Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Ernst Robert Curtius: "Az új Franciaország irodalmi úttörői"; fordították: Szerb Antal és Kecskeméti György; a fordítást átnézte: dr. Nagy József; megjelent az "Ember és Természet"-sorozatban.
Végre hozzánk is eljutott a kitűnő Curtius, Heidelberg híres tanára, egy hatalmas tudós-család kései s nem méltatlan ivadéka, Balzac és Barrés monográfusa, két tanulmánykötetnek s számlálatlan cikkeknek egész Európában ismert és elismert szerzője, az európai kritikának egyik legtöbbet emlegetett s egyik leghatásosabb művelője! Míg régebbi kritikusok, tehetségük, tudásuk és szorgalmuk ellenére, szinte sose jutottak túl szűkebb hazájuk határain, Curtius, hat-nyolc év alatt, nem csupán a németeket, hanem még a franciákat és az angolokat is meghódította, aminek Curtius komolyságán, műveltségén és kritikai képességén kívül egyéb, sokkal bonyolultabb s jellemzőbb okai is lehetnek. Először tán maga a korszak, Curtius fellépésének időpontja (1918), amikor, épp a németeknél, bizonyos bátorság kellett ahhoz, hogy egy neves irodalomtörténész a jelenben gyökerező, Péguy-t kivéve csupa élő, s Rolland-t s legfeljebb Gide-t nem számítva szenvedélyesen francia s németgyűlölő írókkal foglalkozzék (Gide-Rolland-Gaudel-Suarés-Péguy), sőt, hazai támadások s idegen bátorítások között, példáknak állítsa őket az új német irodalom káoszába, - s így a könyv tartalmasságához a gesztus szépsége is hozzájárult. Másodszor: mind az első kötetében mind pedig a legújabban, amely Proust-ot, Valéry-t és Larbaud-t mutatja be az olvasónak ("Französischer Geist im neuen Europa"), csupa oly írót választott témának és tanulmányul, akik akár újságuknál és szokatlan eredetiségüknél fogva, akár tartózkodásuk s elszigeteltségük miatt, mindeddig sem hazájukban, sem pedig más országokban nem jutottak oly hírnévhez s olyan olvasottsághoz, mint megérdemelnék, - akik tehát ilyen módon Curtiusnak is köszönhetik népszerűségüket, míg másfelől Curtius is mintegy az ő szárnyukon száll magasabbra, nem is szólva arról az új s kissé kacér látványról, hogy már például egy Aragon-t is tanulmánya tárgyává tesz, esetleg talán a katedrán, s bizonnyal katedrai módszerűséggel! Harmadszor: sose szavaltak még annyit - jóvátételképp, öncsalásul, talán kénytelen szegénységből - Európáról, Európa egységéről, az európai irodalom most bontakozó arcáról, mint éppen a háborúra következő esztendőkben, - s Curtius minden egyes cikkek "európai" kritika, vagyis alapjában nem más, mint az írók nemzeti és általános sajátosságainak elemzése, a német "tudományosságnak" s a francia "ízlésnek" szándékos és tervszerű szintézise, az európai kultúráért, az új Európa szellemében, Európa olvasóinak színe előtt, - s kit ne hatna meg az ily szempont, főképp ma, s főképp Közép-Európában? E tekintetben, - miért tagadnók? - Curtius veszedelmesen emlékeztet Brandesre, a századvég nevezetes, fürge és fáradhatatlan kritikusára, ugyanarra Brandesre, aki, miután, fiatalon, "felfedezte" a nagy Nietzschét, megismerkedett Zolával s Taine-nel, népszerűsítette Ibsent s utat tört az oroszoknak, aggkorára, újabb témák s újabb felfedezések híján, Jézus Krisztust s Julius Caesart (excusez du peu) ajánlja az európai olvasó figyelmébe, - s aki elsőnek próbálkozott a nemzeti irodalmak európai "áramokká" való felhígításával; Curtius, igaz, óvatosabb, amellett diplomatikusabb s a tulajdon személyét sose tolja előtérbe; s mégis, inkább szerepében, mintsem talán temperamentumában van valami brandesi kétértelműség. Végül, ami a mondottak következménye, Curtius