóló megfogalmazás jellemzi, hanem a zenei formák szellemének nagyszerű terét. - Mi különbözteti meg akkor az igazi költőtől? - Az igazi költő-előadóművészt játék közben mintegy végigcsinálja azt, ami az előadott mű alkotójában végbement. Miután előzőleg intuitíve felismerte a formák mögött a költői tartalmat, ezzel a tartalommal érzelmileg teljesen összeforr, s belőle kiindulva, fantáziájával mintegy újra teremti a formákat, melyeket megelevenít hangszere segítségével. - A virtuóz stílusművész ből hiányzik a formák újrateremtésének mozzanata. A stílusművész is látja, mi van a formák mögött, ezért inteligenciájával felismerheti a zenei alakzatok karakterét, de ezzel a belső költői tartalommal nem forr össze, nem olvad át abba; nem lép ki önmagából, hogy teljesen átadja magát a költői tartalomnak, s így nem is ömölhetik át a tartalommal együtt, mint teljesen megelevenítő, újrateremtő elixír a formákba. A stílus-művész tehát az intelligenciájával felismert karakterű formából indul ki, s nagy esztétikai érzékkel alkalmazza azt hangszerére. Az ilyen művészből, bármennyire gazdag képzeletű, éles eszű értelmezője is a formák jelbeszédének, mindig hiányzik a végső költői meggyőző erő, a valódi közvetlenség s ami ezzel együtt jár: az igazi melegség; a teljes lírai átélés hiányzik itt, mely nélkül igazi költészet, legyen az külső megjelenésében még oly tárgyilagos, nem képzelhető el. - Molnár Géza írta egyik legutóbbi kritikájában "d'Albert ist mehr Dichter, Busoni mehr Seher." valóban, a "költő" és "látó" különbségéről szólhatunk itt. Jellemző példát találunk erre fiatal zongoraművészeink között: gondoljunk a költői tartalommal mélyen egybeforró, meggyőző lírájú Engel Ivánra vagy Sándor Renéere (kinek legutóbbi zongoraestje gyönyörű művészi beérkezés volt) s azután gondoljunk a zseniális Kentner Lajosra, aki minden kiválósága mellett is csak a formák birodalmában mozog.

A lényeges különbség "költő" és "stílusművész-virtuóz" között talán sohasem domborodott ki élesebben, mint most, hogy Huberman Broniszlávval összehasonlíthattuk nagy amerikai vitálisát, Heifetz Jasát. Heifetz Jasa, három nagyszabású hangversenye után ítélve, legelsőrendű "virtuóz". Több benne a par excellence instrumentális virtuóz a zenei formák értelmezőjénél. Amit a formák mögött meglát, nem valami sok, de ahogyan a formákat hegedűjén megfogalmazza: az a legragyogóbb, legtisztább ékesszólás. Heifetz művészi ideálja: a kottapapírra lejegyzett zenei formákat megdicsőíteni a hegedű hangjában. "Megdicsőítés" alatt ezúttal ne gondoljunk fáklyásmeneteket, tűzijátékot, bengálifényt. Heifetz hegedű-hangja nemes, tisztaragyogású, komoly glória a szólamokon. A hegedű Heifetz kezében olyan birodalom melyben minden előadott művet, rend, biztosság, harmónia, egyenletes fényes napsugár fogad: nem hegyvidék, szeszélyes szakadékokkal, fantasztikus meredélyekkel, misztikus völgyekkel; inkább impozáns, páratlan levegőjű síkság, hol minden éles, határozott körvonalakat kap, hol minden könnyen, fesztelenül halad, nem zuhan le szédületekbe, nem kapaszkodik magasságokba. A hegedűhang mindig hegedűhang, a durva matériát elfeledteti, de a hangszeren túlmutató transcendentális lehetőségeket nem sejteti. A hegedűn "kívül" nincs semmi. A hegedű az egyetlen, a minden. Heifetz technikai rátermettség dolgában bárkivel kiállja a versenyt. Stílusa nagy gazdagsága mellett is teljesen egyenletes. Tónusa tiszta fénnyel világít rá a szólamokra, minden hangot külön, plasztikusan mintáz. Fölényes nyugalom, kifogástalan architektonika uralkodik játékán. Amit ad, az tökéletesen készen van. A nagy előadóművész-poétáknál úgy érezzük, mintha minden hang a pillanat teremtő ihletésében születne. Heifetznél viszont mintha minden egyes hang, melyet megszólaltat, ősidőktől fogva készen volna s csak ki kell vennie művészeti szertárából, hogy átnyújthassa hallgatónak. Komoly, szigorú esztétikai törekvés eredménye Heifetsz művészete, melynek semmi köze sincs az "üres virtuózok" boszorkánymesterkedéseihez. Nem teljes egyéni megnyilatkozás, de ragyogó egyéni kultúra.

Stefániai Imre, a húszesztendős külföldi tartózkodás után most hazatért magyar zongoraművész, is ehhez a nemes, esztétikai ideálok szellemében fogant virtuóz-típushoz tartozik. Zongorahangjának csodálatos szépsége, egyenletes, tiszta diszpozíciója, színeinek meleg, gazdag ragyogása a zongora legnagyobb mestereit juttatja eszünkbe. Előkelő, igazi grandseineuri gesztussal tárta fel legutóbbi hangversenyén Liszt h-moll szonátájának kábító pianisztikus varázsát. A zongoraszínek éppoly gazdag mint ízléses díszpalástjába öltöztette a hatalmas alkotást. S ami Stefániai Imre játékában a legjobban megragadja fantáziánkat: ez a művész, aki szédületes technikai virtuozitásával szuverén ura hangszerének, aki az instrumentum fizikai lehetőségeit egy atléta erejével és ügyességével tartja markában, ez a művész csupa áhítattal és naiv, gyermeki alázattal kezeli az őt utaló hangszert. Virtuóz, aki megtalálta a virtuozitás nemes szerepét az emberiség kultúrájában.

