Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Hogy a közönség szenzáció-éhes, hogy örömest tódul a botránypercekhez, hogy szívesen tekint bele közéleti emberek magánéletébe is - ez se nem fontos, se nem izgató felfedezés, - és nem ilyen felfedezés az sem, hogy a sajtó ezt a szenzáció-éhséget táplálja. Angliában ezenfelül a törvény is megteszi a magáét, amikor a válóperi tárgyalásokat nyilvánossá s az öngyilkosok hullájának megtekintését szabaddá teszi. Az angol házassági törvénynek ezt a borzalmasságát és minden érdekeltnek ettől való félelmét Galsworthy megírta a "Patríciusok"-ban és a "Forsythe Saga"-ban. De ha a válástól való iszonyat, mely régóta feldúlt házasságokat esztendőkig mesterségesen életben tart, a Kontinens lakói számára regényeiben sem volt nagyon érthető - színpadi történésben, amint a nézőnek átéreznie kell, csak még idegenebbül hat. Galsworthy itt törvények ellen, időhöz és helyhez kötött dolgok ellen fordul, melyek más országok lakóit nem érintenek.
Jóllehet a rendőrség ebben a darabban speciálisan angol jellegű esetbe avatkozik, a költőnek mégis sikerül, hogy megéreztesse a förtelmességét annak, ha a rendőrség magányügyekbe avatkozik bele. hogy Morcombe őrnagy nem élt jól a feleségével, hogy Morcombe asszonynak szeretője volt, hogy az őrnagynak a maga részéről egy pincérnővel volt viszonya, - ehhez semmi köze a rendőrségnek; minthogy azonban az őrnagy öngyilkosságot követett el, kötelességének tartja, hogy feltúrja ezeket a dolgokat, az összes érdekelt személy fellázadása és fájdalmas feljajdulása ellenére is.
A sajtó kötelességének tartja, hogy közzétegye mindazt, amit a rendőrség megtud, vagy amit ő maga kiszimatol, és ez mélyen sérti és izgatja az érdekelt személyeket. Szerencsétlenség történt, de a szerencsétlenségnél is nagyobb szenvedést okoz az érdekelteknek a rendőrség és a sajtó beavatkozása.
Ez az azonban, amit a szerzőnek nem sikerül bebizonyítani. A tendencia megvalósításának buzgóságában kiforgatja alakjait természetes emberi mivoltukból, hitves, anya és szerető többet szenved a rendőrségtől és a sajtótól, mint az öngyilkos halálától. Ez ellenszenvesekké és valósznűtlenekké teszi őket. Valamennyi résztvevő személy tudja magáról, hogy nem vétkes az öngyilkos halálában, de a halál okát nem tudják. Nem lehet tudni! Talán mégis csak vétkesek? S az öngyilkosság oka mégis kevésbé érdekli őket, mint az, hogy mit írnak erről a lapok.
A sajtó szerepe méltányos is és méltánytalan is. A riporter szaglászik, nyomozgat, mindenütt tolakodó és mindenkinek terhére van. De amikor a főszerkesztő és a helyi hírek szerkesztője védi a sajtónak azt a jogát, hogy egy közéleti férfi öngyilkosságának okát kiderítse, a közönség melléjük áll - és nem a szerző mellé, aki, úgy látszik, ebben az illetéktelen is beavatkozást lát.
Ami a darabban hat, az nem a tendencia, hanem a cselekmény, ami mást fejez ki. Kitudódik ugyanis, hogy az őrnagy haláláról sem a felesége, sem a szeretője nem tehet - egy barátjának írott levélből derül ki, hogy az őrnagy azért lőtte magát agyon, mert a megőrüléstől félt. A darab cselekménye tehát ezt fejezi ki: A rendőrség gyakran hamis nyomon halad s a sajtó támogatja ebben, - gyakran csak véletlenségen múlik, hogy az igazság napfényre kerül és hogy az érdekelteket el nem ítélik. De a szenzáció-éhség ellen irányuló tendencia túl rikító és túl hatástalan s a tényleges értelem és tartalom pedig elsikkad ebben a darabban, amely a nagy angol regényíró gyengébb darabjai közül való.
Az előadás Körner igazgató rendezésében elsőrendű; Kunz kisasszony a berlini Deutsches Theater művésznője pedig nem mindennaposan szenzibilis színésznő.
(Wien, 1926. febr.)