nemcsak hogy új hidat ver Nyugat- és Közép-Európa között, nemcsak új forrásokat mutat a Nyugatra szomjazónak, hanem egész módszerével előadásával, szellemiségével tipikus példáját nyújtja a háború utáni "tájékoztató" kritikának, - valljuk be: talán az egyetlennek, amit az olvasók nagy része ma még valóban szükségesnek, s csakugyan "kritikának" ítél. Mert Curtius mindent megad, amit csak kívánhatnak tőle: pontos adalékokat, ami felment az utánjárástól, bőséges idézeteket, ami felmenthet az olvasástól, széles szellemtudományi háttért, ami felment a gondolkodástól, jól bevált osztályozó módszert, ami felment az önkényes értékeléstől, mindent, amit egy kitűnő kalauz nyújthat a mai irodalom útvesztőjében ("Literaturbetrieb", mondja Curtius; "Fremdenindustrie", hallhatjuk Svájcban, a természetkedvelésnek s megszervezésének egybefoglalására), - s ily módon, míg régebben a műveltebb olvasók maguk siettek felfedezni kedveltebb szerzőiket vagy könyveiket, s mintegy eleve tiltakoztak minden kész értéktáblázat, minden általánosító rendszer ellen, most, akár mert a rendszer lett rugalmasabb, vagy mert a káosz veszedelme nagyobb, merész ízlés, új dialektika, szenvedélyes átélés helyett jóformán csak tájékozást, rendet, végső formulázást kívánnak a "kritikától", s talán épp ezzel kapcsolatos a mai irodalmi ízlés sajátos pedantériája s fáradt akadémizmusa. Viszont, akik a kritikától egyebet, többet, lelkesebbet várnak s a mai kritika legmagasát egy Riviére hevében egy Kassner elmeélében vagy a "Gondolat és Írás" fájó élményszerűségében látják, mindazokat Curtius legfeljebb első tekintetre, azontúl alig elégítheti ki, sőt, az első csalódás szokott részrehajlásával, lassanként minden erényét is visszájáról mustrálgatják. Mindaddig, míg Curtius a nagy általánosságoknál marad, állandóan érdekes, tanulságos és tetszetős, - így e magyarra fordított könyve első és utolsó fejezetében; mihelyt az egyes íróknak nem annyira fejlődését vagy szellemi atmoszféráját, hanem sajátos egyéniségét s egyes műveit fejtegeti, szinte minden szín és illat elillan a keze közül, hogy aztán ne is maradjon más, mint egy-egy tömör formula, rendszerető olvasók örömére. Stílusa jóleső egyhangúságát itt-ott, talán engedményül a franciás "ízlésnek", meghökkentő szóvirágok s költőiségek tarkítják; néhol, talán határozatlanságból, talán a mai kritika átmeneti állapota miatt, nem átall ellentmondani önmagának, s míg Claudel-lel kapcsolatban megvető kézlegyintéssel beszél a filológiai "forráskutatásokról", Cide-nél annál vígabban keresgéli a Caves du Vatican mintáit! És aztán az ítéletek! valóságos kivégzések! Claudel izzó "Vers d'Exil"-jei? "Beiträge zur Phänomenologi e des mystischen Bewusstseins"! Az Immoraliste, Gide-nek ez a démoni lendületű vallomása? egyszerű "vitalistischer Rousseauismus"! Romain Rolland világnézete? "protestantisch-musikalisch verinnerlichte Persönlichtskultur"! A Symphonie Pastorale hóba fagyott muzsikája? "Studie zur Pathologic des moralischen Sinnes" - és így tovább... Minden magasabb kritikában, ha nem puszta recensio, van valami, ha csak egy szemernyi nagyképűség, nem annyira a kritikus személyének, mint inkább műfajának hibájából, - amit csak az élmény tüze, a gondolat ragyogása, az ízlés érzékenysége olvaszthat fel; Curtius-nál, ezzel szemben, bizonyos komikummá torzul, nemcsak az ily formulákban, hanem, itt-ott, elegáns és franciás észrevételeiben is, amelyek, bármily hajlékonyak, hibátlanok és kellemesek, valahogy a betanultság mechanikus érzését keltik, különösen az új kötet Pontigny-ról szóló cikkeiben...
