Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Az "eltűntek" rovata, igaz, többnyire kis cselédleányokról, pincérekről és napszámosokról emlékezik meg, és a rendőrség meg a Duna együttműködése többnyire igazolja is, hogy komoly, végleges eltűnésről van szó, mégis nagy és régi már a gyanúm, hogy élnek közöttünk újrakezdett életű emberek. A világ még eléggé dzsungel, hogy benne új névvel, új métier-vel elkeveredni lehessen, s a gondolat is eléggé csábító, hogy realizálása megkíséreltessék. Meghalni nehéz. Jóval könnyebb egy ilyen kijelentés: "Mondjuk, hogy meghaltam." Apró formalitások, ravaszkodások, színészkedések átsegítenek a kezdeten s az élet új kísérlete véghezvihető. A priori, elméleti aggály csak egy van: új életet kezdeni csak az kíván, aki a régivel sikertelenül küszködött, aki erőtlenségéről már bizonyítványt kapott. Ez is csak a néző pesszimizmusa. A kísérletező maga csupa jóremény. És - valljuk be - a néző is szívesen elnyomja pesszimizmusát.
Ülünk a nézőtéren és várjuk vissza Fogarassy Sándort, a magyar írót, aki elment a folyó partjára, hogy ott elvégezzen némely formalitást, hagyja ott az öngyilkosság hihető rekvizÍtumait és térjen vissza mint Fogarassy János, korrigálja meg sikertelen pályafutását, vegyen új startot, galoppozzon kedvezőbb sanszok mellett új célok felé. Tapsunk az első felvonás után meggyőzhette a szerzőt, hogy Fogarassy dolgát a magunk ügyének elfogadtuk és több mint irodalmi érdeklődéssel nézünk az újrakezdett élet sikere elé. (Fogarassy örökölt alkoholizmusa, kora és fáradtsága keltett bennünk egy olyan ravaszkodó gondolatot, hogy: "Ezt a kísérletet pedig nem fogjuk egészen bizonyító erejűnek elfogadni...") Felvonás közben pedig, a színpad szuggesztiója alól kikerülve támadt olyan aggályunk, hogy : ottmaradva sikertelenségének színhelyén, ugyanazon személyi környezetben, előbbi életének szüntelen emlékeztetői között, nem fenyegeti-e Fogarassyt a leghirtelenebb - mindent, a drámát is eltemető - külső és belső összeomlás...? Persze azonnal észrevettük, hogy ilyen gondolatokkal Földi Mihály szuverén probléma-felállítását követünk el határsértéseket és bár szorongva, de nem csökkent részvéttel néztünk a hős akciója, és (talán fölöslegesen súlyos) alakoskodási kötelezettséggel handicapelt életpróbája elé.
A függöny felgördült, szorongásunk nem enyhült. Ez a Fogarassy - új fizimiskájával aratott kétes szerelmi sikerét leszámítva - a részére megnyílt új életben egyetlen lépést sem tesz, semmit sem csinál, csak védekezik a leleplezés ellen, jegyzeteket ír a régi életének margójára (a harmadik felvonás: "a magyar író temetése" egészében egy ilyen - nagyon szellemes - széljegyzet), teljesen kimerül, halálra fárad abban, hogy védi a mások temetési kísérletei ellenében: az önmaga által halálraítélt egyéniségének integritását. Nem jut hozzá, hogy megkezdje az új élet drámáját. Csak utolsó felvonást ír a régihez.
Semmi bizonyító erővel nem bírna - a Földi Mihály "letzter Schluss"-a ellenében - bármilyen okosan fogalmazott ellenvélemény. A szerző igaza mellett legalább: egy jól felépített dráma szól. A mi kielégítetlenül maradt optimizmusunk mellett legfeljebb: az a küzdelem, amelyet a szerző evvel a témával immár harmadik művében folytat s amelynek talán mégsem legutolsó szava: ez az Utolsó felvonás.
Mely színművében alig mond többet, mást, mélyrehatóbbat, mint "Sándor és Sándor" című kis regényében. Ennek filmszerűen pergő képei, végigdialogizált fejezeteit adták vagy adatták az ötletet a téma drámai feldolgozásához.
A szinte kész, átírást is alig igényelt, gazdag színszerűség regényjelenetek hites bizonyságot tettek a színpadon Földi Mihály víziós ereje mellett. Fogarassyné megrázó erejű szenvedő anyasága, Török masszív egydarabból-valósága igazabban helyükön voltak itt, mint a regényben. (Szimbólum erejű, a probléma kulminálását jelenti az a szkeptikus kézlegyintés, amellyel Török az utolsó színről távozik.) Még ebben a dolog lényegébe összes társaikkal együtt sem hatolhattak, mint ameddig - kereső útján - Földi Mihály máig eljutott. Ez az út és referátuma nemcsak az eredményeivel érdekel. Hanem egyenességével, töretlenségével, az író értelmi kíváncsiságának komoly biztosítékaival.
Forgács Rózsi és színésztársai mindent nyújtottak, amit színpadi író elvárhat előadóktól, a rendezés terhére kínos zökkenők följegyezhetők.