Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Ismét kezembe vettem a Testvérbánat csillagát, ezt a nekem drága könyvet, melyet már annyit olvastam, melyet jobban ismerek, mint aki kívül tudja, jobban szeretek, mintha magam írtam volna, melyet olyan egynek érzek magammal, hogy mikor át-átszáll bennem egy-egy szava, egy-egy sora, - sokszor - úgy tetszik, - igazabb volna nemidézve idéznem.
Gellért Oszkár engem az első versétől az utolsóig mindig nagyon foglalkoztatott. Az első verstől, amelynek ígéretéből bomlott ki, tele felemelő meglepetésekkel, és egészben mégsem, mégsem meglepőn: az utolsó huszonöt évnek ez a legelőkelőbb magyar lírai oeuvre-je. Miért a legelőkelőbb? Mert: a legmélyebb érzésű s egyúttal a legtartózkodóbb. Ő, aki a mai költészet, vagy talán minden költészet nagy eszközével: a túlzással sohasem él, ő, aki sohasem szenveleg, akinek szárnyát lehetetlen egek sohasem kísértik, akinek hatalmas képzelete voltaképpen a figyelem határtalansága, akinek a mindig drámainak ható valószerűség, valami tragikus ártatlanságú józanság, az önámításra való képtelenség, a földi méretek szent tisztelete az eleme: szóval ő, akit bízvást mondhatunk költői irodalmunk legelső realistájának - éppen azért hat olyan felemelően, mert költészete, egész egyénisége azt az eszményt hirdeti, amely az eszmények között a legszerényebb és mégis a legférfiasabb: az önismeret, az önuralom hősiségét: az ember örök hűségét, az önmaga jobbik énjéhez.
Művészi eredetiségének lényegét én a képzeletében látom: abban a varázslatban, mely úgy, oly vonagló drámaiságban ölelkezteti az érzést a maga élő tárgyával, hogy többé már nem lehet tudni, melyik az érzés, melyik a tárgya. Aminthogy nála a hasonlat is - sohasem dekoratív burjánzás - hanem cselekmény, amely két valóságot egyesít. Az érzések mozdulattá-válásának szépsége tölti meg könyvét. S maga a fogalmazás külön költészet a költészetében.
S ha régebben, az igazság diadalát türelmetlenül váró fiatalságomban, sokat vitatkoztam magamban azon, hogy irodalmunk miért olyan nehezen eszmél rá erre a különösen nagy értékére, ma már, - amikor az a kérdés megszűnt aktuális lenni, - most már az ő költősorsában is gyönyörködni tudok: a részvétlenségből, ami körülfogta, még szebbek előttem az ő nagy, enyhületlen művészi erőfeszítései, és hiszem - hogy az ő szavait használjam - ettől lett még inkább a "saját szigete", ettől lett lírája még salaktalanabb.
Más az irodalom, más az irodalmi élet. Ezt nem a dilettánsok fellázítására mondom, és most talán nem is azért, hogy a félreismert tehetségeket stoicizmusukban megkeményítsem. Hanem csak: mert most éppen eszembe jutott.