Amennyire egy hatvankétéves, öregedő zongoraművészt egyetlen hangverseny után megítélhetünk: Godowsky Lipót alacsonyabbrendű virtuóztipushoz tartozik. Nevét a zongoratechnika legnagyobb korifeusainak névsorában emlegetik, azt hisszük: jogtalanul. Bármennyire különbözik is egymástól a legnagyobb pianisták zongorastílusa, mégis egyetlen jellegzetes karaktervonással egy táborba foglalhatjuk a zongoratechnika fejedelmeit: mindegyikük elfeledteti velünk hangszere nyers matériáját, elfeledteti, hogy kezük alatt egy billentyűkből, kalapácsokból és acélhúrokból álló mechanizmus működik, mely lehet ugyan a legfinomabb gyártmány, mégis hihetetlenül durva, ahhoz a szellemi tartalomhoz képest, melyet rajta keresztül a művész velünk közöl. Hogy miképpen feledteti el velünk a zongoraművész a nyers szerkezetet: az természetesen titok; nem lehet magyarázni, ezért nem lehet tanítani sem. Minden művész sajátos stílusával oldja meg ezt a titkot. A legszellemibb, leganyagtalanabb stílus Dohnányié; annyira sima és természetes, hogy észre sem vesszük a költői tartalmat közvetítő zongoraszót, mintha a poézis az előadó szívéből egyenesen a hallgató szívébe közvetlenül ömölne át. Dohnányi zongorája valóban transcendens hangon szól hozzánk. D'Albert-nél már halljuk a zongorát, de azt a hangot valami csodálatos belső zúgás hatja át (gondoljunk csak Beethoven-játékának sötét elementáris morajára), itt benn, a matériában érezzük a transcendens erőt, mely benne végtelen költői perspektívát nyit. Sauer játéka ismét újabb csoda: ő nem a zongorahangot feledteti, mint Dohnányi, hanem csak annak durva fizikai szerkezetét. Művészete a hallható, aurális zongoraszó apotheózisa, a nemes érzéki szépség legmagasabb fokára való emelése; ahogy mondani szoktuk: ő a zongora ezerszínű, ragyogó lelkét szólaltatja meg, hogy az ékesszavú hirdetője legyen a zeneköltemény szellemi tartalmának.

Godowsky nem tartozik az ilyen nagy "feledtetők" közé. Pedig technikája még most hatvankétéves korában is bámulatra méltó. De ez a technika nem mondja: "felejtsd el a hangszer durva szerkezetét!" Ellenkezőleg, a szerkezetre irányítja a figyelmünket: "nézzétek ezeket a billentyűket és nézzétek, hogyan kezelem én azokat, mit tudok velük csinálni, miképpen engedelmeskednek ujjaimnak." Halk, bársonyos pianói, csillogó futamai, érces fortissimói alatt is önkénytelen azt a távolságot mérjük, mely a nyugvó mechanizmus az a Godowskytól mozgásba hozott mechanizmussal elért virtuóz eredmények között fekszik. Nemcsak azt látjuk, ahová Godowsky eljutott, hanem azt is, ahonnan elindult. A szédületesen biztos ugrásoknál akaratlanul arra a távolságra gondolunk, melyet a fürge ujjak a billentyűk felett ilyen gyorsan átugortak. Ezért Godowsky zongorahangjában, mivel nem tud anyagi eredetén teljesen felülemelkedni, valami prózaiságot, mesterkéltséget hallunk.

Ugyanilyen mesterséges, prózai vonást találunk Godowskynak az előadott művekről való felfogásában is. Ahogy a zongora billentyűit nem tudta teljesen elfeledtetni, úgy a művek kottafejeit sem. Mikor játékát hallgatjuk, kották táncolnak előttünk, kétségkívül bámulatosan plasztikus, biztos, mozgalmas, jól elrendezett tánccal. "Nézzétek, - szól ilyenkor a művész, - ahogyan a billentyűket, ugyanúgy, ugyanolyan mesterien exercíroztatom a kottafejeket is. Egész légiókat mozgósítok egyszerre belőlük. Sőt ki is egészítem, ha jónak látom, a zeneszerzőtől rendelkezésemre álló csapatot." Godowsky valóban gyakran belekomponál akkordokat, kitöltő hangokat, sőt új szólamokat a remekművekbe. Amikor nagyon is sokat komponál bele, elnevezi a művet "átdolgozásnak". Nem a szerzemény költői tartalmát igyekszik közelebb hozni ezekkel a belekomponálásokkal, hanem , ismételjük, egyszerűen azért zsúfol bele több hangot, hogy több kottát exerciroztathasson. Hallatlan technikai nehézségeket zsúfol saját szerzeményeibe is, mivel azonban nem a zongora "lelkéből", hanem "mechanizmusából" meríti ihletét, ezek a virtuóz művek nem igazán színesek, hatásosak, mint például Sauer hasonló művei. Virtuozitása is kissé egyszínű.

Meg kell azonban állapítanunk: Godowsky virtuozitása magasabb célokat is tud szolgálni? Így Chopin valcerjait s a cisz-mol scherzót sok költői melegséggel szólaltatta meg. Általában Godowsky hisz a nagy technikában. Őbelőle sem hiányzik az őszinte, naiv odaadás. S bár ideálja az alacsonyabbrendű virtuóztipus, ideálja mégis csak eszmény, mely igazolja a világhírű pianista óriási dologbeli készségét.