A fordítás egészében, hű képe az eredetinek, s még Curtius egyébként ritka tévedéseihez is ragaszkodik (így Gide-nek egy hasonlatát - a 46-ik lapon - mindkét szöveg hibásan és értelmetlenül idézi; hasonlóképp, a 156-ik lapon, Suarés egy gondolatsorát). Kár, hogy a modern német stílus, főképp a második rész fordítóját, furcsa germanizmusokra s henye szófűzésekre csábította ("sikertelenséggel fogadja" - "kijönni vele" - Claudel szellemi "követsége" - a gregoriánus énekkel "véghezvitt" karácsonyi mise - "egybelátás" - ausgerechnet: "és pont"! - "megigenelt" - a véletlen érintkezéseken "túlnyomó" érdeklődés - az "ám" szócska erőltetett használata és hasonlók). De még ennél is nagyobb kár, hogy a francia idézetek, amelyeket Curtius is nagyrészt saját fordításában közöl, közvetve, a németen át ültetődtek magyar nyelvre, ami aztán, érthető módon, nem egy félreértést eredményezett. "Tout se paye", mondja Flaubert; "alles bezahlt man", fordítja Curtius; "mindennek megvan az ára", olvassuk a magyar szövegben, pedig igazi értelme az, hogy "mindennek megfizetjük az árát", minden bűnnek megvan a büntetése. - "On a mal conjuré l'ancien désert" - ezt a claudeli mondatot Curtius így ülteti át: "Man hat die alte Wüste schlecht beschworen"; magyarul "Rosszul átkozták az régi sivatagot", ami a német szövegnek szószerinti fordítása, s távolról sem egyezik a francia mondat értelmével (nem gyűrték le, nem pusztították ki végképpen a régi sivatag nyomait). - "Quitte á raisonner mal - mondja Gide - nous, qui voulons vivre, avancons" - ami németül, kissé felhigítva, így szól: "Wir... gehen weiter und lassen es darauf ankommen, dass unsere Begründungen mangelhaft sind", - míg a magyar fordítás épp oly hamis, mint értelmetlen: "Mi... tovább haladunk és éppen az a fontos, hogy az alapjaink hiányosak" - pedig hát Gide épp azt magyarázza, hogy jó-e vagy rossz-e az érvelésünk, mindegy: az élet, a haladás a fontos! A híres Gide-i "gratuité" magyarul - Unentgeltlichkeit után - "ingyen-odaadás"-nak hangzik, pedig csak céltalanságot, magábanvalóságot, sőt önzetlenséget jelent. Abandon-ból (engedékenység, lágyság) - Hinfälligkeit-en keresztül - "esendőség" lett a fordításban; docile-ból (tanulékony, könnyen művelhető) - gelehrig nyomán - "kiadós"; clairsemé-ből (ritkás, gyér) - a Spärlichkeit szó Sparsamkeit-tel való összetévesztése révén - "takarékosság"; inquiétude-ből - sorgende Unsicherheit után - "gondterhes bizonytalanság." Az eredeti francia idézetek szintén megtépázódnak kissé a fordításban, Le gout de l'action nem a cselekvés "ízét", hanem tettvágyat, cselekvőkedvet jelent; mal ressaisi nem "rosszul rendezett", hanem öntudatlan, kábult; il faut en prendre son parti jelentése: bele kell nyugodnunk, nem pedig, hogy "részt kell benne venni"; "bonhomme vit encore", Colas Breugnon mottója, semmiképp sem jelenti, hogy: "Él még ez az ember" - hanem, hogy Bonhomme, Jacques Bonhomme él még a jókedvű francia paraszt évszázados típusa (vagy mint a mű magyar fordítója mondja: "Élünk ám még, cimbora!"). Obsécration imádságot, nem pedig "szenteltetést" jelent (consécration); Partage de Midi-n s nem "Le Partage du Midi"-n, semmiképp sem "A Dél felosztását" érti Claudel, hanem Dél legmagasabb pontját, talán Zenitet, Délfordulót, mint ezt e gyönyörű dráma egyik sora is sejteti: "Midi au ciel. Midi au centre de notre vie." Périphérique (peripherisch) nem a "földszintérő", hanem kerületi, a központival ellentétben; végül Lichtmess nem Húsvét, hanem Gyertyaszentelő, "Schroffheiten, Anmassungen, Ablehnungen" (Suarés modorára vonatkozólag) nem holmi "hirtelenségek, jogtalanságotk, megtagadások", hanem tán inkább: darabosság, fennhéjázás, merev szigor. Nem szólok a sajtóhibákról (bár Cousin-t írni, Poussin helyett, valóságos szentségtörés), viszont pár szót a versfordításokról, amelyeknek bátorságát legfeljebb laposságuk múlja felül; az még nem is volna tán baj, hogy Claudel hatalmas strófái kissé bajzaszerűen hangzanak, s "ifjonti vágy", "fondor ész", "ó jöszte csak", "kedvem szegék" s hasonló hangulatkeltő toldalékok egy csekély századdal tolják vissza Claudel és a magyar vers formáit; nagyobb baj, hogy épp e verses fordítások hemzsegnek a félreértésektől: Tu m'as pris... mes armes... "az én két karjaim (holott armes fegyvert jelent); ma chére áme étrangére (Francois Porché versében): "Külföldi lelkem, édes" - ugyan? s kinek tetszik az ily műgond: L'inexorable amour me tient par les cheveux: "Irgalmatlan hajamnál tart a szeretet"?